NEHAZUGGY

A kultúra halála

Lázár Gergő | Október 21, Hétfő | 18:57

Ez a felület kizárólag önkéntes olvasói támogatásokból működik. Nem politikusok, háttérhatalmak és gazdasági érdekcsoportok tulajdona, kizárólag az olvasóké.

Kiszámítható működésünket körülbelül havi 3,000,000 forint biztosítja. Ebben a hónapban összegyűlt 2,079,897 forint, még hiányzik 920,103 forint.

A Szalonnát ITT támogathatod, a Szalonnázó extra cikkeire ITT tudsz előfizetni.

Köszönjük, hogy fontos számodra a munkánk.

Ahogy a briteknél éjszakai szórakozóhelyek és pubok ezrei kénytelenek bezárni, úgy hasonló sorsra fog jutni Írország is, amely továbbra is az EU része, a Brexitnek semmiféle hatása nem volt az országra – jó, nyilván lehetett hatása, de messze nem olyan, mint a briteknél – és elmondható, hogy az utóbbi években elég jól működött a gazdaság. Ott is volt egy Covid-járvány, ám mégis elmondható, hogy az ingatlanárak egyre csak növekednek, és Írország egy gazdag országgá vált az elmúlt években. Csakhogy ez egy kétélű dolog: van ennek olyan hatása is, hogy a kisebb vállalkozásokat konkrétan tönkreteszik, mivel megemelték a bérleti díjakat, növelték az áfát is a pandémiát követő csökkentés után, és nyilván a dolgozók fizetésén is emelni kellett. Ehhez képest nem nagyon tudtak emelni az élelmiszerek árán, hiszen az sokak számára már addig is néha túl magas volt.

Hasonló dolgok történtek Granadában is a koronavírus-járványt követően, noha mára azért jelentősen normalizálódott a helyzet. Akkor viszont vendéglátóhelyek, elősorban bárok tucatjai mentek csődbe, amelyeket felvásároltak a nagyobb cégek, és a helyükön tucatboltot, vagy valamilyen jellegtelen éttermet hoztak ott létre. Ez ugyan egy sajnálatos esemény volt, de mostanára legalább megállt a változás, és ma már az látszik, hogy ezek helyett a kereskedelmi láncok helyett magánvállalkozók vásárolnak ilyen helyeket. Írországban viszont azt látni, hogy a magánvállalkozók sorra zárják be az egyébként sokak által kedvelt bárokat és éttermeket, mivel nem engedhetik meg maguknak azokat a fenntartási költségeket, amelyek az elmúlt években komolyan megemelkedtek. Ezzel viszont valami olyan jellegzetesség tűnik el, amely pótolhatatlan, hiszen azért lássuk be, Dublinba nem a jó idő és napsütés miatt mennek a turisták, hanem a sajátos pubok, éttermek miatt, amelyek ha kénytelenek bezárni, akkor Írország egyre kevesebb ember számára jelenthet érdekes, kiemelt úti célt.

Véleményem szerint a kormányoknak egyes esetekben lépéseket kellene tenniük annak érdekében, hogy ilyen helyzetek ki se alakulhassanak. Mesterségesen ugyan, de lehetne javítani a kedvezőtlen állapotokon, és meg lehetne menteni olyan vállalkozásokat, amelyek akár már évtizedek óta kiszolgálják utazóközönséget, és rendkívül sok turista számára kvázi kötelezően meglátogatandó hellyé váltak. Mert a pénz csak egy dolog, az szerintem sokkal fontosabb, hogy a hagyományok megmaradjanak, mivel egy újonnan nyitott tucatétterem soha nem fog olyan vonzó célponttá válni, mint egy 100 éves, patinás étterem. Ezt tapasztalatból is pontosan tudom, mivel az itteni tapas túráimon a vendégek sokszor el vannak ámulva a 150 éves bártól, vagy az egykori cipőbolttól, amely ma már étteremként üzemel. Nem Burger Kingbe és Subwaybe mennek az emberek – nyilván ide is mennek olyanok, akik gyorsan akarnak valamit elfogyasztani –, hanem komoly múlttal, saját történettel rendelkező helyekre, amelyeket például most is egy-egy család működtet a főzéstől a kiszolgálásig.

Nemrégiben jártam Lisszabonban, ahol egy olyan úgynevezett Fado (ez a portugálok helyi, tradicionális éneke) helyen voltunk, amelyet egy nagyon régi bárban rendeztek be a 90-es években, és ma rengetegen látogatják. A hely sötét, tele van régi fotókkal, és mindent faburkolat fed. A hely vezetője egy nagyon sajátos humorral megáldott ember, aki alkalomadtán simán leordítja a turista fejét, mégis egy olyan pozitív élményt nyújt az ottani látogatás, amelyet nem egykönnyen lehet elfeledni. Nem jártunk egyetlen láncétteremben sem – ezeket távolról kerülöm bárhova is megyek -, hiszen ott soha nem találkozhat az ember az autentikus helyi kultúrával, hagyományokkal, történelemmel. Pont ezért gondolom, talán naivitásnak is tűnhet, hogy a pénz nem lehet minden, hiszen egy város, annak lakói vagy éppen az odalátogatók számára sokkal fontosabb az, hogy évtizedek, vagy évszázadok óta létező, hagyományos helyeket fenntartson, mint hogy csak azt tartsa szem előtt, hogy ki fizet be többet közösbe.

Nem az ilyen picike bároktól függ az ír gazdaság, mint inkább azoktól a nagyvállalatoktól, amelyek egyébként sok esetben az adóoptimalizálásra vannak berendezkedve, és ki tudják játszani a szabályokat. És miközben ezek az adóelkerülő nagyvállalatok terjeszkednek világszerte, addig a lenyűgöző hagyományokkal rendelkező helyek sorra zárnak be. Nem csak a Brit-szigeteken, de a világ más tájain is, ahol a kormányok nem igazán tudatosították, hogy nekik milyen hatalmas szerepük és felelősségük van a kultúra megvédésében. Nyilvánvalóan megkerülhetetlenek a pénzügyi vonatkozások, de valahogy az nincs rendben, hogy ez legyen az egyetlen döntő tényező, ha olyan helyekről van szó, amelyek évtizedek vagy évszázadok óta szolgálják ki az igényeket és örökítik át a kultúrát egyik generációról a másikra. Ugyanis az a hely, amelyet egyszer bezártak, már soha nem lesz olyan, mint korábban, és már csak elmesélt történetekből ismerhetjük meg azt, hogy milyen nagyszerű is volt. Ezt nem lenne szabad megvárni, mert ezzel mi magunk pusztítjuk el a saját hagyományainkat.

Iratkozz fel most!

Ha tetszett a cikk, de még olvasnál, ha esténként van időd leülni a gép elé, akkor légy az előfizetőnk a Szalonnázón. Naponta 18 órakor élesedő további 3 cikket ajánlunk, jellemzően szintén olyan magyar és nemzetközi közéletet, lényegében az életünket érintő témákról, amelyeket fontosnak tartunk, de nem férnek bele a Szalonna napi kínálatába. Szeretettel várunk!