Szeptember 22,  Vasárnap
header-pic

Határokon Átívelő Szellemi Táplálék
Adomány

Ordítok Blog


Nem elszívják, elüldözik

Ez a felület kizárólag önkéntes olvasói támogatásokból működik. Nem politikusok, háttérhatalmak és gazdasági érdekcsoportok tulajdona, kizárólag az olvasóké.

Kiszámítható működésünket körülbelül havi 3,000,000 forint biztosítja. Ebben a hónapban összegyűlt 1,878,330 forint, még hiányzik 1,121,670 forint.
A Szalonnát ITT támogathatod, a Szalonnázó extra cikkeire ITT tudsz előfizetni.

Köszönjük, hogy fontos számodra a munkánk.

A felzárkózó régiókban sokszor mondják, hogy az Észak-Dunántúl csak ne beszéljen, mert tejjel-mézzel folyó Kánaán van, azonban ha megnézzük az Észak-Dunántúl, Közép-Dunántúl és Nyugat-Dunántúl régiókat, akkor egy regionális drámát láthatunk kibontakozni – jelezte Navracsics Tibor közigazgatási és területfejlesztési miniszter a Macronomx konferencián. A legfőbb problémát a Nyugat-Dunántúlon látja a miniszter, ahonnan tömegével szívják el a munkaerőt más országok. (Index)

Navracsics Tibor – aki köztudottan már hazahozta Brüsszelből az országnak járó pénzeket, így nekiláthatott az országot szorongató egyéb problémák megoldásának – keresi a helyzet kulcsát, de nem leli. Tartok tőle, hogy a sikertelenség oka az, hogy rossz helyen kutatgat, merthogy a kulcs az ő főnökének a zsebében található. Ha nagyon egyszerűen, ám érthetően akarok fogalmazni, akkor azt mondom: olyan szarul keres mindenki ebben az országban, hogy ezért megy el a munkaerő. A dolog persze nem ennyire egyszerű, mert vannak, akik jól keresnek. A baj csak az, hogy nem a szakemberek, hanem azok, akik képesek hangosan és folyamatosan biztosítani a rezsimet a feltétlen hűségükről. Van azért abban valami egészen ijesztő, hogy ameddig mindenféle félhülye propagandisták és megmondóemberek bőven megkapják a jussukat, addig egy gyógytornász, egy idősgondozásban jártas szakember, egy csecsemőgondozó éhbérért dolgozhatja rommá magát. De persze nem csak ők mennek el, hanem mindenféle szakemberek, mérnökök, orvosok, frissdiplomások is, sőt, már aki teheti, eleve külföldön jár gimnáziumba, egyetemre. Ameddig egy parlamenti képviselő, aki – néhány kisszámú kivételtől eltekintve – a világon semmi hasznos munkát nem végez, de még haszontalan munkát sem, milliós fizetést visz haza, felelőssége semmi, kötelezettsége annyi, hogy időnként megnyomja azt a gombot, amire utasítást kap, egy tűzoltó, mentős, ápolónő kénytelen másod- és harmadállást vállalni, és nem azért, mert ragaszkodik a luxushoz hanem azért, mert máshogyan nem tud megélni.

Annyiban persze igaz a Kánaán-elmélet, hogy a Dunántúlon legalább van munkalehetőség és a fizetések messze magasabbak, mint mondjuk Nógrádban, vagy Szabolcsban, de a lényeg nem ez. Inkább arról lehet szó, hogy akik a határ közelében élnek, könnyebben mennek egy picit messzebbre a jobb fizetésért, mert már minden környező országban magasabbak a bérek, érdemes egy órával több utazást vállalni. Akik pedig mondjuk éppen Nógrádból, Szabolcsból érkezhetnének a helyükre – és persze nem ők a stratégiai tartaléknak titulált, a munka világába valamely okból be nem vonható munkanélküliek -, azok sok esetben úgy vannak vele, ha már amúgy is el kell szakadni az otthonuktól, családjuktól, akkor mennek inkább távolabbra. Hiszen az már mindegy, hogy 500, vagy 1500 kilométer a távolság, amúgy sem telik arra, hogy akár csak hetente hazamenjenek, ha azonban egy nyugati országban megtalálja az ember a helyét és becsülettel dolgozik, legalább esélye van arra, hogy viszonylag hamar ki tudja vinni a családját is, és hogy normális jövőt tud biztosítani a gyerekeinek és önmagának is. Ezért ürül ki a Dunántúl, de nem csak az, hanem az ország is. A bátrabbak, elszántabbak, tanulni, kockáztatni képesek elmennek. Ez más országokban is így van ám, nyugati munkavállalók is mennek más országokba akár több pénzért, de többnyire inkább kalandvágyból, kíváncsiságból, azért, hogy megismerhessenek más országokat, más kultúrákat, szakmájukban fejlődhessenek. Csakhogy nagy különbség az, hogy amikor elmennek, helyükbe érkeznek mások – hasonló okokból -, Magyarországra pedig nem érkezik senki. Mi a fenének is érkezne? Legfeljebb távoli országokból tudnak toborozni munkaerőt, őket is betanított munkára és csak ideiglenesen, mert amint lejárt a szerződésük, mennek is haza, vagy más országokba.

Szóval szerintem nem az elmenéssel van a nagyobb gond, hanem az egyensúly borult fel. Mert itt bizony nem annyira lehet boldogulni, ráadásul olyan pocsék a közhangulat, annyira nem működik semmi, olyan mérgező a közeg, hogy aki elment, az nem vágyik vissza. Meg kell kérdezni azokat, akik más országokban élnek, és már nincs ide erős kötődésük, mert a szülők is kint vannak, netán már nem élnek, tehát nem járnak haza gyakran. Először persze ott a honvágy, de aztán lassan az tompul, hiszen leköti az ember energiáját, hogy beilleszkedjen az új közegbe, izgalmas felfedezni az új szokásokat, tanulni a nyelvet, megérteni, mi hogyan működik ott, milyen lehetőségek vannak. Aztán hamar megszokja az ember, hogy nem kell állandóan ökölbe szorult aggyal létezni, hogy nem kell arra ügyelni, hol mit lehet mondani, nem a politikáról szól a nap 24 órája. Megszokja, hogy még a hónap végén sem kell számolgatni, hogy belefér-e egy kis gyümölcs, sajt, megszokja, hogy számít a véleménye akár a munkahelyen, akár a lakókörnyezetében, hogy nem marad egyedül a bajban, hogy tud olyan életet élni, amilyet szeretne, csak rajta múlik. És eljön a pillanat, amikor leszáll a gépe a Liszt Ferencre átkeresztelt Ferihegyen, és rászakad a valóság, mert már az ajtóban legázolják, rálépnek a buszon, mindenki feszült, ingerült, stresszes, látszik, hogy mennyit pusztult le minden csak az alatt az idő alatt is, ameddig ő nem látta. Az árak elképesztően magasak, a szolgáltatások színvonala köszönőviszonyban nincs az árakkal. Az ideiglenesen hazalátogató honfitársunknak valószínűleg hamar elkezd hiányozni a rendezett környezet, de még annál is jobban az, hogy az emberek rámosolyognak – hogy egyáltalán mosolyognak -, hogy a boltban, étteremben udvariasak vele, hogy a sorban nem lihegnek a nyakába, az utcán nem lökik meg türelmetlenül, hogy ha segítségre van szüksége, bátran kér, mert nem küldik el a picsába kapásból.

Hiába szépséges Magyarország, más szép országok is vannak. Nem is ez az elsődleges, mint inkább az, hogyan érzi magát az ember egy országban, kik veszik körül, hogyan viszonyulnak egymáshoz és hozzá. Ez pedig nagyban függ a közhangulattól, ami nálunk szörnyű, és egyre csak romlik. A társadalmi lövészárkok már kívülről is jól látszódnak, így aki teheti, inkább él ott, ahol jó élni, mint ott, ahol csak szorong. Ezért nem jajveszékelni kellene, hogy elmennek innen az emberek, hanem tenni kellene azért, hogy ne akarjanak elmenni, mert jó itt élni. Most nem jó.

A Szalonna egy teljes mértékben civil, független véleményportál. Nem kérünk és nem fogadunk el támogatást senkitől, csak az olvasóinktól. Ha olvasni szeretnél, nem ugrik az arcodba egyetlen reklám sem. Ez csakis úgy lehetséges, ha te fizetsz a munkánkért. Kizárólag ezekből a támogatásokból működik a Szalonna, hónapról hónapra. Ha kiürül a becsületkassza, elfogy a Szalonna. Ne úgy fogd fel, mintha koldusnak adnál, hanem úgy, mintha az újságosnál fizetnél rendszeresen a kedvenc magazinodért.