Mani kövek

Spectator: Nem csodára várva 2.

Folytassuk hát még röviden az ománi történetet, elgondolkodva annak hátterén.

Az 1930-as évektől folyó intenzív olajkutatás nyomán hamar világossá vált, hogy a Közel-Kelet különböző térségeiben hihetetlen mennyiségű kőolajat és földgázt rejt a föld. Az Arab-félszigeten először a mai Kuvaitban, majd Szaúd-Arábiában óriási mezőket találtak a kietlen sivatag felszíne alatt, majd az elkövetkező évtizedekben a politikai változások nyomán, elsősorban a korábbi brit protektorátusok területén alakult államokban szintén több helyen jelentős szénhidrogénkincs vált ismertté. Geológiai okok miatt azonban nem egyenletes az olaj és földgáz felhalmozódások eloszlása; Jordánia vagy Izrael területén gyakorlatilag nincs szénhidrogén előfordulás, más kisállamok viszont területükhöz viszonyítva óriási gazdagsággal rendelkeznek.

Omán „középutas”, jelentős mennyiségű, azonban elég körülményesen kitermelhető energiahordozókat rejtenek a felszín alatti rétegek, ezek felfedezése hosszan elhúzódó kutatási folyamat során történt. Ráadásul olyan óriásmező sincs, mint a szomszédságokban, hanem a nyersolaj 130 olajmezőben, a földgáz pedig 14 mezőben, magyarországnyi kiterjedésű területen elszórva helyezkedik el. Az a fenntartható gazdasági fejlődés, ami az országra évtizedek óta jellemző,  jórészt az 5,4 milliárd hordó kőolaj- és 700 milliárd m³ földgáztartalékon alapul. Naponta 970 ezer hordó olajat és évente 32 milliárd m³ gázt (ez több mint háromszorosa Magyarország éves gázfelhasználásának) termelnek ki, a termelvények számottevő része a világpiacra kerül. Kétségtelen, hogy a jórészt energiahordozók exportjára alapozott gazdaság sérülékeny, ennek ellensúlyozását célozza az ománi idegenforgalom fellendítése és az erre épülő szolgáltató szektor fejlesztése.

Az olajkút himbája itt csak jelkép az út mellett

Az olaj- és gázipar kialakulásának története mélyen a 20-as évekre nyúlik vissza, az iparág tényleges megszületése pedig 1963-ra, az első mező sikeres felfedezéséhez kapcsolódik. A közben eltelt évtizedekben angol, francia és amerikai vállalatok végeztek fúrásos kutatásokat, amelyek azonban tényleges eredményt felmutatni nem tudtak. Nagyban nehezítette a munkálatokat, hogy az 50-es években a törzsi lázadások lehetetlenné tették a munkát, és a vállalatok többsége 1960-ban ki is vonult az országból, csak a Shell és egy Partex nevű vállalat folytatta a kutatást; végül ők találtak kereskedelmi mennyiségű olajat tartalmazó lelőhelyet. 70 millió dollár költséggel kiépítették ennek a mezőnek a termelő létesítményeit és egy 270 km-es csővezetéket a tengerpartig. Az első szállítmány a mezőből 543 ezer hordó nyersolaj volt. A francia állami olajvállalat sürgősen visszatért Ománba és a két másikkal megalakították a Petroleum Development (Oman) vállalatot, a Shell kitartásának köszönhetően ekkor az érdekeltség döntő hányadával rendelkezett. Gyors ütemben további öt olajmezőt tártak fel és építettek ki, a termelés 280 ezer hordó/napi szintre kúszott fel.

Az 1970-ben hatalomra került új szultán 1974-ben látta elérkezettnek az időt, hogy az apja által kötött, az ország számára előnytelen korábbi olajipari szerződéseket alapjaiban megváltoztassa. A folyamatban levő reformintézkedéseinek kitűnő társadalmi hátteret biztosítottak ezek a változások. Első lépésként elrendelte, hogy  az ománi állam 25%-os érdekeltségű részesedést kapjon a PDO-ban. Hat hónappal később 60 %-ra emelte az ománi tulajdon arányát, így a Shell tulajdoni aránya a régi 85%-ról 34 %-ra zsugorodott, a francia vállalat (a mai Total) részesedése 4%, a Partexé pedig 2% lett. (Ez utóbbi vállalat és legendás örmény tulajdonosa önmagában külön történetet érdemelne).  A PDO, az ország meghatározó súlyú olajipari vállalata ekkor kialakított tulajdonosi szerkezete mindmáig változatlan is maradt.

1996-ban a kormányzat létrehozott még egy olajipari vállalatot, az Oman Oil-t. Ez az intézmény azonban inkább hatóság, mint működő vállalat (kisebb részesedése van ugyan jelenleg kazahsztáni kis kitermelő vállalkozásokban), tevékenysége alapvetően a külföldi iparági befektetések felkutatása és az ománi olajipari kutatások számára működő tőke bevonása. (7,1 % tulajdona van például a magyarországi székhelyű nemzetközi vállalat, a MOL részvényesi szerkezetében.)

A dominánsan ománi tulajdonú nemzetközi vállalat következő tizenöt éve a töretlen fejlődés és növekedés időszaka volt. Időközben a már óriásvállalat megkapta a nemzeti gázrendszer működtetését, ami nagyban megkönnyítette a gázkitermelés növelését. Az 1986-os olajár összeroppanás szükségszerűen a költségek csökkentését kívánta itt is, de úgy, hogy a kitermelés mennyisége ne csökkenjen. A kiutat az ománi olajipar a technológiai innovációk sorának alkalmazásával találta meg, nem is eredménytelenül. A mezők geológiai szerkezetének még alaposabb tanulmányozása mellett az akkor kísérletinek tekintett vízszintes fúrásokkal a rétegekből termelt olaj a korábbinak két-négyszerese volt. Az ezredfordulóig az ország olajtermelése folyamatosan növekedett, a növekedés hátterét ezeknek a műszaki újításoknak széleskörű alkalmazása biztosította. A  kitermelési rendszer – miután számottevő új olajkészletek ez idő alatt nem kerültek elő – magában hordozta a növekedés, majd később a szinten tartás korlátait. Kőolaj a tárolóban annyi van, amennyi, tehát az ötletes technológia is eléri a kitermelés határait. A kimerülő olajkutak teljesítménye jól jelzi ezt: a 70-es években a teljes ománi olajtermelés 11 mezőből származott, a 80-as évtized végén 60 mező és végül az ezredfordulóra már 96 olajmező termelésére volt szükség az olajtermelés szinten tartásához. A mezők elöregedtek és egyre bonyolultabbá, nehezebbé vált az olaj felszínre hozása, új ötletekre és megoldásokra volt szükség. Ezeknek a céloknak az elérése érdekében átlagosan az olajszektorra 9 milliárd dollárt, a gázszektorra 3 milliárd dollárt fordít a vállalat.

A 2002-2008 közötti időszakban 2 milliárd dollárt fektettek be különféle technológiai kísérleti eljárások megvalósítására. Az eljárások csoportját az iparágban kihozatalnövelő eljárásoknak (angol betűszóval EOR) nevezik. A lényege az, hogy a különféle kőzetanyagú tároló rétegekben elhelyezkedő maradék olajat hővel, gőzzel, vegyszeres oldattal, gázban oldott szerekkel vagy éppen víz besajtolásával mobilizálják és így termelik ki. A várakozások szerint míg a hagyományos módon történő kitermelés az olaj 30-40%-át juttatja felszínre, addig ezekkel a módszerekkel ez 40-60%-ra növelhető (elméletileg).  Más mérnöki becslések – és ezek a működő mezők adatain alapulnak – a jelenlegi átlagos 10%-os kihozatal reálisan 23%-ra növelhető siker esetén. Nincs standard eljárás, ami minden olajtárolóban működik, mezőnként mást kell kikísérletezni; van ahol csak az olaj földalatti elégetése a célravezető. Az eljárások persze többlet energia befektetést jelentenek, így a kitermelés költsége is magasabb, mint a hagyományos régi módszerek alkalmazása esetében. A költségek csökkentése érdekében a vállalat 1 megawattos hőtermelő napelemparkot hozott létre Dél-Ománban. Ez a létesítmény egyike a legnagyobbaknak a világon, teljes üzemben 6000 tonna gőzt fog termelni naponta a nehéz, sűrű olaj kitermeléséhez, kiváltva ezzel a jelenleg gázüzemű gőztermelést és egyúttal 300 ezer tonnával csökkentve évente a jelenlegi széndioxid kibocsátást.

Ahol ilyen nagy összegű beruházások és kiterjedt nemzetközi beszállítói hálózat működik közre, a projektekben szinte törvényszerűen felbukkan a korrupció. A PDO sem volt kivétel. 2014-ben a vállalat két vezető tisztségviselőjét fogták perbe és ítélték el megvesztegetési ügyek miatt (egyik a fontos tenderbizottság elnöke, a másik szerződéseket kezelő hivatal vezérigazgatója volt).

A műszaki újítások széles körének alkalmazása mellett is a lelőhelyek pereméről így kitermelt olaj minősége összességében rosszabb. Új, hagyományos lelőhelyek felkutatását elősegítendő az ománi kormányzat további 40 évvel meghosszabbította a vállalat kutatási jogait sok új ománi területen. Az így megtalálni remélt új olajkészletek és a már jól ismert termelési adottságok tekintetbe vételével az olajat illetően a reális jövőkép azonban fokozatosan csökkenő kitermeléssel számol.

LNG vállalat székháza (a szerző felvétele)

A 90-es években az olajtermelés hatékonyságának csökkenése és az új lelőhelyek csekély száma alapján a kormányzat úgy döntött, hogy a közös vállalatban teljesen új ágazatot hoz létre exportra szánt cseppfolyósított földgáz (LNG, liquified natural gas) előállítására.

Az LNG cseppfolyósított halmazállapotú, -160° C hőmérsékletű folyadék, 1 m³ cseppfolyós termékből 600 m³ normál állapotú gáz szabadul fel. A cseppfolyósítás előtt a nyers gázt feldolgozó üzemben tisztítják és a végtermék a metán. A cseppfolyós gáz szállítása 100-300 ezer m³ kapacitású tankerekkel,  jól szigetelt és folyamatosan hűtött acéltartályokban történik. Manapság 250 – 300 ilyen tanker végzi a szállítást a világon. Ennek a szállítási módnak a híján a földgázt csak csővezetéken lehetne szállítani, ami legfeljebb tenger alatt 1000 km, szárazföldön pedig 4000 km távolságig ésszerű, mert efelett a szállító kompresszorok több energiát használnak, mint amennyit maga a gáz képvisel.

Az országnak jelentős gáztartalékai és számottevő mennyiséget képviselő gáztermelése van, ennek kivitelére alakult 1996-ban az önálló vállalat. A z ománi állam érdekeltsége itt 51%, a Shell-é 30%, a Totalé 5,5%, Korea LNG-é 5%; részedéssel rendelkeznek még a Mitsubishi, Mitsui és Itochu japán nagyvállalatok, tehát az állam szilárdan kezében tartotta ezen a területen is az irányítást. A nyersanyag ellátás hátterét kezdettől fogva a közép-ománi gázmezők képezték, ahol aztán nagy ütemben fúrt a PDO új gázkutakat is. A kitermelt nyers gáz tisztítására felépült a közelben egy gázfeldolgozó üzem, ahonnan 350 km már tiszta gázt szállító vezeték a tengerparti Sur város közelében épült LNG terminált látta el. Itt 3,3 millió tonna éves kapacitású három cseppfolyósító állítja elő a szállításra kész gázt. Ez a projekt a legnagyobb a vállalat eddigi történetében, kezdeti költsége 1,2 milliárd dollár, befejezéskor 2 milliárd dollár volt. Az első szállítmányt 2000 áprilisában hajózták be Dél-Korea számára. Japán az ománi LNG másik nagy felvevő piaca. Nem szabad azonban elfelejteni és túldimenzionálni az LNG súlyát, Oman ugyanis mindössze a kitermelt gáz kevesebb mint 30%-át exportálja, 70%-a belföldi felhasználásra kerül. Arra is tekintettel kell lenni – és ezt a kormányzat is jól tudja -, hogy a földgáz és annak kereskedelme csak részben ellensúlyozza az olajipar bevételeinek várható jövőbeni csökkenését, mert a gáz ára is az olajárhoz kötött, annak változásait nagyjából féléves időtávon követi.

Omán hosszú utat tett meg a szénhidrogéniparának fejlesztése és eredményes működtetése során, az iparág a gazdaság megbízható pillére évtizedek óta. Az ország sikeresen átformálta és alakította gazdasági struktúráját, a külföldi vállalatok működésének szabályozása korrekt, és kiszámítható a gazdaság-politikai környezet. Omán helyén kezeli ásványi erőforrásainak jelentőségét és nem is csatlakozott az olajat exportáló államok szervezetéhez (OPEC), úgy integrálta magát a modern világba, hogy megőrizte saját arculatát és mozgásterét. Nem csoda, hogy az országlakosok vitathatatlanul tisztelik a szultánt és a monarchia intézményét. Ez pedig megnyugtató kivétel mai világunkban.

2019. 04. 02.

Iratkozz fel most!

Ha tetszett a cikk, de még olvasnál, ha esténként van időd leülni a gép elé, akkor légy az előfizetőnk a Szalonnázón. Naponta 18 órakor élesedő további 3 cikket ajánlunk, jellemzően szintén olyan magyar és nemzetközi közéletet, lényegében az életünket érintő témákról, amelyeket fontosnak tartunk, de nem férnek bele a Szalonna napi kínálatába. Szeretettel várunk!

Tovább