Mani kövek

Spectator: Halva született óriás

A hidegháború során a kölcsönös fenyegetésen és elrettentésen alapuló hadászati egyensúly fenntartása mindkét szuperhatalom számára politikai prioritás volt. 1975-ben a szovjet legfelső vezetés részletes hírszerzési információkat kapott arról, hogy az Egyesült Államok megkezdte a szuperfegyvernek ígérkező Space Shuttle rendszer kifejlesztését.  A szovjet katonai kutatóintézetek a megszerzett dokumentáció alapján egyértelmű következtetésre jutottak: az újrafelhasználható eszköz képes akár 30 tonna súlyú nukleáris fegyvert szállítani, és a földközeli repülési pályáról a Szovjetunió bármelyik területére képes lesz csapást mérni. A szovjet Politikai Bizottság haladéktalanul elrendelte egy újrafelhasználható űrsiklóból és hordozórakétából álló rendszer tervezését és megvalósítását. 1976 őszén a Buran (Hóvihar) néven titkosított tervet -az ország történetében először – a honvédelmi miniszter hagyta jóvá. A rendszer fejlesztését és megvalósítás irányítását az erre létrehozott Energija nevű vállalat végezte. A szovjet nagyságrendet tekintve is óriási és összetett projekt megvalósításán összességében 1,5 millió ember dolgozott kutatóintézetekben, tervezőirodákban és üzemekben. A gyártáshoz és a repülés technikai körülményeinek megteremtéséhez jelentős infrastruktúrát is szükséges volt létrehozni, vagy a meglevőket fejleszteni. A különböző helyeken levő üzemekben gyártott speciális részegységek kazahsztáni űrrepülőtérre szállítása technikai és logisztikai rémálomnak tűnhet, azonban mindenre találtak megoldást. (Pl. Antonov-225 hatalmas szállítórepülőgép és két átalakított stratégiai bombázógép Moszkva melletti repülőtérről szállította az űrsikló prototípusát, és a repülési ill. technológiai célból készült valós méretű maketteket. Ezeket a tusinói gépgyárból a Moszkva folyón szállították a várostól délkeletre levő repülőtérre.) A Burant újrafelhasználásra tervezték, tervek szerint a repülőgépek évente 30 járatot biztosítanak. A katonai felhasználás mellett rakományok, műholdak szállítására és tudományos kísérletekre szánták az űrsiklót. A gép 34,5 m hosszú, a szárny fesztávja pedig 24 méter volt. Magassága a futóművel együtt 16,5 m. Felszálló tömege elérte a 105 tonnát (beleértve a 30 tonnás rakományt). A repülési pályájáról is 20 tonnát volt képes visszaszállítani. A szovjet repülőeszköz szinte megtévesztésig hasonló volt az amerikaihoz, ami nem véletlen, mert a fejlesztés a Space Shuttle szinte teljes dokumentációjának ismerete alapján kezdődött. A szovjet űrsikló azonban sok tekintetben műszakilag lényegesen fejlettebb volt, mint az amerikai fejlesztésű eszköz. A visszatérő egység landolásához speciális méretű (4800 m hosszú és 84 m széles) leszállópályákat építettek. Ezek egyikét Bajkonurban, az indítóhely mellett, továbbiakat pedig Szimferopol és a Novoszibirszk melletti repülőtereken alakították ki. Vlagyivosztok térségében a katonai repülőtéren – bővítéssel – létesítettek leszállóhelyet. (A szovjetek az űrsikló landolására alkalmas átalakításokat végeztek kubai és líbiai repülőtereken is.) Magának az űrrepülőgépnek a fejlesztését 1976-tól a Molnyija nevű kutatási és gyártási központ végezte. A jóváhagyott óriási program keretében öt űrrepülő építése kezdődött meg. A légköri repülés aerodinamikai jellemzőinek alapos vizsgálata érdekében építettek a Buran-nal egyező méretű, sugárhajtóművekkel önállóan felszállni képes gépet is. A katapulttal is felszerelt repülőgéppel két űrhajós pilóta végzett az alsó légkörben számos sikeres  tesztrepülést. (Éppen ez a két pilóta volt, akik később hevesen tiltakoztak az automatikus módban történő repülés és leszállás kipróbálása ellen.) A prototípus űrrepülő és hordozórakétája elkészült, és 1988 nyarán készen állt az orbitális pályán történő repülésre. A Szovjetunióban gyakorta kapcsoltak jelentős eseményeket évfordulókhoz. Így történt a Buran űrsikló esetében is, azonban az októberi forradalom évfordulójára tervezett indítást a hordozórakéta egyik rendszerének hibája miatt 1988. november 15-re kellett halasztani. Ekkor – a sikeres indítást követően – a Buran elérte a tervezett keringési pályát, és kétszer megkerülte a Földet. A 205 perces repülés után – automata üzemmódban – biztonságosan landolt  Bajkonurban. A leszállás pontosságát jelzi, hogy a gép mindössze 3,5 méterrel tért el a leszállópálya közepétől. (A leszállást egy MiG vadászgép kísérte távolabbról, ahonnan a másodpilóta még beavatkozhatott volna szükség esetén. Több szovjet űrhajós egyébként nem hitt az automata üzemmód sikerében, mondván, hogy  az amerikai űrsikló is legénységgel repülte már az első útját.)

Az újrafelhasználható repülő diadalmas első repülése azonban egyben az utolsó is maradt. A Honvédelmi Minisztérium meglepő módon arra a következtetésre jutott, hogy az eszköz katonai célú alkalmazás nem hatékony, stratégiai szempontból már értelmetlen. A hadászati meggondolás mellett természetesen a lényeges ok a projekt finanszírozásának fenntarthatatlansága volt. 1990-ig (a Buran -Energija program befagyasztásáig) összesen 17 milliárd dollárnak megfelelő összeget (hivatalos adat szerint 16,4 milliárd szovjet rubelt) költöttek a rendszer fejlesztésére és megvalósítására. (Ez összeg akkor a Szovjetunió hivatalos éves katonai költségvetésének felelt meg.) A Buran – Enyergija projekt keretében összesen öt űrrepülő-prototípus építését kezdték meg, azonban egyetlen teljesen befejezett példány készült el, és hajtott végre sikeres repülést. A fejlesztési program keretében a prototípusok mellett még további nyolc tesztrepülőgépet és technológiai makettet gyártottak. A második, orbitális repülésre készült prototípus közel teljesen kész állapotban a bajkonuri űrrepülőtéren volt már 1988-ban, ez jelenleg az itteni múzeumban kiállítási tárgy. A további három példány építését 1990-ben az oroszországi gyártóhelyen, Tusinóban leállították. Egy, már félig megépített gép a Moszkva melletti Zsukovszkij repülőtéren látható kiállítva. A tervezett sorozat utolsó két példánya kezdeti gyártási szakaszban volt a projekt befagyasztásakor, ezeket rövidesen még a gépgyárban elbontották. A Buran-Enyergija projektet hivatalosan – hosszas adminisztratív vajúdás után – csak 1993-ban zárta le Oroszország, Az egyetlen teljesen elkészült példányt, ami repülést is végrehajtott, éveken keresztül a bajkonuri űrrepülőtér egyik szerelőcsarnokában tárolták. (A kazahsztáni űrrepülőteret – Kozmodrom – és a szemipalatyinszki atomkísérleti telepet  Oroszország 1994 óta ötven évre bérli a kazah államtól.)  2002. májusában a heves esőzések és a karbantartás hiánya miatt a tárolócsarnok teteje beszakadt. A Burán űrsikló teljesen megsemmisült, és az Enyergija  hordozórakéta makettje pedig nagyrészt tönkrement. Sajnos az esemény nyolc munkás életét is kioltotta.

A statikus (nem repülésre szánt) tesztmodellek számos helyre elkerültek, ezek egyike a moszkvai Kozmonautikai és Repülési Központban (az Összoroszországi Kiállítási Központ területén), másik pedig Szocsiban található. Egy modellt ausztrál cég bérelt a Sydney-i olimpia megnyitójára, később ez Bahreinbe került egy fesztiválra. Jelenleg ez a példány a speyeri Német Műszaki Múzeumban kiállítási tárgy, a múzeum egy évtizede keresi – sikertelenül – a modell megvásárlási jogának lehetőségét. A Buran-rendszer létrehozása végső soron nagyon kétes értékű teljesítmény. Nem műszaki szempontból, hanem az alapvető, pusztán katonai célokat tekintve. Az Egyesült Államok 1987-ben felhagyott azzal az elképzeléssel, hogy űrsiklójával nukleáris csapást mérjen a Szovjetunió területére. A fenyegetésnek szánt fegyver túl drágának bizonyult az Egyesült Államok számára. A kezdeti amerikai tervek szerint 1 kg hasznos teher pályára állításának költsége 1000 dollár lehet, ami majd csökkenthető lesz a többszöri újrafelhasználás okán. A valóságban soha nem lehetett a költséget 19 ezer dollár/kg alá csökkenteni. Ugyanez a megvilágosodás történt a szovjet fegyveres erőknél is, ezért, és az ország gazdasági mélyrepülése miatt történhetett meg, hogy egy évvel az amerikaiak döntése után hirtelen feladták a Buran programot. A Buran első repülése után kiderült, hogy az űrsikló pályára állítási költsége kétszer annyi, mint a nagy teljesítményű Proton rakétáé és hatszor annyi, mint a Szojuz rakétáé. Ez utóbbiak pedig megbízható és jóval olcsóbb eszközök, és ezek képviselték az orosz űrhajózás igazi sikerét. Vitathatatlan azonban, hogy műszaki megoldásokat terén a Buran űrsikló nagyon sok tekintetben lényegesen jobb és korszerűbb volt, mint amerikai társa. Az egész program azonban – mire megvalósult – már túlhaladott volt és időszerűtlenné vált, mert időközben nagyot fordult az a világpolitikai helyzet, ami egykor létrehozta ezt a programot. 2022. 01. 05.

Iratkozz fel most!

Ha tetszett a cikk, de még olvasnál, ha esténként van időd leülni a gép elé, akkor légy az előfizetőnk a Szalonnázón. Naponta 18 órakor élesedő további 3 cikket ajánlunk, jellemzően szintén olyan magyar és nemzetközi közéletet, lényegében az életünket érintő témákról, amelyeket fontosnak tartunk, de nem férnek bele a Szalonna napi kínálatába. Szeretettel várunk!

Tovább