Mani kövek

Spectator: Orosz vidék alulnézetből: Szaratov, a Volga menti nagyváros

A dél-oroszországi olajipari régióban utazva a kisvárosok mellett természetesen nagy hagyományokkal rendelkező, még a középkorban létrejött városok is felfedezhetők ma már (a szovjet időszakban ezek ugyanis többnyire zárt, nem látogatható települések voltak). Míg a kisvárosok tulajdonképpen alapvetően nagyon hasonlóak, addig a nagyvárosok arculatában jelentős különbségek ismerhetők fel már első látásra is. Van, amelyik az előző sok évtized során keveset tudott megőrizni máig látható kulturális értékeiből, mások szinte csodálatraméltó módon – legalább a városmagot tekintve – átvészelték a szovjet időszak lázasan erőszakos modernizációs törekvéseit. Ez utóbbira kitűnő példa a Volga-menti nagyváros, Szaratov. A város ismert, neve hallatára szinte mindenkinek a nálunk is jól ismert hűtőgép márka rémlik fel, azonban mint látni fogjuk, a település sokkal több értéket hordoz.

Nem ez a több mint 400 éves város a legidősebb a Volga-vidéken, bár alapításának pontos ideje örök vita tárgya. Régészeti leletek szerint a mai település környéke már a 13. században lakott volt, amit azonban Tamerlán Arany Hordája szinte nyomtalanul elpusztított. A ma elfogadott elmélet Szaratov alapítását 1590-re teszi, ekkoriban rendelte el Rettegett Iván jóval szelídebb fia egy erődítmény építését a folyó partján, ami a vízi út kereskedelmének biztosítása mellett a birodalom egyik délkeleti határpontja is volt. A település neve a nyelvészek szerint nem orosz, hanem tatár, Sárga Hegyet jelenthet. A település helye egyébként többször változott a jobb és bal part között, csak 1674-ben építették meg a jelenlegi helyén, a Volga bal partján. Időközben többször felégették a sztyeppei nomádok, majd 1670-ben egy parasztfelkelés lobbantotta lángra. Városi rangot csak jóval később, 1708-ban kapott Nagy Péter cártól az akkor már nagyon jelentősen megnövekedett katonai erődítmény és település. Az 1774 évi Pugacsov felkelés során a lázadók elfoglalták és természetesen kifosztották a várost, ami akkoriban már a sókereskedelem fontos központja is volt. A város utolsó megpróbáltatása az 1881 évi tűzvész, ami után az akkori városépítészet elvei szerint széles utak és nagy terek mentén újjáépítették és nyerte el a település szerkezetének maihoz nagyban hasonló formáját.

A 19. század végén elérte a vasútfejlesztés Szaratovot is és már negyedszázaddal az első híd megépítése előtt a vasúti szállítás folyamatosságát komppal biztosították. Az I. világháború alatt a környéken létesített hadifogoly-táborokról híresült el a város, azonban nem ez volt az első ilyen alkalom. (Már Napoleon veresége után számos hadifogoly érkezett, akik azután részt vettek a város életében, többségük orosz állampolgárságot is szerzett.) A 19. század végére kulcsfontosságú kereskedelmi és közlekedési csomóponttá fejlődött Szaratov, lakosainak száma megközelítette a 70 ezret, ami a következő évtizedben már 240 ezerre duzzadt, így az ország harmadik legnagyobb városa lett.

A II. világháborúban a front ugyan nem érte el, ám a német légierőnek 1942-ben sikerült az olajfinomítót és az olajtartályokat megsemmisíteni, azonban a létfontosságú katonai szállítási vasútvonalat nem. A háború után 1991-ig Szaratov is zárt város volt, itt kezdődött el és folytatódott a Jakovlev repülőgépek, majd helikopterek és űrkutatási eszközök gyártása. A városhoz közel, az Engelsk-2 légibázis  Tupoljev stratégiai bombázók egyik fő telephelye volt évtizedeken keresztül.

Ma a város kiterjedése 381 km² (kicsit nagyobb csak mint Hajdúböszörmény területe),  lakossága viszont 844 ezer. Szaratovot a Volgán átívelő 2803 m hosszú híd köti össze a túlparti 202 ezer fős  Engels (1931-ig Pokrovsk) várossal, ami 1941-ig a Volgai Német Köztársaság fővárosa volt.  A híd átadásakor, 1965-ben Oroszország leghosszabb hídja volt. (Később 2009-re a várostól 14 km-re megépült egy másik híd is, ami 12,7 km hosszú.)

A régi híd

Szaratov és tágabb környezetének sajátos történelmi örökségéhez kitörölhetetlenül hozzátartoznak a volgai németek és az ő hozzájárulásuk a gazdasági fejlődéshez. A 20. század elején 800 ezer fős német közösség élt a régióban. Nagy Katalin cárnő meghívó kiáltványára 1763-1774 között tömegesen érkeztek a Volga-menti területekre Hessen, Baden és Észak-Bajorországból telepesek, akik részben a hétéves háború utáni német körülmények elől vándoroltak ki, a vonzerőt azonban nagyobb részben a szabad vallásgyakorlás biztosítása, évtizedes adómentesség, hadkötelezettség alóli felmentés, továbbá az orosz államkincstár által biztosított letelepedési hitelek  jelentették. A kivándorlók akkor 30 ezres tömegéből csak néhány százan tértek vissza a német államokba, a többiek letelepedtek, jellemzően mezőgazdasági tevékenységbe kezdtek. (A Baltikumba kivándorolt németek az ipari és kereskedelmi szektorban tevékenykedtek.) 1897-ben már közel 1 millió német élt Dél-Oroszországban és az I. világháborúban 300 ezren harcoltak új hazájukért a cári hadseregben. A bolsevik rendszer első évtizedében, az agrárszektor államosítása után az országon végigsöprő éhínség a az itteni németeket sem kímélte, közel egy tizedük egyszerűen éhen halt. Bár megalakult az említett német köztársaság, annak autonómiát illető mozgástere a jelképesnél alig volt több. Szaratov építészeti arculatára, a város kulturális életére azonban meghatározó módon rányomta bélyegét a német etnikum jelenléte és tevékenysége.

Az elődeik által választott haza mélységesen hálátlannak bizonyult, 1941 szeptemberében tömegesen deportálták a volgai németséget Kazahsztánba, kisebb számban pedig Szibériába és Üzbegisztánba. (A történeti hűség kedvéért azonban meg kell jegyezni, hogy más államok is nagyon hasonlóan viselkedtek. Az Egyesült Államok kormánya 1941 végén rapid módon, kérlelhetetlenül internálta saját japán etnikumhoz tartozó polgárait. A különbség azonban nagy. A Sztálin-Berija tandem egész népeket telepített át, feldúlva életüket és a kilátástalanná téve jövőjüket is.) Csak 1956 után távozhattak kényszer-lakhelyükről, azonban otthonaikba nem térhettek vissza, kárpótlást sem kaptak. A 80-as évek kezdetétől az NSzK és Szovjetunió közötti megállapodás keretében a német nemzetiségű állampolgárok eltávozhattak Németországba. (Sőt a hadi temetők német halottait is hazaszállították). Az áttelepültek korlátlanul megkönnyített mértékben azonnal megkapták az állampolgárságot, ehhez még a német alaptörvényt is módosították. Pontos adat nincs, de hozzávetőlegesen 200 ezren települtek át ennek az exodusnak keretében Németországba. A sors azonban még ebben sem adott elégtételt nekik: az áttelepültek nagy többsége nehezen vagy alig tudott – érthető módon – beilleszkedni; németnek túlságosan oroszok voltak.

Szaratov városban szemlélődve azonnal szembetűnik, hogy nagy gondot fordítottak az építészeti emlékek megőrzésére, az eredeti állapot helyreállítására, ami az új Oroszország településeinek többségéről távolról sem állítható. Ezért van az embernek olyan érzése, mintha megállt volna itt az idő, pedig nem erről van szó, hanem a megőrzés igényéről. Ez az igény az épületek arculatáról tükröződik, de a szellemi – gondolati átörökítés a szobrokon is tetten érhető. Valahogy minden a helyén van, semmi nem tolakodó látvány; idegennek, külföldinek a legjobb arcát mutatja a város. Gondosan tisztán tartott, rendezett sétálóutcák nyugalmat sugároznak, a forgalmas utakon sincs kaotikus közlekedés talán, éppen a trolibuszos közforgalmi rendszer miatt.

Belvárosi sétálóutca

Nagyon rokonszenves és Oroszország vidéki településein csak ritkán tapasztalható, hogy sok háznak „beszélő” neve van. Megőrizte az emlékezet nem is elsősorban a régi tulajdonos, hanem az építtető nevét és a ház történetét is. Például a Kuznyecov ház: így maradt meg az emlékezetben és a mindennapi szóhasználatban, jóllehet évtizedeken keresztül a városi szovjet végrehajtó bizottság, manapság pedig az önkormányzati hivatal működik benne.  Nagyon sok ilyen ház, városképileg jelentős egykori magánépület vagy éppen kúria egykori nevét őrzi és többnyire nem emléktáblán, hanem egyszerűen így ismert.

Kuznyecov ház

Az egykori német nemzetiség befolyása az építészetre nem eltagadható, egyik legszebb az 1902-ben épült, majd 1912-ben a mai formájára kibővített  konzervatórium, ami akkor Oroszország egyik legelső ilyen zenei intézménye volt és funkcióját azóta is változatlanul megőrizte. Már megnyitásakor egész Oroszországból érkezett 1000 hallgató kezdte meg egyidejűleg itt tanulmányait. Máig a városkép egyik meghatározó épülete.

A neogótikus konzervatórium

A városi színház

A szaratovi városi színház is már 1802 óta áll, egyike az ország legrégebbi színház épületeinek. Oroszországban a színháznak, a színházi életnek folyamatos hagyományai vannak és a kulturális élet egyik legfontosabb, szinte meghatározó eleme. Természetesen ezt az intézményt is a szovjet időszakban kevéssé szerencsés módon Karl Marxnak nevezték át, ma már Iván Szlonov szaratovi születésű színész és színigazgató nevét viseli.

A színház mellett – szintén orosz jellegzetesség – nagy hagyománya van a cirkuszművészetnek. Bár a városban nincs állandó társulat, de van állandó épület, ami a gyakori vendégtársulatoknak otthont ad. Az épület előtti téren – egy kicsit múltat idéző módon – a szovjet időkben minden helységben megtalálható kvaszt árusító kis pavilon látható. Ma már a nagyon jó minőségű orosz sörök kiszorították az erjesztett hűsítőt, kvaszt. Ironikus módon a korábban mindenhol, jórészt mozgó árusoknál kapható olcsó ital ma az üzletek polcaira, PET palackokba szorult vissza.

A Nyikityin testvérekről elnevezett cirkusz épülete

Szaratov sem nélkülözi az olyan nagyméretű központi piacot, amit Oroszországban – valami oknál fogva – kormányzói piacnak neveznek. Itt nyoma sincs sem rendetlenségnek, sem a higiénia hiányának és gyakorlatilag mindenféle élelmiszer kapható, jellemző módon környékbeli termelők árui. Ezért aztán a nagyobb városok piacain kissé eltérő is az árukínálat.

A városi központi piac épülete

A pravoszláv egyház 1991 utáni nagymértékű újjáéledése és felvirágzása itt mértéktartóbban és ízlésesebb megoldásokkal mutatkozik meg. Míg más városokban – talán a szükségesnél nagyobb mértékű – építkezések nyomán egyre másra új templomok épülnek és kevesebb figyelem irányul a régi műemlékek restaurálásra, addig Szaratovban kitűnő példája látható az építészetileg is értékes épületek megújításának.  Az alábbi képen látható, a városközpontban álló templom különös varázsát nem pusztán a gyönyörű felújítás jelenti, hanem az a látható hasonlóság, hogy egyes elemei, pl. a hagymakupolák a gyönyörű moszkvai Vaszilij Blazsennij székesegyházra emlékeztetnek.  (A lakosságnak ugyan csak mintegy harmada vallja magát ortodox vallást követőnek, nagyjából ugyanennyi a vállaltan ateisták aránya is.)

A városban sok, nagyon szép és gazdag kiállítási anyaggal rendelkező múzeum van, ezek egyike a Ragyiscsevről elnevezett képzőművészeti múzeum. A névadó radikális, a társadalmi és gazdasági viszonyokat ostorozó írásai az orosz irodalom egész, hasonló szemléletű vonulatát alapozták meg, Nagy Katalin jutalmul először bebörtönözte, majd Szibériába száműzte. Itt, a városban méltó emlékmű emlékeztet alakjára. A város további öt múzeuma őriz összesen 20000 jelentős kiállítási tárgyat, közöttük értékes ikonokat.

Ragyiscsevről elnevezett múzeum, előtte az író szobra

A város – központi szerepéhez kapcsolódóan – nagyon fontos tudományos és felsőoktatási intézményeknek is helyet ad. Az Orosz Tudományos Akadémia hat fontos önálló intézete, 21 kutatóintézet és három állami egyetem van a városban, ilyen módon Dél-Oroszország egyik legfontosabb oktatási központja. Ezek mellett a nagy helyi iparvállalatok saját kutatási-fejlesztési bázisa is jelen van, munkájuk profilja azonban legtöbb esetben nem nyilvános.

Mielőtt a gondolatban tett utazás véget érne, feltétlenül ide kívánkoznak a város szobrai. Ezek tükrözik talán a legjobban azt, hogy a kollektív emlékezet mit tart meg, mit fogad el sajátjának. Szaratovban nagyon sok köztéri szobor van és ezeket szemlélve egészen egyedülálló, ám valamilyen módon érthető is a társadalmi emlékezet összetettsége. Kis tereken vagy éppen iskola udvarán sokszor szovjet idők ikonikus gyermekhőseinek szobrára lehet bukkanni. A nagy tereken pedig első látásra meghökkentő szobrok uralják a légteret. Lenin szobra itt is áll és az örökkévalóságot látszik győzködni. Nem ritkaság, az orosz városokban többnyire egyet meghagytak, ha több volt, azokat elbontották.

Lenin szobor

De egy másik téren Sztolipin gróf 2002-ben állított szobra van. Nincs itt most tere annak, hogy részletesebben taglaljuk jelentőségét, annyit tudni érdemes, hogy a bolsevik történetírás végtelenül negatívan értékelte, holott reformer volt. (Lenin maga végtelenül gyűlölte a grófot, bár reformszándékát nem tudta megkérdőjelezni. Most egyazon városban kénytelenek lenni beláthatatlan ideig.) Sztolipin szaratovi kormányzó volt, majd belügyminiszter, végül miniszterelnök lett. 1906-tól nagyon kemény eszközökkel letörte az előző évben kirobbant lázadásokat (ezért a hóhérkötelet Sztolipin nyakkendőnek is hívta a közbeszéd). Miniszterelnökként széleskörű agrárreformot igyekezett bevezetni, amit a cári udvarban éppúgy, mint a köznép köreiben ellenállás fogadott. Valójában felismerése és reformcsomagja a realitások felmérésén alapult és nagy valószínűséggel a monarchia megmentésének utolsó lehetősége lett volna. 1911-ben anarchista merénylő meggyilkolta és a Romanovok meneteltek tovább a bukás felé.  Úgy látszik, az utókor emlékezete mégis korrigált.

Sztolipin miniszterelnök szobra (2002)

Az állomás előtti téren ismét egy meghökkentő szobor van, Feliksz Dzerzsinszkij szobra. Minden szovjet elnyomószervezet lengyel származású atyjának szobrát Moszkvában elsőként távolították el a Ljubljanka előtti térről már 1992-ben. Megbecsültsége legalábbis megkérdőjelezhető a legtöbb orosz számára, mert a terror legfontosabb szervezete, a Cseka első elnöke volt. Szaratovban meglepő módon nem is régről maradt az emléke, a talapzatát nem túl régen cserélték.

Régi szobor, de nem távolították el: az 1917-es forradalomra emlékező installáció ma is a közös emlékezet része. A szovjet stílusú hősi ábrázolás a maga kicsit bumfordiságában is arra emlékeztet, hogy az emberek jelentős eseménynek tartják jelenleg is ezt az időszakot. Azért is tanulságos külső, kelet-európai szemlélőnek ezeket a szobrokat mind látni, mert így látszik annak a megőrző emlékezetnek a történelmi mélysége és teljes terjedelme, amit egy város látni enged.

Az emlékezés egyszerű köve a városi park bejáratánál: a kert 1824 óta létezik és örökre szép.

2019. 04. 12.

Iratkozz fel most!

Ha tetszett a cikk, de még olvasnál, ha esténként van időd leülni a gép elé, akkor légy az előfizetőnk a Szalonnázón. Naponta 18 órakor élesedő további 3 cikket ajánlunk, jellemzően szintén olyan magyar és nemzetközi közéletet, lényegében az életünket érintő témákról, amelyeket fontosnak tartunk, de nem férnek bele a Szalonna napi kínálatába. Szeretettel várunk!

Tovább