NEHAZUGGY

Hogy ne gondolkodjanak, bezárkózzanak és vakon rábízzák magukat az elnyomóikra

Egy olyan méretű ország, mint Magyarország, nem lehet buta, nem lehet lassú, nem lehet unalmas, nem lehet követő, nem hagyatkozhat mások megértésére és mások interpretációjára. Egy ilyen méretű országnak, mint Magyarország, ha olyan színvonalon akar élni, mint ahogy mi akarunk, ha olyan történelmi hagyományokhoz akar méltónak lenni, mint a mi ezeréves történelmünk volt, akkor élesnek, gyorsnak, okosnak kell lennie, nyitottnak a világra, és folyamatosan gondolkodnia kell, hogy ne mulassza el a megfelelő pillanatot a szükséges döntéseknél. 

Egyenes vonalú egyenletes szétcsúszásban lévő önmagához képest is nagy napja volt csütörtökön a víziókkal és látomásokkal egyrészt életvitelszerűen, másrészt érdeminek tekinthető kormányzati eredmények és jobban teljesítések híján egyre jobban megvert falusi oligarcha-miniszterelnöknek (a ma reggeli delíriumos kukorékolásáról szó se essék), aki az elmúlt évek gazdasági konjunktúrának ellentartó vérzivataraiban az ellenségévé nemesült Matolcsy nevével fémjelzett Magyar Nemzeti Bank által szervezett Eurázsiai Fórum után a Magyar Állandó Értekezleten is gigantikus látomásokat mázolt fel a nyilvánosság szeme elé kifeszített képzeletbeli filmvászonra.

Másképp fogalmazva: vetített, ahogy szokott, és mindenkinek azt duruzsolta a fülébe, amit hallani akart, gondos körültekintéssel figyelve arra, hogy végső soron mindkét szónoklat leginkább az újabban szétszéledésre hajlamos nyájnak szól. Azt hiszem, kijelenthetjük, hogy a szintén nyilvános szereplére kényszerülő Rogán Antalon is sokszorosan túltett, pedig annál nyomasztóbbat nemigen lehet elképzelni, mint amikor a jogerősen bűnözőnek is nevezhető Finkelstein-örökös és vérkorrupt feltaláló belemondja a társadalom sápadt arcába, hogy jövőre már nem szeretnék módosítani a minap már közel 80 ponton módosított választási törvényt, hogy dehogyis telepítenek a mimagyar állampolgárok telefonjára kémszoftvert, és hogy ez a kormány soha nem enged a zsarolásnak. Nem hát, csak éppen attól függ, ki a zsaroló. És akkor az önmagával minden körülmények között maximálisan elégedett Nagy Márton, a gazdasági rontás levételében azonban botrányosan gyengén muzsikáló, ámde Magyar Pétert ezért teljesen megalapozottan csak Mekk Mesternek nevező tenyérjós és csúcsminiszter 18. kerületi polgári országjárásáról ennél részletesebben nem is szóltam.

Nem is fogok, így is tökéletesen érthető a helyzet: bármit lehet mondani, mert egyrészt eddig is bármit következmények és röhögés nélkül oda lehetett hányni a nemzet asztalára, és mert másrészt olyan időket élünk, amikor a politikai versenytől és a valódi ellenféltől elszokott hatalomgyárnak valódi ellenféllel és valóságos megoldandó problémákkal szemben kellene bizonyítania, hogy ebben is legalább feleannyira jók, mint a hőzöngésben, a parttalan, számszerűsíthetetlen, ezért nem is számonkérhető fecsegésben, nagyot álmodásban és álmodozásban. Az elméletet a gyakorlatba átültetni azonban nem oly egyszerű mutatvány, mint például a lepusztult magyar egészségügy hulláján, valami szélsőségesen perverz megfontolásból közpénzeket hozzávágni egy rontáslevételt, tündérgyógyítást és szellemi csontkovácsolást műsorra tűző falusi egészségfesztiválhoz, ahol majd a füvesasszony segít a bajban.

Lehetséges, hogy az önmagát az eurázsiai gondolat megtestesülésének, reinkarnációjának képzelő vátesszel ellentétben én nem vagyok annyira okos és annyira nyitott a világra, amennyire kellene, hogy át tudjam fogni a tudatommal, hogy Európa dobogós szegényházának adminisztrátor-tulajdonosa miből gondolja, hogy ő az, akinek az életvezetési, versenyképességi, politikai-gazdasági önkorrekciós tanácsaira van rászorulva a szerinte virágzó, prosperáló, modern Kelettel szemben hanyatlása végső stádiumában lévő Nyugat, ahol a sok nagyarcú és faszarcú politikus vagy nem látja be a felemelkedő Eurázsia jelentőségét, vagy belátja, de nem tetszik neki. Nem tudom, hogy a korlátoltságom és a butaságom tehet róla, vagy mi az oka, de én úgy látom, hogy az, ahogyan és amit Orbán Viktor az országa kormányzása HELYETT kész tényként hirdet a világ átrendeződéséről, egy 500 éve nem látott világrendszerváltás közeledéséről, amelynek a jelentőségét és a következményeit rajta kívül szinte senki nem látja, azaz nem látja be, hogy a következő évszázad Eurázsia évszázada lesz, nagyjából annyira értelmes cselekvés, mint közpénzből rontáslevételt, ezoterikus egészségügyi falusi fesztivált finanszírozni, miközben az egészségügyi rendszer a random nyári/téli napon letérdelő állami vasúti közlekedés letérdeléséhez hasonló állapotban fetreng.

Úgy látom, a magam korlátozott bölcsességével és nyitottságával, hogy az elmúlt tizenöt év legnagyobb tanulsága – amely orbánizmus a történelemkönyvekben és a politikatörténeti szakirodalomban majd egy különálló, kivételesen sötét korszakként fog bevonulni -, hogy az az ember, akinek minden megmozdulása 2010 óta arról szól, hogy tudásalapú építkezés helyett munkaalapon kiszolgáltatott (a magyar dolgozók fele 359 100 forintnál, vagyis 875 eurónál kevesebbet visz haza), bezárkózó, a gondolkodást a választott és/vagy meg nem választott képviselőin keresztül gyakorló félfeudális ültetvénnyé tegye Magyarországot, bizony csúnyán alulmaradt abban, hogy ő jobban tudja, mint mindenki más. Pontosabban a 12 milliárdos hatvanpusztai dácsa vagy a Forbes-listás gázszerelő valódi tulajdonosaként ő nem maradt alul, Magyarország viszont annál inkább. Az orbánista sufjnijogászi furfang és csavaros gógyi, a végtelen lázadás politikája, a különlegesség- és kivételesség-tudat, hogy ő látja a kristálygömbjében, amit más nem, hogy ő elég bátor ahhoz, hogy a saját útját járja, amely sikerekkel van kikövezve, mára teljes vereséget szenvedett nyugati relációban. Sok minden alátámasztja ezt, de semmi nem támasztja alá jobban, mint az, hogy egyfelől ével óta zárolták az országnak járó uniós források egy igen jelentős részét, másfelől a megszállott lázadás, szembehelyezkedés, mindent zsigerből opponálás bölcsnek aligha nevezhető politikája, a felcsúti kisebbrendűség állandó kompenzációs kényszere oda vezetett, hogy Magyarország lassan egy fillért sem kap a zárolt EU-pénzekből. Mert az állandó ökölrázás, üzengetés, vádaskodás miatt befagytak a tárgyalási, kommunikációs frontok (azok, amelyeket ha Moszkváról van szó, akkor Szijjártónak életbevágó nyitva tartani, csak Brüsszel pusztuljon), mert telik az idő, mert minden határidőből kicsúszunk és mert őfelsége elkártyázta a szövetségesei megértését. Mert a butaság vagy a bölcsesség, a gondolkodásra való hajlandóság vagy annak hiánya, a bezárkózás vagy a nyitottság nem az ország méretének függvénye. Semmi köze hozzá.

Az, hogy ma a magyarok elsöprő többsége nem olyan színvonalon él, mint ahogy akar, hogy a magyar társadalom lassan, de egyre inkább növekvő részének az összes hócipője tele van a mindennapi nyomorúságát, a valódi problémáit a trambulinról levizelő, az érdekei képviselete helyett az ezeréves magyar történelem sosem volt dicsőségével őt jóllakatni próbáló kormánynak kinéző politikai-gazdasági érdekcsoportból, nem elhanyagolható mértékben azért van, mert a nemzetvezető beszorult a saját eszelős, dogmatikus, hagymázas, önfelmentő látomásainak  gumiszobájába, mert tizenöt éve semmi mást nem tesz, mint kifogásokat keres arra, hogy a jobbnál jobb világmegfejtései miért szenvednek rendre vereséget, és a haza szolgálata, a magyarok életszínvonalának olyan szintre emelése helyett, ahogy mi magyarok élni akarunk, végtelenítve felelősöket keres és talál arra, hogy a magyarok miért nem élnek nem olyan életszínvonalon, ahogy szeretnének.

Az az ország, amelynek vezetése 2025 hajnalán GDP-arányosan kevesebbet költ nyugdíjakra, oktatásra és egészségügyre, mint amennyit az utolsó ún. baloldali kabinet költött 2010-ben, attól sok mindent el lehet várni, azt pillanatnyilag talán nem annyira, hogy okos legyen, nyitott a világra és gondolkodjon. Egy olyan ország vezetése, amelyik mindenféle titokban felvett hitelek és uniós források nélkül se országos vasúthálózatot fejleszteni, se pedagógusbért emelni nem képes, ellenben ezermilliárdos nagyságrendben költ arra, hogy a polgárai ne gondolkodjanak, bezárkózzanak és rábízzák magukat az elnyomóikra, sok mindent tehet, de másokat aligha oktathat ki azzal kapcsolatban, hogy hogyan kell jól csinálni. Az a korrupt oligarchaminiszterelnök pedig, aki azt hiszi, hogy elég arra figyelni, amit csinál és nem kell arra figyelni, amit mond, az nagyon meg fog lepődni, amikor kiderül, hogy a gondolkodásról leszoktatni kívánt hívei sem mind annyira buták, mint amennyire butának kell lenni ahhoz, hogy valaki a saját megnyomorítása árán se fogja fel, hogy átverték, megvezették, hülyének nézték. Egy okos, a világra nyitott, folyamatosan gondolkodó ország ennek a sötét kurzusnak a legnagyobb ellensége. Ha véletlenül öntudatra ébred ez a tizenöt éve mélyaltatásban tartott ország, a füvesasszony sem segít a felcsúti látnokon.

Iratkozz fel most!

Ha tetszett a cikk, de még olvasnál, ha esténként van időd leülni a gép elé, akkor légy az előfizetőnk a Szalonnázón. Naponta 18 órakor élesedő további 3 cikket ajánlunk, jellemzően szintén olyan magyar és nemzetközi közéletet, lényegében az életünket érintő témákról, amelyeket fontosnak tartunk, de nem férnek bele a Szalonna napi kínálatába. Szeretettel várunk!

Tovább