NEHAZUGGY

Nem a Rose d’Or fedélzetének, nem a hatvanpusztai borospincének, nem a Karmelita teraszának biztonságát keressük

Szalonna | 2023. Szeptember 4, Hétfő | 10:30

Ez a felület kizárólag önkéntes olvasói támogatásokból működik. Nem politikusok, háttérhatalmak és gazdasági érdekcsoportok tulajdona, kizárólag az olvasóké.

Kiszámítható működésünket körülbelül havi 3,000,000 forint biztosítja. Ebben a hónapban összegyűlt 2,652,771 forint, még hiányzik 347,229 forint.

A Szalonnát ITT támogathatod, a Szalonnázó extra cikkeire ITT tudsz előfizetni.

Köszönjük, hogy fontos számodra a munkánk.

A fák lehulló levelei lágy neszének dallamára beköszöntött a szeptember, és elérkezett egy újabb rendhagyó bejegyzés ideje. Amit általában nem szoktunk szeretni, de időről időre kiderül, hogy megúszhatatlan a számvetés. A hétfő erre ideális időpont, ráadásul mindig érdemes szem előtt tartani: simán lehet, hogy ez lesz az utolsó.

Ha akartuk volna se lettünk volna képesek leplezni, hogy lelki értelemben fennállásunk messze legnehezebb hónapjait éljük, és fene tudja, hogy valaha is túl leszünk rajtuk. Nem titok, hogy ilyenkor a továbblépésben, a tovább élésben sokat tud segíteni, ha van egy biztos támpont, ha van egy minimális fizikai, egzisztenciális biztonság, ami hozzá tud tenni a lelki egyensúly visszanyeréséhez. Ha nem azon kell agyalni, hogy holnap kitől válunk meg, és ha megváltunk tőle, akkor ki tudtunk fizetni minden számlát, vagy marad még a jóból. Nem a Rose d’Or fedélzetének, nem a hatvanpusztai boros pincének, nem a Karmelita teraszának biztonságát keressük, hanem az emberhez méltó, tisztességes élet biztonságát. Nem a bazári luxus biztonságát, hanem azt, amit minden egyszerű ember keres, és ami most számunkra egyáltalán nem áll rendelkezésre.

Voltak a jelenből nézve ugyan rövid, de szinte kivételesnek mondható időszakaink, amikor minden a helyén volt, amennyire a helyén lehet olyan körülmények között, amikor már a szavak se ugyanazt jelentik, mint akár kettő, három, öt, de pláne tíz évvel ezelőtt. Amikor napról napra olyan dolgok váltak alapvetéssé, amelyeket sokáig konszenzuális, megkérdőjelezhetetlen társadalmi elutasítás övezett. Amikor már bárkiről bármit büntetlenül le lehet írni, ki lehet nyilatkoztatni, amikor egyszerűen már nem számít a másik ember méltósága. Amikor oda lehet piszkítani bárkinek a küszöbére és egy egész csorda tapsolva hörög a klozetpapírért becsengető szaros seggű ember mögött, és neki szurkol, mert micsoda bátor, laza csávó ez, milyen jól megmutatta.

Amikor több mint hét éve a nagy semmiből összeraktuk ezt a platformot, egyben eldöntöttük, hogy soha senkinek a versenytársai, főleg összehasonlítási alapjai nem szeretnénk lenni, elég egyértelműek voltak a miértek: a már akkor szép lassan mindent beborítani hivatott, normává emelt igazságtalanságból, méltánytalanságból, gátlástalanságból, gonoszságból fakadó, fojtogató rossz érzések miatti tehetetlenség érzését szerettük volna magunkból kiírni. Azt, hogy ez így nagyon nincs jól, és ha nem kapunk észbe, még sokkal rosszabb lesz. Hogy van, amikor nem lehet hallgatni, nem lehet semlegesnek lenni. Tudni akartuk, hogy van-e bármilyen visszhangja a gondolatainknak, hogy vannak-e mások is, és mennyien vannak, akiket érdekel, zavar, bánt, dühít az, ami ebben a huzattól intellektuálisan sem kímélt medencében történik. Nem azért vágtunk bele, hogy a Seychelle-szigeteken koktélt szürcsöljünk minden nyáron, hogy havonta egyszer átugorjunk Angliába golfozni, vagy hogy a Riviérán szipogva pislogjunk, miután kihánytuk az epénket az összevedelt koktéloktól.

Az elmúlt hét évben sokan voltak, akiket érdekeltek a gondolataink, akiknek fontos volt, amit csinálunk, akik egy lájkon vagy egy kommenten túlmutatóan is megerősítettek abban, hogy a munkának van becsülete. Ennyi év távlatából is igaz: nem tudunk elég hálásak lenni nekik. Miközben tudjuk, hogy sokan közülük pontosan ugyanúgy a túlélésre játszottak/játszanak ebben az önmagából kifordult, lealjasodott világban, és ugyanúgy kimerültek, és többször holtpontra kerültek, mint mi. Ha a mából végignézünk az elmúlt éveken, és feltesszük azt a kérdést, hogy volt-e/van-e ennek az egésznek egyáltalán értelme, akkor arra nem elsősorban nekünk kell válaszolni. Ha mégis válaszolni kellene, akkor mi azt gondoljuk, hogy ebben a lealjasodott, emberségéből kivetkőzött, az egyenlőtlenségeket és az igazságtalanságokat súlyosan elmélyítő, a magyarok legsötétebb reflexeit folyamatosan felszínre hozó jelenben az is sokat jelent, ha az ember néha kap egy-egy visszajelzést, hogy nincs egyedül a gondolataival. Hogy őt is hasonló kérdések gyötrik. Hogy nem ő az egyetlen, aki nem képes homokba dugni a fejét, még ha valamivel könnyebb is lenne. Ha van ennek bármi értelme, akkor az biztosan nem az, hogy elvégezzük azt a munkát, amiért a rendeleti kormányzó parlamenti bábszínházában üldögélő politikusok fejenként alsó hangon annyi pénzt kapnak, amiből a teljes stábunk egy egész hónapig túlélni kényszerül. Nem is az az értelme, mert annak semmi realitása nincs, hogy egy maréknyian havi 1,2 millió forintból túlkiabáljuk a milliárdos költségvetésből hergelő uszító Habony-Rogán-műveket. Nem is az, hogy tanácsokat adjunk azoknak, akik azért kapják a fizetésüket, hogy az orkok uralkodásának 14. évében valami kézzelfogható eredményt fel tudjanak mutatni, valami érdemi reményt tudjanak nyújtani azoknak, akiknek már minden reményük elveszett. Nem, nem feladatunk tanácsokat adni azoknak, akik minden jobban tudnak, és végképp nem dolgunk senkinek bizonyítani, hogy van létjogosultságunk.

Belátjuk: hatalmas a hírzaj, a kínálat, minden kattintásnyira van, ömlik az arcunkba a tartalom, az információ, az álhírek, összeesküvések, féligazságok megállíthatatlan zuhataga, egymást érik a mindenféle platformok. Ha visszanézünk, hogy mennyit változott az online világ azóta, hogy itt a Szalonnán az első sort leírtuk, szinte ijesztőnek tűnik. Ezzel együtt azt gondoltuk évekkel ezelőtt is, és most is azt gondoljuk, hogy ameddig önazonosak tudunk lenni, ameddig azzal foglalkozhatunk, azt csinálhatjuk, amit szeretünk, és amihez talán a minket kurvaanyázókkal ellentétben értünk is egy kicsit – és például az édes anyanyelvünket sem gyalázzuk meg naponta -, illetve amit a saját erkölcsi zsinórmértékünk szerint helyesnek, fontosnak, adott esetben megkerülhetetlennek gondolunk, addig érdemes csinálnunk. Gondolkodunk, leírjuk, amit gondolunk, és ahelyett, hogy meg akarnánk mondani a tutit, inkább kérdezünk és próbálunk közös gondolkodásra sarkallni. A legjobb tudásunk és a legjobb meggyőződésünk szerint. Így aztán csak azért, mert manapság sokkal nagyobb piaca van annak, hogy boldog-boldogtalan a TikTokon két tányért földhöz vág, napi 15 darab másfél órás podcastben megváltja a világot, mert értelemszerűen mindenhez is ért, és közben az Instagramon idétlenkedik, nekünk nem kell ezt csinálni, nem is fogjuk ezt csinálni. Nem értünk hozzá, nem áll jól nekünk, nem akarunk olyasmik lenni, amik nem vagyunk.

A lényeg pedig az, hogy miközben tudjuk, hogy mindenkinek nehéz, és egyre nehezebb, kár lenne tagadni, hogy ez alól mi sem vagyunk kivételek. Az elmúlt hónapban – ha lehet így fogalmazni, és miért is ne lehetne – történelmi mélypontra zuhant a havi bevételünk. Innen már nincs hova hátrálni, itt már nem lehet rossz kompromisszumokat se kötni. És miközben tízesével kapjuk az e-maileket amelyekben az olvasóink sajnálkozva közlik, hogy kénytelenek lemondani az előfizetéseiket, mert már 1000-2000 forint se fér bele, mi sem hallgathatjuk el, hogy ez most egy olyan pillanat, amikor nagy szükségünk van arra, hogy a túléléshez mellénk álljanak olyanok is, akik esetleg eddig nem tették, mert magától értetődőnek tűnt, hogy mások majd mellénk állnak. Belegondolni is nevetséges, hogy a fent említett luxusjacht egyszeri megtankolása több mint 2 éven át biztosítaná a kiszámítható működésünket, de ennél csak az a kijózanítóbb, hogy a kiszámítható működéstől még soha nem álltunk ilyen távol. A lebegési szinthez is a 3 millió forint kétharmadára lenne szükségünk. Ami nem a fizetésünk, ebből még adózunk, kifizetjük a fenntartási költségeket, a rezsit, a könyvelőket, és mindent, amit becsületes ember szokott, akinek nem telik aranyrózsára. Úgyhogy most az a tisztességes, ha leírjuk, hogy ha év végéig – ameddig hatalmasék letörik az inflációt – ez a helyzet nem változik, akkor sokak örömére és talán sokak szomorúságára a 8. születésnapunk táján ebben a formában valószínűleg megszűnik a Szalonna.

Addig is. Dante valami olyasmit tanított nekünk, hogy a legforróbb hely a pokolban azoknak van lefoglalva, akik erkölcsi válság idején megőrizték a semlegességüket. Bár arról nem mondott semmit, hogy és milyen helyek várnak azokra, akik erkölcsi válság idején elfordították vagy homokba dugták a fejüket, és hallgattak, mert hátha megússzák, mi nem szeretnénk a pokol tüzén megégni. Aki velünk tartana, és megteheti, álljon mellénk.

A Szalonnát ITT támogathatod, a Szalonnázó extra cikkeire ITT tudsz előfizetni. Köszönjük!

A szerk.

Iratkozz fel most!

Ha tetszett a cikk, de még olvasnál, ha esténként van időd leülni a gép elé, akkor légy az előfizetőnk a Szalonnázón. Naponta 18 órakor élesedő további 3 cikket ajánlunk, jellemzően szintén olyan magyar és nemzetközi közéletet, lényegében az életünket érintő témákról, amelyeket fontosnak tartunk, de nem férnek bele a Szalonna napi kínálatába. Szeretettel várunk!