Mani kövek

Spectator: „Második Baku”: az öreg hűséges

A „Második Baku” elnevezés már 1950 és 1960 közötti évtized során, szinte észrevétlenül kikopott úgy az iparág, mint a propaganda szóhasználatából, hiszen nyilvánvalóvá vált, hogy ez a régió messze nagyobb olajkinccsel rendelkezik, mint bármelyik, már korábban működő olajtermelési térség. Az ekkor már nagy területeket lefedő kutatások eredménye azt igazolta, hogy a Volga és Ural közötti széles sztyeppén egy geológiai szempontból önálló olajrégió, provincia helyezkedik el. A korábbi – még a pártvezetés által ráaggatott és ekkor már a tények alapján komikussá vált- elnevezést felváltotta a Volga-Ural szénhidrogén provincia elnevezés. Valóságos mérete és ásványvagyona ebben az évtizedben vált teljeskörűen világossá.

Az egykori Szovjetunió olajtermelésének 29 %-a (1950), majd 70,6 %-a (1960), végül 1965-ben 71,5 %-a erről a nyersolajban gazdag területről származott. A provincia kiterjedése 69 2381 km² (nagyobb, mint Franciaország területe), ahol máig 1710 kőolaj és földgáz felhalmozódást tártak fel. Jelenleg összesen 800 működő olajmező és 50 földgázmező van a térségben. Az oroszországi kitermelt kőolaj 22 %-a (2,2 millió hordó/nap) származik jelenleg is még a Volga-Ural szénhidrogén provinciából. A mai ismeretek szerint a jövőben még kitermelhető kőolajkészlet 15 milliárd hordó mennyiségű.

A kitermelés csúcsa 1971-ben volt, amikor naponta 4 millió hordó olajat termeltek ki, ebből 1,7 millió hordó egyedül Romaskino óriásmezőből származott. A térség mindenkori jellemzője volt, hogy hat nagy mező vitte a hátán az olajtermelést, további 800 mező adta a kitermelt mennyiség kicsit több mint felét. Ennek kedvező eredménye akkor mutatkozott meg, amikor a 80-as évtized elején, életciklusuk már leszálló ágába került nagy mezők csökkenő hozamát, a számos kisebb mező termelése egy ideig ellensúlyozni tudta, ma pedig már ezek adják a provincia olajtermelésének zömét.  A nagy mezők olajkihozatalának csökkenése a termelvény víztartalmának növekedésével jár; erre példa a Romaskino mező, ahol a termelés csökkenése 1976-ban kezdődött és 1993-ban már csak napi 300 ezer hordó olajat adott úgy, hogy közben 85 % volt a bruttó termelvény víztartalma (minden 15 liter olajjal 85 liter vizet kellett kiemelni a kutakból).

A Volga-menti táj jellegzetes elemei az olajkutak himbái, a kisebb lelőhelyek környékén gyakori a hasonló látvány

Ugyancsak ennek a szénhidrogén provinciának sajátossága az is, hogy közel 1000 olyan ismert előfordulás, olajfelhalmozódás van, amit feltártak, de nem mindet állítottak termelésbe a viszonylag kicsi készlete miatt. Az így megismert olajkészletek a lelőhelyek 22 %-a esetében kevesebb, mint 1 millió tonna, azaz minden ötödik lelőhely termelésbe állítása gazdaságosság szempontjából nem lenne indokolt. Tekintettel arra, hogy a mezők kifejlesztése, termelésbe állítása alapvetően a mérethatékonyság kérdése, a fentiek alapján minden ötödik lelőhely termelésbe állítása ez idő szerint gazdaságtalan. Az összes megtalált lelőhely 65 %-a ugyan kevesebb, mint 15 millió tonna olajkészletet tartalmaz, ezek azonban a tatársztáni kiépített olajipari infrastruktúra mellett már gazdaságosan kitermelhetők lehetnek.

Számos, már korábban termelésbe állított kisebb olajmezőn az utazónak különös érzése támad, amikor megtudja, hogy abból a mezőből akkor kezdtek nyersolajat termelni, amikor ő született. És az öreg hűséges mezők ma is – szerény mértékben – termelik a fekete aranyat (tegyük hozzá, hogy vizet is, mert életkoruk miatt ez már elkerülhetetlen). Az olajkutakat többször felújították közben, sok újat is létesítettek, de a lelőhely és a tárolórétegek ugyanazok.

A Volga-Ural provincia nyersolaja magas kéntartalmú, átlagosan 2,5 % kenet tartalmaz, amit a nyugat-szibériai olajjal való keveréssel is igyekeztek valamelyest ellensúlyozni. Ennek az olajfajtának a neve az Ural blend, amit a világpiacon így is csak  – a Brent minőséghez viszonyítva – diszkontálva lehet értékesíteni. (Persze más orosz olajtermelők nagyon nehezményezik ezt a módszert, mert szerintük a „kiváló” szibériai olajat „lerontja” a tatársztáni.) A kitermelés mai jellemzője, hogy egyre inkább a nehézolaj-készletek alkotják a termelés nyersanyag bázisát. Az iparág meghatározó tatár olajvállalata, bevonható új nyersanyag források után kutatva, a nagy mennyiségben eddig érintetlenül maradt olajhomokkő jövőbeni hasznosítására fordítja figyelmét, becslése szerint a 7,17 milliárd tonna olajos homokkőben levő nyersanyag 63 %-a fejlett technológiával kivonható (lásd kanadai olajhomokkő).

A 60-as években meghatározó jelentőségű termelési régió lett a szovjet olajexport szállítások központja is. Almetyevszkben van az Európába irányuló Barátság olajvezeték kiindulópontja. A vezeték hossza 5500 km, 46 szivattyúállomás és további 38 szivattyútelep továbbítja a nyersolajat Közép-Kelet Európa felé. Fehéroroszországban kettéágazik a vezeték egy északi és egy déli – többek között Magyarországra – érkező ágra. A világ egyik legnagyobb távvezeték-rendszere a Barátság, amelyben évente 66,5 millió tonna kőolajat szállítanak. Építése 1960-ban kezdődött és 1964-ben helyezték üzembe. Magyarország a vezeték automatizálási, távműködtetési és kommunikációs rendszerének kiépítésével járult hozzá a létesítéshez. A szibériai olaj a Szurgut és Almetyevszk közötti vezetéken kerül  a Barátság export-vezetékbe, javítva a Volga vidéki olajok minőségét.

Barátság olajvezeték (Forrás: RIA Novosztyi)

A Volga-Ural szénhidrogén provincia alapvetően kőolajtermelő térség, a földgáznak viszonylag csekély mennyisége és szerepe volt 1966-ig, amikor is felfedezték az óriási orenburgi gáz- és kondenzátum mezőt. Az 53 milliárd m³ gáz és 96 millió tonna olajkészletet tartalmazó mezőt 1972-ben állították termelésbe. Ezt megelőzően nagyon jelentős földgáz-előfordulást nem találtak, különösebb gazdasági igény földgázra egyébként nem is volt.  A háború alatt, 1943-ban Buguruszlán város környékén fedeztek fel négy gázmezőt, a földgázra akkor azonban hirtelen szüksége lett a Szamarába (akkor Kujbisev) a háború elején áttelepített ipari létesítményeknek. A Bakuban leszerelt gázvezetéket átszállították Buguruszlánba és megépítették az első szovjet gázvezetéket, hossza 165 km volt. 1946-ban fedeztek fel további földgáz-előfordulásokat Szaratov térségében, ennek termelvényével már Moszkvát látták el, egy 843 km hosszú távvezetéken keresztül. 1952-re a volgai és ukrajnai lelőhelyek összekapcsolásával megszületett a szovjet gázipar kezdeti szállítási rendszere. Megalakították a mai Gazprom elődjét. (Ekkor azonban még nem voltak ismertek az óriási nyugat-szibériai gázmezők és a Gazprom is kisebb szervezet volt.) Tény, hogy a szovjet-orosz gázipar bölcsője ugyancsak a Volga-Ural szénhidrogén provincia volt.

Buguruszlannyefty vállalat mára kicsit megkopott emlékműve az 1999-ig kitermelt 100 millió tonnára emlékeztet. Itt kezdődött az orosz gázipar is

Mindent egybevetve nem túlzás állítani, hogy 35 évig a Szovjetunió egész gazdasága a Volga-Ural vidék olaján alapult. A Brezsnyev-időszakban a Szovjetunió stabilitása is jórészt az itt kitermelt „petrodollárokon” múlott. A háborút követő munkaerőhiány (az ország emberveszteségei miatt), a nagyon szükséges műszaki berendezések és anyagok korlátozott rendelkezésre állásából következően ennek a kitermelési régió létesítményeinek felépítése roppant erőfeszítésbe került, ugyanakkor a krónikus forráshiány represszív központi irányítással párosult. Ilyen módon valóban csodálatra méltó az a teljesítmény, ami nem csak biztosította az ország nyersolajjal való ellátását, hanem egyúttal energiahordozók tekintetében is nagyhatalmi pozícióba lendítette a Szovjetuniót. Nem lehet azonban elhallgatni – éppen az eredmények miatt – hogy az anyagi forráshiány folyamatosan korlátozta a fejlesztéseket. Jórészt ennek tudható be a voluntarista termelésirányítás mellett, hogy gyakran ésszerűtlenül gazdálkodtak a készletekkel, aminek az eredménye évtizedekkel később derült ki. A szükséges fejlesztések elmaradása és az elengedhetetlen karbantartás halogatása nagyon nehéz helyzetbe hozta az itteni és általában véve is a szovjet olajipart. Miközben a nemzetgazdaság egyik legfontosabb ágazatává fejlődött a szénhidrogén kitermelés, a folyamatos alulfinanszírozottsága máig ható következményeket eredményezett.

A pénzhiány volt folyamatosan a legaggasztóbb, aminek egyik oka az volt, hogy a 60-a és 70-es években az USA és a Szovjetunió közötti hadiipari fejlesztés terén megnyilvánuló szkanderezés rengetegbe került. 1961 – 1970 között a szovjet GDP növekedése 5,3 % volt, a hadiiparra fordított kiadás pedig alig maradt el a GDP növekedésétől. A trend folytatódott 1971- 1980 között, ekkora már a GDP növekedése mérsékeltebb  (2,7 %) volt, a hadiipari kiadásokra fordított összeg viszont a GDP 2,5 %-át tette ki. 1981-ben azután persze drasztikusan visszaesett mindkettő. (A szerző felhívja azonban a figyelmet, hogy ezek az adatok az USA kormányzati hivatalai által publikált adatok és becslésen alapulnak. Az arányok miatt mégis figyelemreméltó lehet. A szovjetek – érthető okokból – soha nem hozták nyilvánosságra a fegyverkezésre fordított kiadásokat.) Kétségtelen tény azonban, hogy az energiahordozók kitermelésére fordított kiadások kevesebbek voltak, mint amit ennek az iparágnak a fejlesztése és fenntartása igényelt.

Nem változott a preferencia akkor sem, amikor 1960-ban Tyumen környékén, a hanti és mansi nemzetiségi területen, a tundrán felfedezték az első jelentős nyugat-szibériai kőolaj lelőhelyet. Előre jelezhető volt, hogy a Volga – Ural provincia készletei ki fognak merülni és idejekorán szükséges új nyersanyag lelőhelyeket találni. A nyugat-szibériai előfordulások mérete valóban meghaladta az európai sztyeppei területen ismert mezők készleteit és meglepő módon a kitermelés közvetlen költsége sem volt nagyobb. A közvetlen termelési költség ugyan valóban nem volt magasabb, azonban roppant nagy infrastrukturális fejlesztést (közlekedés, lakhatás, távközlés) igényelt a nyugat-szibériai olaj- és gáztermelés kiépítése. Sürgetően meg kellett oldani a kitermelt nyersanyag nyugati irányba történő szállítását. Mivel a gyártási kapacitások zöme az európai részen volt és a folyamatos lakossági ellátás is innen történt, az ellenkező irányú szállítást is meg kellett oldani. A 70-es évek elején azonban a szovjet vasúti rendszer elérte a működési kapacitásának felső határát, forgalmi akadályok alakultak ki, létrejött a palacknyak effektus, mert a pályákat nem bővítették időben, az állomások kiépítését halogatták.

Oroszország kőolaj és földgáz termelési régiói ma

Nyugat-Szibéria olaj- és földgáz lelőhelyeinek felfedezése és fejlődése azonban már egy másik szakasza az orosz olajipar történetének. A szibériai kutatásban és termelés-kiépítésében is fontos szerepe volt a Volga-Ural régióból érkezett nagyszámú tatár olajipari szakembernek. A két régió története részben át is fedi egymást időrendben. Bár ezekkel az nyugat-szibériai óriási lelőhelyekkel Szovjetunió/Oroszország végleg belépett a világ kőolaj- és földgáztermelési arénájába, szerencsére Nyugat-Szibériát legalább soha nem akarták „harmadik Baku”-nak kinevezni.

2019. 04. 30.

Iratkozz fel most!

Ha tetszett a cikk, de még olvasnál, ha esténként van időd leülni a gép elé, akkor légy az előfizetőnk a Szalonnázón. Naponta 18 órakor élesedő további 3 cikket ajánlunk, jellemzően szintén olyan magyar és nemzetközi közéletet, lényegében az életünket érintő témákról, amelyeket fontosnak tartunk, de nem férnek bele a Szalonna napi kínálatába. Szeretettel várunk!

Tovább