NEHAZUGGY

Az Európa-bajnok külpolitikáról

Vogronics András | Június 26, Szerda | 10:30

Ez a felület kizárólag önkéntes olvasói támogatásokból működik. Nem politikusok, háttérhatalmak és gazdasági érdekcsoportok tulajdona, kizárólag az olvasóké.

Kiszámítható működésünket körülbelül havi 3,000,000 forint biztosítja. Ebben a hónapban összegyűlt 1,493,455 forint, még hiányzik 1,506,545 forint.

A Szalonnát ITT támogathatod, a Szalonnázó extra cikkeire ITT tudsz előfizetni.

Köszönjük, hogy fontos számodra a munkánk.

De jó, hogy van ez a futballőrület. Sok egyéb mellett kiválóan alkalmas arra is, hogy el lehet vele terelni a figyelmet a világbajnok, bocsánat Európa-bajnok magyar (kül)politikáról, aminek lényege, hogy ugyan az állítólagos erős ember küzd mint disznó a jégen, és a végén valahogy mindig matekoznia kell, hogy akkor most hogyan tovább. Ahogy a futballválogatottal is történt, amelyik a skótok elleni borzalmasan rossz, meglehetősen színvonalon aluli mérkőzésen végül is nyert, az ország lakosságának, Szijjártó Péternek és a gazdájának így az lett a legnagyobb gondja, hogy miután az olaszok és spanyolok kedvező eredményt értek el, az angolok is verjék meg a szlovénokat, mert akkor vigaszágon továbbjutunk a legjobb tizenhat közé. Az angoloknak nem sikerült győzni, így most a portugáloknak és a törököknek vagyunk kiszolgáltatva.

Varga Barnabás szerencsétlen, brutális sérülése után (jobbulást neki!) Csoboth Kevin mennybe ment a 100. percben, azóta mindenki ezen pörög, hogy lám-lám, nesze nektek, károgók. A felvetést se értem. Mi az, hogy károgó, ki számít károgónak? Egyáltalán mitől károgás az, hogy valaki egyébként egyáltalán nem megalapozatlanul szóvá teszi, hogy irgalmatlan mennyiségű pénzt pumpált a kedves vezető ebbe a sportágba, ami az ő személyes mániája, ennek ellenére megint pengeélen egyensúlyozva szenvednek egy európai megmérettetésen a magyarok? Ráadásul alig esik szó arról, hogy közben vannak sportágak, amelyekben stabilan a világ élvonalában vagyunk, amelyekben megszámlálhatatlan érmet szereztünk, amelyekbe nem ömlik a közpénz, ahol nem az van, mint a fociban, hogy jó, hát most nem vagyunk jók, de majd egyszer jók leszünk. Miért károgás, sőt, egyenesen hazaárulás az, hogy miközben mások eredményétől függ a magyar válogatott továbbjutása a csoportkörből, a valóságban rohad a szociális ellátórendszer, az egészségügy, mert egész egyszerűen nincs pénz semmire, ami valóban fontos lenne? Meddig tartható még, hogy az, aki számon kéri, netán kritikával meri illetni ezt a közpénzzel példátlanul eleresztett sportágat, azonnal hazaáruló károgóvá válik?

Miért nem lehet feltenni a kérdést, hogy ennek az országnak tényleg a fociról és Orbánról kell szólnia? Ez hozza izgalomba a magyarok többségét? Mit és kinek akar ezzel bizonyítani a fényestekintetű? Miért van az, hogy Marco Rossit és a válogatott játékosait nem lehet negatív jelzővel illetni akkor sem, ha éppen rászolgáltak? 1956-ban, amikor az Aranycsapatot a DÖNTŐBEN (!) megverte az NSZK, a magyar futballisták szinte nem mertek hazajönni, nehogy a szurkolók meglincseljék őket az ezüstérem, vagyis a második hely miatt. Apró érdekesség, hogy 1956 július elején leváltották a csapat gyengébb eredménye miatt szövetségi kapitányi tisztségéből Sebes Gusztávot. Mondom: gyengébb! Egy világbajnoki második hely miatt. Ehhez képest Marco Rossi honosított olasz szövetségi kapitány néha olyan arrogáns nyilatkozatokkal és irritáló beszólásokkal illeti a kritikusokat, hogy az ember esze megáll. Jó látni, hogy kiválóan eltanulta a főnök stílusát; a kritikát nem tűri, alázat nélkül rongyol bele mindazokba, akik nem nemzeti trikolór színű alsóneműben közlekednek az Eb ideje alatt, ezzel is átszellemülten segítve a fiúk játékát. Akik szemmel láthatóan olyan nyomás alá kerültek a győzelmi kényszerrel megvert despota miatt, a politikai hatalom által támasztott elvárások miatt, hogy azt nézni is rossz.

Ott tartunk, hogy ha a fociban nincs jó eredmény, akkor nemzethalál van és letargia, és aki nem szurkol elég hangosan és magából kifordulva, az nem is magyar. Rohadt szar, hogy én is kétes érzésekkel ülök le meccset nézni, hogy nem tudok felszabadultan szurkolni, mert kurvaélet, hogy Orbán és a NER-elit ott tesped minden meccsen, és mutogatják őket, mint az egyperceseket a félidőben. Szar érzés, nem lehet megszokni, hogy a foci (is) egyenlő lett a Fidesszel. Ahogy ellopták a nemzeti zászlót, a kokárdát, a közös nemzeti jelképeinket, úgy lopták el a válogatottat és az ahhoz tartozó nemzeti érzéseinket is. A leghangosabb ultráktól a leghosszabb nyelvű nerenceken át mindenki fociszurkolóvá, festett arcú influenszerré változik egy-egy meccs előtt, alatt és után. Kötelező lett szeretni a focit, és mindegy, hogy milyen a teljesítmény, a színvonal, mindegy, hogy mennyibe kerül az egész nekünk, miközben mennyi minden másra nem jut, ha nem vagy hanyatt vágódva a focitól, akkor te sima hazaáruló, károgó, hitvány senki vagy. Így állunk és így élünk. Júdás fülkeforradalmi eljövetele előtt ilyen nem volt, és állítom, hogy az akkor sokat szidott futball sokkal magasabb színvonalon volt, mint ez a mesterséges túlhájpolás, ami őfelsége fejlövéséből eredeztethető.

Mindeközben Júdás a skótok elleni meccs után a repülőtérre tartott egy konvojjal, a felvezető motorosok közül kettő balesetet szenvedett, és az egyik bele is halt a sérüléseibe. Erről egy árva szót nem osztott meg a Facebook-oldalán, egy részvétnyilvánítást vagy sajnálkozó posztot nem bírt kiizzadni magából, végül is csak az ő biztonságával összefüggésben halt meg egy munkáját végző rendőr Németországban. Igen, tudom, tegnap Havasi Bertalan azt állította, hogy a főnöke levélben sajnálkozott az eset miatt, ne várjam a nyilvános együttérzést. A lényeg, hogy a meccs fontosabb mindennél. Persze nem fontosabb az olasz szélsőjobbal való egyesülésnél, ami a hatalmas nagy reményekkel és várakozásokkal ellentétben természetesen nem fog létrejönni.

És mindeközben ahogy arról tegnap szó volt, mindeközben Júdást és kormányát kihagyták egy fontos döntésből: az EU kidolgozott egy jogi kiskaput, hogy megkerülje Orbánék vétóját, amely eddig akadályozta a befagyasztott orosz vagyon idei nyereségének felhasználását Ukrajna támogatására. Nem részletezem, a kolléga már részletezte, hogy a gonosz Brüsszel talált egy kifinomult jogi megoldást arra, hogy a különutas, forgalommal szembevizelő magyar kormány ne tudja blokkolni Ukrajna támogatását. Csak azért említettem ezt az esetet, mert most már hivatalosan is kijelenthetjük, hogy az orosz érdekek európai képviselője ellen folyamatosan dolgoznak az Európai Unióban, hogy ne tudjon keresztbe tenni a szövetségnek. Ezt én a magam részéről megsüvegelendőnek és pragmatikusan jó dolognak tartom ebben a helyzetben, amikor már nem nagyon lehet kétség afelől, hogy Júdást kémnek, kollaboránsnak és Putyin-pártinak tartja mindenki, akivel elméletileg egy malomban kéne őrölnie. Igen, az olasz szélsőjobboldal is. Július elsejétől mi látjuk el az elnökséget, és bár voltak szándéknyilatkozatok, amelyek arról szóltak, hogy ezt meg kell akadályozni, ez végül nem történt meg. Nem is kellett, már eleve az hatalmas szégyen, hogy egyáltalán felmerült.

Mindenesetre tökéletes az időzítés, mindenki a továbbjutást latolgatja, számolgatja ahelyett, hogy azt néznénk, megint milyen szégyenletesen sül fel a politikai színtéren a szuverén magyar Moszkva-ügynök.

Ceterum censeo: az orbáni rendszer bukni fog!

Iratkozz fel most!

Ha tetszett a cikk, de még olvasnál, ha esténként van időd leülni a gép elé, akkor légy az előfizetőnk a Szalonnázón. Naponta 18 órakor élesedő további 3 cikket ajánlunk, jellemzően szintén olyan magyar és nemzetközi közéletet, lényegében az életünket érintő témákról, amelyeket fontosnak tartunk, de nem férnek bele a Szalonna napi kínálatába. Szeretettel várunk!