Már régen feltűnt a geográfusoknak és geológusoknak, hogy Afrika nyugati és Dél-Amerika keleti partvonala szinte tökéletesen összeilleszthető lenne. Még sokkal szembetűnőbb a partvonalak illeszkedő vonala, ha az un. kontinentális talapzat (200 m vízmélységű tengeri zóna) körvonalát hasonlították össze a tudósok. Számos megfigyelés és tapasztalat volt már ismert abban a tekintetben is, hogy a világon néhány geológiai formáció vagy az azokban talált ősi kövületek a legkevésbé sem illettek földrajzi helyzetükhöz. Alfred Wegener német meteorológus, aki széleskörű természettudományi ismeretekkel is rendelkezett, 1912-ben tárta a tudományos közönség elé elméletét, miszerint a szárazföldi területek jelenlegi pozíciója egy eredetileg egységes őskontinens feldarabolódásával és a kontinensek fokozatos vándorlásával kerültek mai helyükre. A mozgás hajtóerőire viszont nem tudott elegendően meggyőző magyarázatot adni. A geotudományok képviselői szinte egyöntetűen elutasították akkor a kontinensvándorlás gondolatát. Wegener azonban fáradhatatlanul igyekezett meggyőző bizonyítékokat szerezni elmélete bizonyítására. 1930-ban, alig 50 évesen egy grönlandi expedíciója során halt meg. Újszerű elmélete ellenére munkássága teljes szakmai mellőzöttségben telt el. Bő négy évtized telt el ezután, benne egy pusztító világháborúval és egy annál még hosszabb hidegháborús időszakkal. A globális szembenállás és kölcsönös fenyegetés évtizedei alatt, éppen a körülmények miatt számos területen nagyon jelentős, ám ambivalens megítélésű eredmények születtek. A tudományos kutatás egészét tekintve azonban, a korábbiakhoz nem hasonlítható ütemű fejlődés következett be a természettudományok különböző területein. A merőben új, pontosabb, nagyobb érzékenységű mérési eszközök alkalmazása, a vizsgálati módszerek fejlődése, a kutatások számára megszerezhető adatsűrűség robbanásszerű növekedése nem csak a földfelszíni vizsgálódásokat gyorsította fel. A tengerek – addig jószerével csak szerény kiterjedésű területen ismert – aljazának kutatása ugyancsak új lendületet vett. A műholdak számának növekedése a globális méretű ismeretszerzés hatékony eszközrendszerét eredményezte (közben persze sajnos ezeknek az eszközöknek javarésze kizárólag hadászati célú maradt még jó ideig). A természettudományi célú ismeretek szerzése az elmúlt fél évszázadban viszonylag lassan ugyan, de lényegében globálissá vált. Az adatok mennyisége a korábbihoz képest soha nem látott mértékben növekedett. Az adatfeldolgozás az öles léptekkel fejlődő digitális technológia eszközeinek széleskörű elterjedésével új szintre lépett, és ennek is köszönhetően az innovatív elméletek modellezése, próbája hihetetlenül felgyorsult. A hidegháborús ellenfelek tudományos területein – nem ritkán párhuzamosan – fokozatosan átalakult a tudományos kutatás szerkezete. Kezdetben – főleg nyugaton – a korábban elszigetelten tevékenykedő, kisebb létszámú kutatócsoportok kezdtek részben versengő, de számos területen együttműködő hálózatokba átalakulni. (Ennek a folyamatnak részletei persze nagyon sokszínűek és sok lényegi különbség is volt.) Az ezredforduló táján a korábbi hidegháborús „hadszíntéren” szembenálló keleti és nyugati tudományos kutatások fokozatosan együttműködővé váltak. A földtudományok területein is a rohamosan gyarapodó ismeretek, adatok miatt számos ellentmondás feloldása egyre sürgetőbb lett a kutatások fényében. Az őslénytani adatok, a kőzetek korának mind részletesebb megismerése ismét előtérbe helyezte a kontinensek tagadhatatlanul megtörtént elmozdulásának értelmezését, és a globális méretű folyamat magyarázatát. A Föld fejlődéséről alkotott megalapozott és átfogó elgondolás hiányában számos geotudományi terület az ellentmondások zsákutcájában rekedt volna. Az innovatív elgondolások, elméletek kidolgozását lényegében magának a földtudományoknak a fejlődése ösztönözte. A különböző kontinenseken talált, kizárólag szárazföldi őslények és növények maradványai már régóta világosan igazolták, hogy ezek a kontinensek egykor összetartozóak voltak, mert ezek az élőlények tengeren, vízi úton keresztül nem érkezhettek. Triász kori szárazföldi édesvízi hüllők megkövesült példányait Braziliában és Nyugat-Afrikában, kizárólag szárazföldön elterjedt más hüllők csontvázai pedig Afrikából, Indiából és az Antarktiszról egyaránt előkerültek.
A kőzetek radiometrikus kormeghatározásának fejlődése nagyban hozzájárult ahhoz, hogy ma egymástól földrajzilag távoli, de teljesen azonos képződményeket egymásnak időben megfeleltetni tudnak a szakértők. Mindenek felett azonban a mágneses pólusok „megörökölt” helyeinek felismerése a – mára különálló – kontinenseken világosan bizonyította, hogy az idők során nem a mágneses pólus mozdult el két, ma különálló szárazulaton eltérő módon, hanem maguk a kontinensek mozogtak. A jelenleg egymástól elválasztott kontinentális területeken felfedezett, egykori extrém száraz sivatagi övezeteket jellemző kőzetek ugyancsak a rekonstrukció tudományos bizonyítékait gyarapítják. 2020. 07. 28.
Ha tetszett a cikk, de még olvasnál, ha esténként van időd leülni a gép elé, akkor légy az előfizetőnk a Szalonnázón. Naponta 18 órakor élesedő további 3 cikket ajánlunk, jellemzően szintén olyan magyar és nemzetközi közéletet, lényegében az életünket érintő témákról, amelyeket fontosnak tartunk, de nem férnek bele a Szalonna napi kínálatába. Szeretettel várunk!
A Szalonna egy teljes mértékben civil, független véleményportál. Nem kérünk és nem fogadunk el támogatást senkitől, csak az olvasóinktól. Ha olvasni szeretnél, nem ugrik az arcodba egyetlen reklám sem. Ez csakis úgy lehetséges, ha te fizetsz a munkánkért. Kizárólag ezekből a támogatásokból működik a Szalonna, hónapról hónapra. Ha kiürül a becsületkassza, elfogy a Szalonna. Ne úgy fogd fel, mintha koldusnak adnál, hanem úgy, mintha az újságosnál fizetnél rendszeresen a kedvenc magazinodért.