NEHAZUGGY

Van, akinek nem a szabadlába, nem a polgárai meglopása árán harácsolt brutális vagyona forog kockán

Miután Schmidt Mária történelemhamisító NER-ideológustól megtudtam, hogy Németország tulajdonképpen már nem is létezik, de legalábbis eltűnőfélben van, mit kell látnom? Hogy a hétvégi szászországi és türingiai tartományi választási eredmények miatt ujjong és bezzegezik a honi illiberális rezsim apraja és nagyja, a revolvercsőcselékpropagandával a háttérben. Elég kínosan érzem magam ettől a tudathasadásos helyzettől, attól meg még inkább, hogy két írás közötti olvasás közben döbbentem rá, hogy Terror Mária milyen régóta űzi ezt a sportot, mármint Németország szisztematikus lesajnálását és kvázi diktatórikus elhajlásának teregetését, amely áldatlan hőzöngés leginkább a névtelen fideszes propagandisták előre megrágott szólamaira emlékeztetnek, de semmiképpen nem egy komolyan vehető történész tudományos igényű érvelésére. Nem feltétlenül kapcsolódik ide szervesen, de elöljáróban iderakom: kisebb sokkot kaptam, mikor azzal szembesültem, hogy Schmidt már 2012-ben arról elmélkedett, hogy Európa vezető hatalma „kifosztva és elárulva” vergődik a hatvannyolcasok szorításában, hogy német földön „balliberális szellemi terrorbrigádok” garázdálkodnak, mi több „a magát demokratikusnak tartó Németországban sokkal rosszabb a helyzet a szólásszabadsággal, mint amilyen a kádári Magyarország utolsó évtizedében.”

Nos, én úgy látom a keletnémet tartományok választási eredményeire innen távolról egy pillantást vetve, hogy azok a bizonyos balliberális szellemi terrorbrigádok meglehetősen gyengén muzsikáltak az elmúlt tizenkét évben. Úgyhogy bármennyire zavarba ejtő egy nem létező országról bármit is gondolni, látva, hogy már az exit-pollok után szinte önkívületben jubiláló Orbán Balázstól a Németországban kezdődő új korszak miatt a kezét dörzsölő Gulyás Gergelyig nem akarnak beleszólni egy másik ország belügyeibe, ezért természetesen okoskodnak, konzekvenciákat vonnak le és tenyérjóslásokba bocsátkoznak egy nem létező ország két tartományi választása és akkor már egész Németország belügyeivel kapcsolatban (nem elég, hogy nincs internet és hét pulóverben fagynak éhen télen a nyugdíjasok a gyertya fénye mellett, mármint azok, akiknek nem sikerült Magyarországra menekülniük), nekem sem marad más hátra, mint előre. Beszéljünk pár szót a nem létező Németországról és e két tartomány választási eredményeiről. Annál is inkább, mert mint tudjuk, és nevezhetjük akár közhelynek is, de attól még igaz: ha a német gazdaság, vagyis Németország köhögni kezd (márpedig ez tagadhatatlan), akkor a magyar gazdaság és a szuverén Magyarország ágynak esik.

Ez utóbbiról olyan nagyon nem szeretnek beszélni azok, akik most nem teljesen alaptalanul dörzsölik a tenyerüket, és úgy olvassák a szászországi és türingiai polgárok döntését, ahogy az itt a minap egy másik kontextusban emlegetett Orbán nevű politikai igazgató olvasta, miszerint

a német tartományok üzentek Brüsszelnek és Berlinnek: no migration, no gender, no war. A (…) német tartományi választás politikai földrengést okozott. A Németországot háborúpárti, migrációpárti és genderpárti koalícióban kormányzó erők összesen kaptak 15 százalékot. Mindenki más a változásra szavazott. A németek is látják, hogy az európai politika megváltozott: nincs jobb- és baloldal többé, csak azok az erők, akik a nemzeti érdekek mellett harcolnak, és azok, akik idegen érdekek kiszolgálói.

Aha. Tehát amikor egy szélsőbalos párt történetesen ugyanúgy Moszkva pártján áll, mint az Orbánok, akkor hirtelen nincs jobb- és baloldal, akkor hirtelen megváltozik az európai politika. Amikor a baloldal Európa és Ukrajna pártján áll, akkor van jobb- és baloldal. Világos. Így hajlítják másfél évtizede a valóságot a saját személyes érdekeikhez, nincs itt látnivaló. Sőt, ahhoz képest, hogy a politikai igazgató elvtárs azt is írhatta volna, hogy a német tartományi választást utcahosszal a gazdája, Orbán Viktor nyerte, igazából visszafogottnak is tekinthető ez az üdvrivalgás. Az más kérdés, hogy engem szorongással tölt el az, ami Orbánékat örömmel, bár valószínűleg éppen itt volt az ideje, hogy csúfos kudarccal végződött békemissziója után a függönyharcosnak valami igazán jó oka legyen a seggét a földhöz csapkodni örömében. (Elnézést, elképzeltem és elhatárolódom magamtól). Nem tudom elképzelni, hogy valaha örömöt érezzek afölött, hogy bárhol a szélsőségesek jutnak bármekkora hatalomra, de nem is nekem kell szuverenitási harcnak hazudnom a korruptságomat és hatalommániámat.

Szóval Orbánokon innen és túl, pontosan az a helyzet, ami az előzetes várakozásoknak megfelelő exit-pollokból már vasárnap este látszott, és ami tegnapra még világosabb lett, még ha bele is szédültünk kissé. A bevándorlásellenes, Moszkva-párti Alternatíva Németországért (AfD) megnyerte története első tartományi választását Türingiában, Szászországban pedig minimálisan lemaradva a második lett a CDU mögött, miközben Sahra Wagenknecht januárban alapított szélsőbaloldali populista pártja mind Szászországban, mind Türingiában harmadik lett.

Igen, helytálló a megállapítás: a második világháború óta először lett a legnagyobb erő egy német tartományi parlamentben egy szélsőjobboldali párt, amely

És igen, nagyon helyes az a megállapítás is, hogy ez az eredmény hatalmas bukást jelent a Németországot kormányzó szociáldemokrata-zöld-liberális koalíciónak, mindhárom párt rendkívül gyengén szerepelt. Nem véletlenül, és bár ránézésre nagyon meredek állításnak tűnik, ez akár jó hír is lehet a szélsőjobbos orbánizmus által nyomorgatott Magyarország számára is. Az AfD konkrétan a koronavírus-járvány miatti lezárásokkal, az inflációval, a bevándorlással, az energiaárakkal és a gazdasági problémákkal való elégedetlenség miatt tudott megerősödni, nem azért, hanem annak ellenére, hogy neonácik, szélsőségesek és durván populisták. Mégpedig azért sikerült ez nekik, mert a kormánykoalíció pártjai mindeközben elveszítették a kapcsolatot a választóikkal. Egyrészt nem érzékelték a kelet-németek és nyugat-németek életszemlélete közötti különbséget (például a háború kérdésében), másrész olyan elvont problémákról beszéltek, amelyek a választóknak nem fontosak, vagy tök mást gondolnak róluk, miközben nem beszéltek azokról a húsbavágó egzisztenciális kérdésekről, amelyek mindennapokban foglalkoztatják őket. A szélsőségesek, a populisták és a demagógok beszéltek róluk, és bejött nekik.

Mindazonáltal én a nertársak helyében még várnék a pezsgő behűtésével. Nemcsak azért, mert Orbán Balázsnak talán elkerülte a figyelmét, de a német (egyébként bonyolult) választási rendszer nem azonos a fideszes választási rendszerrel, ott szerencsére nincs olyan, hogy valaki földrengés- és földcsuszamlásszerű győzelmet arathat mindenki más felett, a szavazatok egyharmada komoly, demokratikus felhatalmazást jelent, de semmiképpen nem kétharmadot. Én már csak azért sem kajánkodnék Gulyás helyében azzal, hogy a CDU most választhat, hogy „az AFD-vel vagy a szélsőballal, a német állampárt utódszervezeteivel fog össze”, mert a német állampárt utódszervezetei a legtöbb kérdésben pontosan ugyanazt gondolják, mint Gulyás és a gazdája, de hát ezek az utódszervezetek már csak ilyenek. Meg azért sem dörzsölném a tenyeremet, hogy na majd most új korszak kezdődik a Brüsszel elleni harcban, mert 2015 óta folyamatosan erről az új korszakról és földcsuszamlásszerű fordulatról pofáznak, de azóta se sikerült egy olyan új korszakra ébredni, hogy Európa legkorruptabb állampártjának jó legyen.

Mindazonáltal számomra ennek a németországi választásnak az a reményt keltő tanulsága, hogy nem lehet a választók akaratát hosszú távon semmibe venni, az őket érdemben foglalkoztató kérdéseket elhallgatni, helyettük álproblémákkal hergelni és gumicsontokkal betömni a szájukat. Pontosabban lehet akkor, ha a nagyipari propaganda mellé van zsák krumpli is. Márpedig az nincs, vagyis nem az van, ami ma van az Orbánok és Gulyások Magyarországán: mindenféle gazdasági összevetésben, nem csak európai, de régiós szinten is a legszegényebbek és egyre szegényebbek a magyarok, egyre pocsékabb állami szolgáltatásokat kapnak a befizetett adójukért cserébe, a költségvetés romokban, az ellátórendszerek a haláltusájukat vívják, az ország gigahitelekben fuldoklik, és az egész Európában példátlan atomháborús riogatás propagandája mellett is sikerült a semmiből megvetnie a lábát egy 30 százalékos pártnak az EP-választáson. Az isten minden közpénze ellenére, amiből a Fidesz egymás után nyeri a választásokat egy évtizede.

Nem örülök, de távolról sem vagyok annyira kétségbeesve és ledermedve, mint sokan mások. Szerintem a német demokrácia immunrendszere kimozogja ezt a problémát, a mainstream pártok remélhetőleg azonosítják az elkövetett hibáikat és bűneiket, és tanulnak belőlük. Az a jó hír számukra, hogy ő megtehetik, hogy revideálnak, mert nem a szabadlábuk és a polgáraik meglopásából harácsolt brutális vagyonuk forog kockán. Úgyhogy én simán el tudom képzelni, hogy egy új korszak kezdődik, legfeljebb már megint nem úgy, ahogy a szélsőfasztoid irányba eltolódott Orbán és keretlegényei gondolják.

Iratkozz fel most!

Ha tetszett a cikk, de még olvasnál, ha esténként van időd leülni a gép elé, akkor légy az előfizetőnk a Szalonnázón. Naponta 18 órakor élesedő további 3 cikket ajánlunk, jellemzően szintén olyan magyar és nemzetközi közéletet, lényegében az életünket érintő témákról, amelyeket fontosnak tartunk, de nem férnek bele a Szalonna napi kínálatába. Szeretettel várunk!

Tovább