NEHAZUGGY

Hiszen mi még élünk

Swan Edgar | November 3, Vasárnap | 8:04

Ez a felület kizárólag önkéntes olvasói támogatásokból működik. Nem politikusok, háttérhatalmak és gazdasági érdekcsoportok tulajdona, kizárólag az olvasóké.

Kiszámítható működésünket körülbelül havi 3,000,000 forint biztosítja. Ebben a hónapban összegyűlt 88,615 forint, még hiányzik 2,911,385 forint.

A Szalonnát ITT támogathatod, a Szalonnázó extra cikkeire ITT tudsz előfizetni.

Köszönjük, hogy fontos számodra a munkánk.

Szép reggelt kívánok mindenkinek!

Halottak napja, mindenszentek. Tudom persze, hogy a szakirodalom szerint mi a két ünnep között a különbség, de valójában a többség számára nincsen eltérés a két nap között. Legfeljebb annyi, hogy aki az egyik napon nem tud eljutni a temetőbe, az a másik napon megy. Minden ősszel elérkezik az a pillanat, amikor esténként fénybe borulnak a temetők. Az az illat, az a látvány soha nem feledhető annak, aki valaha is járt ilyenkor falun. Nyilván a városi temetőket is ugyanez jellemzi, de az valahogy más. Nagyobb, idegenebb, távolibb. A falvak temetői kisebbek, ott mindenki ismer mindenkit. Zártabb, bensőségesebb. Koncentráltabb a mécsesek sárgás fénye, a fenyő és a krizantémok illata, hallani a csendes mormogást, ahogy rokonok, szomszédok, ismerősök váltanak egymással néhány szót a szeretteik sírja felett. Ha este arra jár valaki autóval, ha távolabbról láthatja a temetőt, úgy világít, szinte izzik, mint egy halom parázs a reménytelenül hideg és sötét éjszakában.

Messze kerültem onnan, ahol a szüleim, rokonaim sírja van. Most nem mehetek ki este a temetőbe, nem gyújthatok mécsest, de emlékezni bárhol lehet. Amikor az ember elveszíti a szüleit – főként, ha olyan szerencsés, hogy a szülők szép kort értek meg -, az is fáj, de a fájdalom az idő múltával szelídül, hiszen az élet természetes része a halál, ahogy az is természetes, hogy a gyermek temeti el a szüleit. Ennek így kell lennie, bele lehet nyugodni, fel lehet dolgozni. Ha szülő veszít el a gyermeket, az a természet rendjének felborulása, olyan fájdalom, mely talán soha nem múlik el. Ilyet szerencsére én nem éltem meg, csak elképzelni próbálhatom és valószínűleg még a közelében sem járhatok annak, mit érezhet egy szülő, aki eltemette a gyermekét. Azt azonban tudom, hogy mit jelent elveszíteni a párunkat, a lelki társunkat. Azt, aki után már nem jön, nem is jöhet más, mert nincsen három fele egy emberi léleknek, csak kettő. És ha a kettőből egy, ha az egy fele elmegy, nem pótolható, más azt az ürességet nem töltheti ki, másik lélekdarab nem passzol ahhoz a sebhez. Megpróbáltam elfutni előle messzire. Nem gyógyulni, de legalább túlélni. Nem működött, velem jött.

Mindenkinek megvannak a veszteségei és fájdalmai, ám senkinek nem jobb attól a tudattól, hogy a másiknak is fáj. Cipeljük tovább a terheinket, hiszen élünk, mi még élünk. Ezek a napok alkalmat adnak arra, hogy megálljunk egy percre, elcsendesedjünk, megpihenjünk. Van, aki a lelke sebeit szaggatja fel ilyenkor, és bizony akinek friss és akinek mély ez a seb, annak nem is nehéz ezt megtenni. Azt mondják, az idő mindenre gyógyír. Én már tudom, mert tapasztalom, hogy ez nem igaz, vagy nem így igaz. A veszteség fájdalma nem múlik, de az ember megtanul együtt élni vele. Megtanul túlélni, egyik nap a másik után. Egyszerre csak egy lépés, úgy talán rövidebbnek tűnik az út. Nem tudom.

Nem akarok keseregni, másokat elszomorítani főként nem szeretnék. Behunyom a szememet, és azokra a régi emlékekre gondolok. A temetőre, a földet ellepő tarka levelekre, a nénire, aki a párja sírjához padot rakatott, hogy ott ülve beszélgethessen azzal, akivel leélte az életét. Az őszi avar illatára gondolok, a rengeteg virágra, a mécsesek sárgás fényére. Az elmúlás része az életünknek, de ez nem jelenti azt, hogy tudnánk úgy kezelni, hogy ne fájjon, vagy legalább kevésbé fájjon. Talán az segít, ha megfogjuk egymás kezét, ha a szeretteinkre, barátainkra gondolunk, azokra, akik élnek, akik körülöttünk vannak. Segít, ha az elmúlásban megkeressük a tovatűnt szép pillanatokat, szavakat, csendeket, érintéseket. A mi kultúránkban nem tanuljuk meg kezelni a veszteséget, nem tudunk mit kezdeni a fájdalommal. Ez nem jó, hiszen mindenkinek magának kell kidolgoznia a túlélési taktikát. De ez van, ezen nem lehet változtatni. Ezért ilyenkor útra kelünk, elmegyünk a temetőbe és mécsest gyújtunk. Ez nem függ össze sem vallással, sem bármi mással, csakis velünk és az érzéseinkkel függ össze. Aztán elmúlnak ezek a napok, mi pedig haladunk tovább, élünk, tesszük a dolgunkat, sírunk, nevetünk, rohanunk. A következő halottak napjáig.

Most a szerkesztőség és a magam nevében is szeretném megköszönni az olvasóinknak, hogy velünk voltak az évek során, és remélhetőleg velünk maradnak továbbra is. Ma – csupán egyetlen napra – mi is szeretnénk elcsendesedni, megpihenni, elgondolkodni. Ahogy mindenki, mi is elfáradtunk. Nagyon. Megpihenünk egy pillanatra akár egy sírnál, akár csak gondolatban valaki kezét fogva, akit többé már nem érhetünk el. Holnap, hétfőn ismét jövünk és minden megy tovább a maga útján. Hiszen mi még élünk, és ameddig ez így van, menni kell, mert előttünk az út.

Jó ébredezést, szép napot, békét és nyugalmat kívánok mindenkinek! Holnap találkozunk.

Iratkozz fel most!

Ha tetszett a cikk, de még olvasnál, ha esténként van időd leülni a gép elé, akkor légy az előfizetőnk a Szalonnázón. Naponta 18 órakor élesedő további 3 cikket ajánlunk, jellemzően szintén olyan magyar és nemzetközi közéletet, lényegében az életünket érintő témákról, amelyeket fontosnak tartunk, de nem férnek bele a Szalonna napi kínálatába. Szeretettel várunk!

NEHAZUGGY

Hiszen mi még élünk

Iratkozz fel most!

NEHAZUGGY

NEHAZUGGY

NEHAZUGGY

NEHAZUGGY

NEHAZUGGY

NEHAZUGGY

NEHAZUGGY

NEHAZUGGY

NEHAZUGGY

NEHAZUGGY

KLASSZIKUSOK

NEHAZUGGY

NEHAZUGGY

NEHAZUGGY

NEHAZUGGY

NEHAZUGGY

NEHAZUGGY

NEHAZUGGY

NEHAZUGGY

NEHAZUGGY