Sokat gondolkodtam én is azon, hogy ha nem végtelen cinizmussal, bizalmatlansággal és elutasítással fordulok a Magyar-jelenség felé, de nem is próbálom pontokba összefoglalva levonni az örökérvényű tanulságait a szombati, a lejáratógépezet szerint 24, a rendőrség szerint 250, a szervező által 300-400 ezres tömegrendezvénynek (ahogyan azt sok helyütt szokás: megmondani, hogy mi történt, és elfelejteni hozzátenni, hogy szerintünk), akkor mi lehetne az, ami nem tűnik se olcsó okoskodásnak, se vágyak által vezérelt nagyotmondásnak, se pusztán emocionális élménybeszámolónak.
Nem olyan egyszerű a feladat, látva, hogy a Magyar Péter ellen irányuló, az averziótól az egészen mély, sok esetben jól jövedelmező gyűlöletig terjedő viszonyulás hogyan hozta közös nevezőre a radikális kormánypropagandát a radikális kormánykritikával. Azért az például valahol akár ijesztő is lehetne, hogy Bartus László miképpen került rá erre a közös nevezőre az Origó és a Megafon legharsányabban gúnyolódó szárnyával, mindenesetre én óvakodnék attól, hogy azt gondoljam, hogy ha az embert minden irányból szidják és gyalázzák, akkor valamit megkérdőjelezhetetlenül jól csinál. Remélem, hogy Magyar Péter egyáltalán nem gondolja ezt, mert akkor valószínűleg sokkal hamarabb vége szakad az ő politikai felemelkedésének, mint gondolná.
Tehát azt én biztosan nem tudom megmondani, hogy ami történt, annak mi a négy-öt-tíz-tizenkét legfontosabb tanulsága, azt sem tudom, hogy mennyire megalapozott az a hiányérzete sokaknak, hogy Magyar Péter megint nem olvasott fel egy valamirevaló, tisztességes pártprogramot, pláne nem nevezte meg a pártot, amellyel indulni szándékozik az EP-választáson, és azt sem vagyok képes megjósolni, hogy miután meglehetősen magasra tette a lécet az összegyűlt tömeg létszámát illetően, van bármi realitása annak, hogy a következő, anyák napjára meghirdetett rendezvényén ezt túl tudja szárnyalni. Nem tartom jó ötletnek sem felemelni, sem leírni, sem túldimenzionálni, sem alábecsülni azt, hogy Orbán Viktor uralkodásának 14. évében, amikor a társadalmi részvétel intézménye – ha volt is valaha ilyen – gyakorlatilag megszűnt létezni Magyarországon, amikor a társadalom legnagyobb részét a politikától elfordult, megcsömörlött tömegek teszik ki, amikor némely elkeseredett gesztusuk alapján már azok sem hiszik el, hogy itt belátható időn belül változás érhető el, akiknek ezt a változást munkaköri leírásuk alapján el kellene érniük, egy figura, akinek kvázi a létezéséről se tudott semmit a magyar társadalom, két hónap alatt képes olyan módon becsatornázni az elmúlt évtized rengeteg frusztrációját, hogy több százezer ember képes legyen utcára menni az általa belengetett változás reményében. Ezt szerintem nehéz a helyén kezelni, de talán nem lehetetlen.
Teljesen mindegy, hogy pontosan miképpen definiálható, miben áll(na), egyáltalán hogyan valósítható meg ez a megcsillantott változás, hiszen ezzel kapcsolatban valóban sok a kérdőjel – és sok mindent lehet is tenni, egyvalamit ezzel kapcsolatban biztosan nem: lebecsülni a hatalomgyár képességét arra, hogy földbe döngölje az éppen csak ébredező reményt -, de ha nem tulajdonítok most nagyobb jelentőséget annak a valóban koncentrált, nagyon rég nem tapasztalt gyűlöletcunaminak, amellyel korábbi pártja és az azt szolgáló hatalmi gépezet időt, humánerőforrást nem kímélve próbálja Magyar Pétert elsodorni, akkor azt hiszem, valami olyasmit emelnék ki, amiről Ágh Attila politológus beszélt a minap a Klubrádióban. Aki azt mondta – bár mint bárki mást, őt sem gondolom egyáltalán tévedhetetlennek -, hogy ez a tüntetés arról szólt, hogy az Orbán-kormány elveszítette a közvélemény fölötti kontrollját, azt a képességét, hogy egyrészt figyelemeltereléssel, másrészt karaktergyilkosságokkal kiszorítsa a különböző ellenkező véleményeket, miközben egyfajta nemzeti monopóliumot hozott létre, mondván, mi képviseljük a magyarokat, aki nem ért egyet, az az ország ellensége, vagy nem magyar.
Nem akarom, hogy patetikusnak tűnjön, de meggyőződésem szerint, nagyon sok nem fideszes ember van, aki ezzel a fura, rossz érzéssel él együtt, mióta Orbánék rátenyereltek mindenre, ami a nemzet. Rosszul érzik magukat, másodrendű polgárnak érzik magukat a saját hazájukban. Azt éli meg nemzeti ünneptől nemzeti ünnepig, viszkető tenyerű, fenyegető békemenettől békemenetig, hogy a magyar zászló kevéssé az övé, mint amazoké, hogy a piros-fehér-zöld zászlók alatt felvonulni valamiért kizárólag a Fidesz és a Fidesz híveinek előjoga, hogy a trikolór, a kokárda, a nemzeti szimbólumok, ünnepek, történelmi büszkeségek, fájdalmak a Fidesz monopóliumát képezik, amiből mi, akik mást gondolunk magunkról, nemzetről, egy ország működéséről, a világról és a világban elfoglalt helyünkről, egyszerűen ki vagyunk szorítva. Ennek a legszélsőségesebb megnyilvánulása szerintem az volt, amikor politikusok és propagandisták elvitatták ellenzéki politikusoktól, újságíróktól, és tulajdonképpen a másik oldalon álló polgáraiktól, hogy a magyar sportolóknak, a magyar válogatottnak szurkoljanak, a magyarok sikerének szurkoljanak, és osztozzanak a közös örömökben. Talán nem kétségbe vonható, hogy ez a fajta mérgezett politika nagyon súlyos folyamatokat indított el általában is, és az úgynevezett baloldalon is – ami természetesen nem baloldal, hanem egy nagyon színes, sokféle, heterogén tömeg, amivel szemben a Fidesz értelemszerűen sem nem jobboldali, sem nem nemzeti abban az értelemben, hogy mennyire csúnyán visszaél ezzel a monopóliummal és a politikai hatalma érdekében milyen gátlástalanul használja fegyverként -, egyfajta konstans, nyomasztó frusztrációt alakított ki, és az a helyzet, hogy erre a baloldali pártok tulajdonképpen az elmúlt években nem reagáltak érdemben. Nem tudták, vagy nem akarták ezt a monopóliumot kicsavarni Orbánék kezéből, meghagyták nekik, hogy kedvükre pengessék a nemzeti érzelmek húrjait (legtöbbször hamis, a múltat a jelennel azonos módon meghamisítva), mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne, hogy a nemzetikonzervativizmus (amihez a Fidesznek semmi köze) csak valamiféle avítt, idejétmúlt, dohos baromság lehetne, amire nincs szükségünk, még az is szégyen, hogy közünk van hozzá. Holott mennyire magától értetődő, hogy egy liberális vagy szociáldemokrata vagy zöld választópolgár pontosan ugyanolyan magyar, mint egy orbánista vagy mi hazánkos.
Hogy egyébként mennyire mélyen álságos az Orbán-kormány nemzeti, nemzetpolitikai elköteleződése, azt pillanatnyilag semmi nem mutatja meg jobban, mint hogy miközben Szlovákiában a magyarkártyát politikai ügyködése során mindig kiválóan kijátszó Fico szövetségesének kampányoltak, aki meg is nyerte az elnökválasztást, Szijjártó úgy sietett már szombaton éjfél után gratulálni neki, hogy hamarosan ügynököknek bélyegzik a szomszédos országban a magyar szervezetek egy részét. Visszakanyarodva: nem tudom, hogy melyek a tankönyvi tanulságai a szombati demonstrációnak, de az biztos, hogy ha nem is létezik a kiábrándult fideszes szavazó kategóriája, szerintem létezik egy olyan, a szó nemes értelmében konzervatív réteg, amelynek biztosan nem mutatott senki alternatívát az elmúlt években. Pont azért, mert minden, ami keresztény volt, ami nemzeti volt, ami konzervatív volt, ami polgári volt, pontosabban amit annak neveztek, az egyet jelentett a Fidesszel. Pedig ez nem igaz, ezeknek az értékeknek semmi köze a Fideszhez, de sokan, akiket ettől az érzéstől szándékosan fosztott meg a Fidesz, azok érezhetik most úgy, hogy végre valaki hozzájuk beszél. Hogy ők is számítanak.
Szerintem az, hogy annyian voltak Magyar Péter tüntetésén, amennyien voltak, hogy egyáltalán lehet egy ilyen rövid idő alatt egy ennyire látványosan felívelő pillanata, aminek természetesen bármi lehet a következménye (aki azt állítja, hogy tudja, mi lehet ebből, az álljon sürgősen jósnak), az ezért van. Meg ezzel szoros összefüggésben azért is, mert valamit a baloldalinak nevezett ellenzék elmulasztott, nem vett észre, nem ismert fel, nem tartott fontosnak. Ráhagyta a Fideszre, hogy ők a nemzeti monopólium tulajdonosai, nekik ezzel nincs dolguk. Jól van az úgy, hogy engesztelhetetlenül gyűlöljük egymást. Azt hiszem, hogy mielőtt programot, cselekvési tervet, ígéreteket számon lehet és kell kérni Magyar Péteren, azt kell belátni, hogy mindenek előtt be kell temetni az árkokat. Ami a jobb- és baloldalt, a magyart és a nem magyarnak bélyegzett magyart elválasztja. Be kell látni, hogy mindenek előtt ez az akadálya annak, hogy bármiféle változásnak egyáltalán az esélye megteremtődjön. Magyar Péter nem mondott semmi újat ahhoz képest, amit már a legtöbben tudtak, de mégis. Fontos, ahogy mondta. Sokaknak már most valamiféle önbecsülést adott, és reményt arra, hogy nem muszáj így élni, nem muszáj ebbe beletörődni, nem muszáj mindent eltűrni.
A magam részéről azért sem fordulok végtelen cinizmussal, bizalmatlansággal és elutasítással a Magyar-jelenség felé, mert pontosan tudom, hogy ha elrontja, másnap már senki nem fog emlékezni rá. Viszont ha csak annyit ér el, hogy elkezdi betemetni az árkokat, ha az emberek elkezdenek vicsorgás helyett emberi hangon szólni egymáshoz, az már önmagában is méltó az elismerésre.
Ha tetszett a cikk, de még olvasnál, ha esténként van időd leülni a gép elé, akkor légy az előfizetőnk a Szalonnázón. Naponta 18 órakor élesedő további 3 cikket ajánlunk, jellemzően szintén olyan magyar és nemzetközi közéletet, lényegében az életünket érintő témákról, amelyeket fontosnak tartunk, de nem férnek bele a Szalonna napi kínálatába. Szeretettel várunk!
A Szalonna egy teljes mértékben civil, független véleményportál. Nem kérünk és nem fogadunk el támogatást senkitől, csak az olvasóinktól. Ha olvasni szeretnél, nem ugrik az arcodba egyetlen reklám sem. Ez csakis úgy lehetséges, ha te fizetsz a munkánkért. Kizárólag ezekből a támogatásokból működik a Szalonna, hónapról hónapra. Ha kiürül a becsületkassza, elfogy a Szalonna. Ne úgy fogd fel, mintha koldusnak adnál, hanem úgy, mintha az újságosnál fizetnél rendszeresen a kedvenc magazinodért.