Február 20,  Kedd
header-pic

Határokon Átívelő Szellemi Táplálék

NEHAZUGGY


Ha a szégyenérzetnek és az önreflexióra való hajlamnak lenne legalább egy búzaszemnyi csírája

Ez a felület kizárólag önkéntes olvasói támogatásokból működik. Nem politikusok, háttérhatalmak és gazdasági érdekcsoportok tulajdona, kizárólag az olvasóké.

Kiszámítható működésünket körülbelül havi 3,000,000 forint biztosítja. Ebben a hónapban összegyűlt 852,775 forint, még hiányzik 2,147,225 forint.
A Szalonnát ITT támogathatod, a Szalonnázó extra cikkeire ITT tudsz előfizetni.

Köszönjük, hogy fontos számodra a munkánk.

• „A tanáraimtól tanultam meg, hogyan kell kérdezni, rácsodálkozni valamire, felfedezni valamit, önállóan gondolkodni. A tanáraimtól tanultam meg, hogyan haladjak előre: hogyan használjam fel a megszerzett tudást arra, hogy valami újat alkossak. A tanárok munkája tette lehetővé, hogy a háború utáni kommunista Magyarország egyik alföldi kisvárosában két munkás gyermeke jobban megértse a világot, hogy aztán a maga módján hozzájáruljon ahhoz, hogy a világ megváltozzon” – idézte fel a biokémikus Karikó Katalin.

• „Apám utolért az ajtóban és hihetetlenül megvert, belém is rúgott néhányat. Nagyon utáltam ebben az időben az öregemet. Apám egy erőszakos ember. Igazából nem tanultam nagyon sokat, mert akkor még fociztam. Azon gondolkodtam, hogy tovább tanuljak, vagy próbáljak valami szerződést kapni egy csapatba. Állandóan mentem edzésre, volt, hogy szombaton nem mentem iskolába, mert edzésre mentem. Mindig volt egy skizofrén hajlamom, képes voltam teljesen kívülről szemlélni magamat. A KISZ-ben én nagyon aktív voltam, voltam még KISZ-titkár is harmadikos gimnazista koromig. Büszke voltam arra, hogy fölvettek a KISZ-be, nem kellett Kilián próbát tennem, mert kiváló úttörő voltam (…) Azon voltunk, hogy csináljunk egy jó közéletet. Itt a pénz, itt a klubhelyiség. Egyre komolyabb formát öltött az a baráti társaság, ahová jártunk. Voltak, akik máshonnan jöttek. Ahonnan én jöttem, az kulturálatlan, nincs semmiféle kulturális tradíciója. Egy ilyen alkalmazotti réteg, a parasztsághoz sincsen semmiféle köze, állatokat tartottunk, de a paraszti kultúráról már rég nem volt szó abban a faluban, munkáskultúra semmilyen nem volt. Polgári kultúra elő sem jött. Én egy ilyen kulturálatlanságból jöttem. De voltak abban a társaságban olyanok, akik nem, akiknek lelkész volt az apjuk, református tradíciókból jöttek.” (Orbán Viktor)

Nem hinném, hogy ehhez a két visszaemlékezéshez nagyon sok mindent hozzá kellene/lehetne fűzni, főleg nem annak tudatában, hogy mindkét embert ismeri most már az egész világ. Az utóbbit sajnos már elég régóta, míg Karikó Katalin most tette le igazán a névjegyét a halhatatlanok csarnokában. Mégis miért kell erről beszélni, és miért vállalkozom arra, hogy ezt a két embert ezen vallomásokon keresztül összehasonlítsam egymással? Több magyarázat van erre, az egyik az, hogy saját elmondásuk alapján mindketten vidékről, relatíve hátrányos helyzetből érkeztek és így értek el valamit. Gyakorlatilag mindketten a tipikus példái annak, hogy mire használja valaki a tudását vagy a lehetőséget amit az élet adott neki, vagy éppen elvett tőle. És persze onnan is megközelíthető ez a párhuzam, hogy ki hogyan használja a saját javára, vagy mások megsegítésére a munkáját.

Karikó Katalin a kisújszállási asszonyság – ahogyan a fideszesek hírhedt miniszterelnöke nevezte a Nobel-díja előtt már világhírű kutatót -, akit annak idején ellehetetlenítettek és külföldre kényszerült, aki mindig is magyarnak vallotta magát, aki soha senkit nem okolt vagy szidalmazott azért, amit vele tett/nem tett, csak küzdött azért, amiben hitt. Kutatott, dolgozott, megszállottan, lázasan, akkor is, amikor senki más nem hitt abban, hogy van értelme, a munkája eredménye pedig megmentett egy csomó embert a Covid-19 világjárvány pusztító vírusával szemben. Nem nyerészkedett, nem zsarolt, nem tett keresztbe másoknak, nem az lebegett a szeme előtt, hogyan gazdagodjon meg a találmányából és az általa kifejlesztett vakcina hasznából. Nem akart tüske lenni azoknak a körme alatt, akik megnehezítették az életét. Az maradt, aki mindig is volt, egy szerény, tudásával soha nem hivalkodó tudós, aki fáradhatatlanul kutatta a jövőt és kereste a megoldásokat.

És ott van a másik, aki ennek nagyjából mindenben az ellenkezőjét testesíti meg. Akinek megadatott, hogy egy jobb életet teremtsen egy egész országnak, aki fiatalon került a politikába, aki már a 30-as éveiben miniszterelnök lehetett. Aki aztán megbukott, és miután visszatért, azóta bosszút áll. Pusztít, rombol, zülleszt, lop, csal, hazudik, de az összes bűne közül talán az a legnagyobb, amit a magyar emberek ellen elkövet.  Amit a lelkükkel művel. Mérgezi a társadalmat, megoszt és kirekeszt, buldózerrel rombolja a jövőt, és azoknak az embereknek lehetőségeit, akik nem ezt akarták. Pedig nem ezt akartuk nagyon sokan, mégis maga alá utasított minket, és még a lehetőségét is elveszi annak a generációnak, amelyik most tanulja az életet. 

Most büszkélkednek és ezüst tálcán mutogatják Karikó Katalint, illetve most már a Nobel-díjjal ugyancsak frissen kitüntetett fizikust, Krausz Ferencet is. Aki nem mellesleg Németországban él és dolgozik és az osztrák állampolgárságot is megkapta attól az országtól, amelynek szintén nagyon sok mindent köszönhetett. Látva ezt a tülekedést, ezt a habzó büszkeségáradatot, nekem az lenne a kérdésem, hogy ha ennyire büszkék az elvtársak a tudományos teljesítményre, ha ennyire magukénak érzik, akkor miért kellett atombombával szétverni a magyar oktatást, a magyar tudományos életet, az akadémiát? Akkor miért az a perspektíva, hogy még jobban beletöröljék a libaszaros gumicsizmájukat a tanárokba? Ha a szégyenérzetnek és az önreflexióra való hajlamnak lenne legalább egy búzaszemnyi csírája ebben a társadalomban, akkor ezt nem hagyná. Ha egy kicsit is végiggondolná, hogy honnan hova jutottunk el az Orbán nevűvel, a két Nobel-díjas nélkül, akkor lenne remény. Hogy hova vezet az, ha egy skizofrén hajlamú erkölcsi hulladék, aki nem tudott felülemelkedni saját magán és a hányatott gyerekkorán, a saját országán, a saját honfitársain vesz revansot emiatt. Ha ebbe a tükörbe bele tudnánk nézni, talán mindenkinek jobb lenne.

Ha ez a hatalomba a szó szoros és átvitt értelmében belehízott diktátorhajlamú autokrata mindenkinek egy olyan világot álmodott volna meg, hogy senkinek ne kelljen úgy felnőnie mint neki, akkor most nem ez a világ lenne itt. Ha egy frusztrált, erkölcsi roncs – aki kétségtelenül tehetséges hatalomtechnikus – nem a fociban és a mások átverésében, földbe döngölésében lelné örömét, ha nem ezeknek a szenvedélyeinek hódolna harminc éve, hanem felemelni és valóban büszke, sikeres nemzetté kovácsolni akarta volna ezt a társadalmat, nagyságrendekkel jobb hely lenne ez a talpalatnyi föld. Mert egy éles késsel lehet életet menteni, ha kell, de ki is lehet oltani azt az életet, kinek mi a szándéka, ugye. És hát igen, van akinek kizárólag a hatalom megszerzése, és aztán a legnagyobb becstelenségek árán való megtartása lebeg a szeme előtt. Aki nem a nép és az ország felemelésén dolgozik, hanem pont ellenkezőleg, az ország javainak, értékeinek, teljesítményének eltulajdonítása, kisajátítása a küldetése.

Ettől olyan gyomorforgató ez a dagadó büszkeség Karikó Katalinra és Krausz Ferencre, akiket a tudományt üldöző, a szellemi teljesítményben ellenséget látó ember és bandája nyilván most is a saját céljaira használ. Akárcsak a szabadságharcot, az összes sporteseményt és minden olyan cselekedetet, amihez neki semmi de semmi köze nincsen, és nem is volt. Bármennyire szomorú, ez a helyzet: ez a két ember ettől a posványtól távol tudta kiteljesíteni a tudását, a tehetségét, és szinte teljes bizonyossággal ki merem jelenteni, hogy ha itt maradtak volna, ma nem valószínű, hogy Nobel-díjasokként említhetjük a nevüket. Ez persze nem ennek a rezsimnek a bűne, de a jelenre is határozottan érvényes: itt legfeljebb a Völnerek, Mészárosok, Rogánok, Habonyok és mindenféle romlott, gátlástalan alakok tudnak maradandót alkotni úgy, hogy az a fő csapásvonal, hogyan gázoljanak át bárkin azért, hogy ők milliárdosok legyenek. Tehát mit szűr le ebből egy átlagosan egészséges agyú és lelkű ember? Ha valamire vinni akarod, akkor biztosan nem itt kell élned, sem halnod, oh magyar! Pedig.

Az nem lehet, hogy ész, erő,
És oly szent akarat
Hiába sorvadozzanak
Egy átoksúly alatt.

Ceterum censeo: az orbáni rendszert el kell pusztítani!

A Szalonna egy teljes mértékben civil, független véleményportál. Nem kérünk és nem fogadunk el támogatást senkitől, csak az olvasóinktól. Ha olvasni szeretnél, nem ugrik az arcodba egyetlen reklám sem. Ez csakis úgy lehetséges, ha te fizetsz a munkánkért. Kizárólag ezekből a támogatásokból működik a Szalonna, hónapról hónapra. Ha kiürül a becsületkassza, elfogy a Szalonna. Ne úgy fogd fel, mintha koldusnak adnál, hanem úgy, mintha az újságosnál fizetnél rendszeresen a kedvenc magazinodért.

Social media & sharing icons powered by UltimatelySocial
error

Kövess minket!