November 16,  Szombat
header-pic

Határokon Átívelő Szellemi Táplálék
Adomány

Ordítok Blog


A természet elpusztítja a selejtet

Ez a felület kizárólag önkéntes olvasói támogatásokból működik. Nem politikusok, háttérhatalmak és gazdasági érdekcsoportok tulajdona, kizárólag az olvasóké.

Kiszámítható működésünket körülbelül havi 3,000,000 forint biztosítja. Ebben a hónapban összegyűlt 1,493,455 forint, még hiányzik 1,506,545 forint.
A Szalonnát ITT támogathatod, a Szalonnázó extra cikkeire ITT tudsz előfizetni.

Köszönjük, hogy fontos számodra a munkánk.

Alexander De Croo és Orbán Viktor kezet fogtak. Ez utóbbit ismerjük – jobban is, mint azt ő szeretné -, az előbbiről kevesen hallottunk. Pedig fél éven át ő volt az Európai Unió soros elnökségének a vezetője, mert ő a belga miniszterelnök. A kézfogás látványa verte ki nálam a biztosítékot, mert nem először látok ilyet, sokadszor hajol Orbán a másik keze fölé, mintha csókkal akarná illetni. Talán valami családi örökség lehet, egy olyan gesztusnyelv, ami ösztönös, ha nem figyel eléggé az ember, akkor akaratlanul is kijön belőle. Az alázatos meghajlás, miközben nem a partnere szemébe néz, ahogy azt kultúremberek Európában szokták csinálni, hanem lesüti a szemét, elrejti a tekintetét a másik előtt. Ez nem azt jelenti, hogy ennyire tiszteli a másikat. Már csak azért sem, mert a tisztelet jele az, ha a másik szemébe néz. Ez a sunyi megalázkodás azt jelenti, hogy valamiben sündörög, át akarja verni azt az embert, akinek a kézfogását ilyen pózban fogadja. Amikor hivatalos fotózás van, akkor persze más a helyzet, olyankor emelt fővel, ám a kamerák felé fordulva szorongatják egymás mancsát, bár ezek az elkapott/beállított pillanatok is nagyon sokat elárulnak. Aki elég sok időt töltött az üzleti világban – és nekem volt szerencsém -, az többnyire már az első találkozáskor, a kézfogásból fel tudja mérni, miféle ember ül az asztal túlsó végén.

Facebook/Orbán Viktor

Ez beállított kép, de még itt is látszik, hogy nem a partnert, hanem az ellenséget látja a másikban. Az ellenséget, akit nyíltan legyőzni nem tud, de majd megpróbál a háta mögött annyit sündörögni és alakoskodni, hogy végül elérje a célját. Addig pedig úgy tesz, mintha a kézfogás nem a fotók kedvéért történt volna meg. Itt is látszik a kényszeredettség, de itt egy fotó, melyen Orbán Viktor Klaus Iohannissal fog kezet, ugyanaz a megalázkodó gesztus, az a meghajlás, az a sunyin lesütött szem. Ugyanez videón is megcsodálható. Az üzleti világban az ember az elsők között tanulja meg, hogy aki így fog kezet, azzal nagyon kell vigyázni, mert nem nyílt, nem őszinte és főként nem becsületes. Bármikor hátba szúr, ha az érdeke úgy kívánja, és ha lehetősége adódik rá.

Nem az a baj, hogy Orbán falusi származású, sokan vagyunk ezzel így. Azt már nem merném ilyen határozottan állítani, hogy mindegy a környezet is, ahonnan érkezett, mert bizony az nem mindegy. Nem feltétlenül a szülők iskolai végzettségéről beszélek, mert láttam már nem egy sötét tahó diplomást is, még doktort is, és ismerek intelligens, művelt villanyszerelőt, de amit a családból, gyerekkorból hoz magával az ember, az nagyon nehezen, többnyire sehogyan sem behozható hátrányt – vagy hihetetlen előnyt – jelenthet az egész további életében. Még csak azt sem hiszem, hogy Orbán nem tudott volna változni, fejlődni, tanulni. Valószínűleg tudott volna, ha akar, hiszen mindenki képes elsajátítani a társas viselkedés szabályait, de attól a jelleme mit sem változott volna. És ezek a megnyilvánulásai nem a gyerekszoba hiányát, hanem a belső értékeit, pontosabban azok hiányát mutatják. Az eltitkolatlan, mostanra eltitkolhatatlan tünetek szaporodnak. Azt hiszem, az egész életét szorongásban élte le. Olyan környezetbe került már talán a középiskolában, de az egyetemen egészen biztosan, ahol idegennek érezte magát, de ez csak dacot, majd dühöt váltott ki belőle. Az ő természetes közege ugyanaz, ami Mészáros Lőrinc-Kövér László-Deutsch Tamás-Habony Árpád közege, nem véletlenül veszi körbe magát ilyenekkel, és nem véletlenül volt az első dolga annak idején kiirtani az ős-Fideszből mindazokat, akik értelmiségi családból érkeztek. Mármint valóban értelmiségi családból, ahol természetes volt a könyv, a beszélgetés, a nyitottság, a kíváncsiság, a másik ember felé fordulás, az érvek ütköztetése, az odafigyelés a másik emberre.

Orbánéknál alighanem otthon is diktatúra volt, abban nőtt fel és abban szocializálódott, hogy ha akar valamit, azt ravaszsággal, csellel, a másik becsapásával, vagy – ha olyan helyzetben van, hogy teheti – erővel el kell venni. Azt hiszem, nincsen kötődése igazán senkihez és semmihez, abban pedig egészen biztos vagyok, hogy nincsenek elvei, és nincsen lelkiismerete. Bizonyítani akar. Talán nem is annyira önmagának, mint az apjának. Márpedig elvek és lelkiismeret nélkül még csak jó ember sem lehet senki, nemhogy jó politikus. Nem is az, ócska politikus, akárhány rajongója mondja el, hogy mennyire olvasott, milyen jól vitázik, mennyire éleseszű, milyen tisztán látja, hogy milyen változások lesznek, és mindenki előtt felismeri a helyes irányt. Francokat! Mohó, telhetetlen, a végtelenségig önző, beteglelkű gazember, akin egyre inkább elhatalmasodnak a démonai, aki mindent el fog pusztítani maga körül, képtelen belátni, hogy mikor kellene hátralépni, aki számára nem létezik soha elég, aki sem győzni, sem veszíteni nem tud. Márpedig most vesztésre áll, nem most, évek óta csúszik lefelé a lejtőn, de nem adja fel, sodor magával mindent és mindenkit. Már mindenki kiismerte, átlátnak rajta, a szövetségesei elfordultak tőle, Brüsszelben megtanultak védekezni ellene. Mára nem egyenrangú fél egyetlen egy tárgyalóasztalnál sem. Vagy szánalomból eltűrt, vagy már úgy sem megtűrt, vagy alá-fölérendelt viszonyban az asztal sarkán helyet kapó pária lett. Nem véletlen az, hogy pénzért kell vásárolnia a rajongást, a hűséget, a látszat-tiszteletet, a kamu-szeretetet, pénzért prédikálnak az érdekében a papok a templomokban, pénzért győzik meg a külhoni talpnyalói a külhoni magyarokat, hogy milyen csodás politikus, pénzért ajnározza a propaganda, pénzért jelennek meg róla cikkek külföldi lapokban, pénzért jönnek ide többé-kevésbé leszerepelt megmondóemberek őt dicsérni, pénzért vannak körülötte a hű szolgái és alighanem még a gyerekeit sem hagyja hidegen az a mesés vagyon, amihez apucin keresztül hozzájuthatnak.

Az a baj az ilyen emberrel, hogy soha nem adja fel, soha nem lép vissza, és kizárólag csak az erőből ért. Megismétlődik a régi történet. Most Európa mondja neki azt, hogy nem mehet el a meccsre, de ő elmegy és Európa üti, rugdossa, mert mást nem tehet, mert különben ő pusztítaná el Európát. Ez az ő tragédiája, a miénk pedig az, hogy ezt nem csupán végig kell néznünk, de végig is kell élnünk. Közösen. Remélni csak azt lehet, hogy tanulunk belőle, a németek is képesek voltak tanulni, talán most az egyszer nekünk is menni fog. Ha nem, akkor ennek az országnak vége. Talán nem azonnal, de vége. A természet előbb, vagy utóbb elpusztítja a selejtet. És vicces, vagy sem, ez bizony már egy kézfogásból látható.

A Szalonna egy teljes mértékben civil, független véleményportál. Nem kérünk és nem fogadunk el támogatást senkitől, csak az olvasóinktól. Ha olvasni szeretnél, nem ugrik az arcodba egyetlen reklám sem. Ez csakis úgy lehetséges, ha te fizetsz a munkánkért. Kizárólag ezekből a támogatásokból működik a Szalonna, hónapról hónapra. Ha kiürül a becsületkassza, elfogy a Szalonna. Ne úgy fogd fel, mintha koldusnak adnál, hanem úgy, mintha az újságosnál fizetnél rendszeresen a kedvenc magazinodért.