Mani kövek

Spectator: Hitelekből élt és majdnem belehal

Érdekes, bár jelentéktelennek tűnő hírt adott közre tegnap a Reuters, amely arról tudósított, hogy két katonai teherszállítógép érkezett Oroszországból Caracasba. Az egyik gép magas rangú főtisztet kísérő 100 főből álló katonai személyzettel, a másik 30 tonna ismeretlen tartalmú – legvalószínűbben a korábban megígért egészségügyi segélyt tartalmazó – szállítmánnyal szállt le. Hangsúlyozottan nem túlértékelve a hír jelentőségét – ugyanis az oroszok már több, mint 10 éve jelen vannak az ország gazdaságában – érdemes egy pillantást vetni a látogatás hátterére. Venezuela társadalmi teherbíró képességének összeroppanása és mai gazdasági állapota közismert, ahogyan az is tudott, hogy milyen meghatározó súlya van az ország olajvagyonának (erről részletesebben itt). Kevésbé ismert talán, hogy az orosz olajiparnak egyfelől egyik fontos külföldi befektetési területe, másfelől az orosz haditechnikai eszközöknek jól jövedelmező felvevőpiaca Venezuela. A két ország közötti gazdasági kapcsolatok már egy évtizeddel ezelőtt létrejöttek és növekvő ütemben kibővültek, ugyanakkor ezzel egy időben az ország gazdasága egyre felgyorsulva lejtmenetbe került Chavez elnökségi időszaka során. A két ország közötti  kapcsolatrendszernek a tartalma úgy változott, hogy az orosz olajipari vállalatok számára üzleti szempontból is kedvező befektetési terep alakult ki. Ezen befektetések pénzügyi megalapozása rövid időn belül azonban már gyakorlatilag a venezuelai államháztartás  növekvő deficitjének hiteleken keresztül történt megtámogatásába fordult át.

Az orosz olajipari óriásvállaltok (Rosznyefty, GazpromNefty, Lukoil, Surgutnyeftyegaz, TNK-BP) konzorciumot (Orosz Nemzeti Olajkonzorcium) hoztak létre, ami a venezuelai állami olajipari vállalattal (PDVSA) alakított közös vállalkozást az Orinoco (Faja) kitermelési övezetben, a Junin-6 jelű blokk területén. A kezdeti terv szerint a projekt költsége 25 milliárd dollár volt. A nagyon fontosnak tartott vállalkozás kiépítésének mutatványát Igor Szecsin, korábbi miniszterelnök-helyettes vezényelte le és tartja mindmáig felügyelet alatt. Ő 20 év óta Oroszország második politikailag  legerősebb embere, Putyin elnök közvetlen bizalmasa. Széles körben elterjedt – és persze azonnal cáfolt – vélekedés szerint a venezuelai orosz megjelenés  az olajipar számára nem jelent akár csak észrevehető termelésnövekedést, hanem nagyhatalmi presztízsszerzésen túlmenően a fegyverkereskedelmi üzlet leplezését szolgálta.

Az ilyen feltételezés bizonyára alaptalan, azonban bizonyos időbeni egybeesés elgondolkodtató. 2009-ben Chavez kétszer is ellátogatott Moszkvába és röviddel ez követően Oroszország egy atommeghajtású hadihajót és bombázókat szállított le Venezuelának. Az erős katonai együttműködést támasztja alá, hogy az oroszok csak 2012-2015 között 3,2 milliárd dollár értékű fegyvert adtak el Venezuelának, amely ország a második legnagyobb hadieszköz megrendelőjük volt. Az új elnök, Maduro 2014-ben 480 millió dollárért vásárolt még 12 Szuhoj vadászgépet és korszerűsíttette az ország már meglevő vadászgép állományát.  A hivatalos orosz álláspont az, hogy a fegyvereladás mindössze néhány százalékot jelent a két ország teljes gazdasági együttműködésében.

A  kitermelési projekt  kivitelezése azonban nagyon hamar megtorpant, mert az orosz konzorciumi tagok szembesültek a brutális várható költségekkel. Kiderült az is, hogy a venezuelai partner egyszerűen nem bocsátotta rendelkezésre a legfontosabb terület egészét.  Végül, mert az orosz magáncégek egyesével kezdtek más megállapodás után is nézni. Végül a Rosznyefty nyakán maradt az orosz részesedés 80%-a, a maradékot a GazpromNyeft kapta meg. (A Rosznyefty azonban nem magánvállalat, hanem részvényei alapvetően az orosz állam tulajdonában vannak és gyakorlatilag teljesen állami irányítás alatt álló kulcsszereplő. A Gazpromról – aminek olajtermelő leányvállalata a GazpromNyefty  – meg ez köztudott. Miután Oroszország üzleti folyamataiban semmi sem szokott történni a Kreml belegyezése nélkül, alaposan gyanítható, hogy a megoldás forgatókönyvét sem az egyes vállalatok igazgatótanácsában dolgozták ki. ) A Rosznyefty ezután 2018-ig bezárólag 4,4 milliárd dollárt fordított a kitermelési közös vállalkozásra, ebből 2,3 milliárdot közvetlenül a venezuelai állami olajipari vállalat kapott meg. Ez a jelentős tőkeinjekció hozott is bizonyos eredményt az orosz félnek, mert a visszatörlesztés nyersolajban megkezdődött, mára a fennálló orosz követelés 2,6 milliárd maradt.  A működési modell lényege tehát, hogy az oroszok hitellel előre megfinanszírozzák a közös vállalat működési költségeit és a várható jövőbeni olajszállítások ellenértékét is. Általában rendszeresen 700-800 millió dollár hiány azonban mindig van a folyósított orosz kölcsönök és azok törlesztése között, sőt az utóbbi időben a különbség fokozatos növekszik.  A Rosznyefty további 2,1 milliárdot fordított még más területeken kitermelési vállalkozásokban való részesedés felvásárlására. Az orosz óriásvállalt 9 év alatt becslések szerint mindösszesen 9 milliárd dollárt fektetett be Venezuelában és elégedetlensége a tapasztalatok alapján fokozatosan növekszik, közeledni látszik az együttműködésben a töréspont. Az orosz fél ugyanis kevesli a közös vállalkozásból befolyó profitot, a vállalkozás által végzett kitermelés szintje a tervezettnél és műszakilag lehetségesnél sokkal alacsonyabb, az olajmezőkben a műszaki eszközök, fúróberendezések nehezen elérhetőek és módfelett bosszantja őket, hogy venezuelai partner több millió dollárt fordít ebből a vállalkozásból saját távoli területeinek „szociális” projektjeire (lefordítva: ellopja a pénzt).  Mindent egybevetve: független elemzők szerint 2007 óta az orosz kormány és a Rosznyefty 17 milliárd dollár hitelt vagy hitelbiztosítékot nyújtott Venezuelának, ugyanakkor a nyersolajban történő hiteltörlesztés teljesítésének esélye az ország olajiparának összeomlásával arányosan csökken. (Közvetlenül az orosz állammal szembeni államadósság jelenleg meghaladja a 3 milliárd dollárt, visszafizetésére utaló szándék sem látszik.) A helyzet realitásának felismerésére utal, hogy a Lukoil (bár a konzorciumból korábban kilépett)- szállítmányozási leányvállalatával tengeri olajszállítást végez Venezuelából – már két hónappal ezelőtt leállította szállításait, hivatkozással az Egyesült Államok Venezuelára vonatkozó gazdasági szankcióira.

Számos iparági elemző csodálkozik azon, hogy a Rosznyefty miért fektet be annyi pénzt Venezuelában, hiszen inkább a saját hazai termelését kellene növelni. Venezuelában az olajiparnak is súlyos működési zavarai vannak, a műszaki avultság kétségbeejtő mértékű, az alkalmazottak szakmai hozzáértése is sok kívánnivalót hagy maga után, az orosz-venezuelai közös vállalat kitermelt olajának 10%-a pedig egyszerűen eltűnik. A kitartó jelenlétnek ki nem mondott, de sejthető oka, hogy Oroszország nagyhatalmi státuszának nyomatékosítására jelen akar lenni Venezuelában is, tehát alapvetően geopolitikai megfontolás az ok. Maduro is érzi persze, hogy a jelenlegi helyzetben már vékony a jég számára és elkötelezettségét bizonyítandó gesztusként az állami olajipar (PDVSA) külföldi központját Portugáliából Moszkvába helyezte át, a helyi olajmezők biztonságát pedig a zavargásokra tekintettel megerősítette. Az orosz viszontválasz egészségügyi készítmények és eszközök, továbbá 65 ezer tonna gabonaszállítmány formájában érkezett a dél-amerikai országba.

Azonban nem Oroszország a legnagyobb támogatója, hitelezője Venezuelának, hanem Kína. Kína az évtizedekkel korábban megkezdett globális expanziója során már 2001-ben itt lépett be először dél-amerikai országba. Az un. stratégiai együttműködés (bármit is jelentsen ez a két ország számára) másfél évtized alatt nagyon sokrétű gazdasági kapcsolatrendszer kialakulását eredményezte és Kína vált az ország legnagyobb hitelezőjévé. Jelenleg 800-nál több kínai vagy közös érdekeltségű befektetés, vállalkozás biztosít működő tőkét a gazdaságnak és ezek tevékenysége szinte valamennyi ipari ágazatra és a mezőgazdaságra kiterjed.  Pontosan nem ismert, de megalapozott becslések szerint legalább 50 milliárd dollár hitelt nyújtott eddig Kína Venezuelának, azonban az  elemzők többsége szerint az összeg közelebb van a 60 milliárdhoz.

Az elmúlt 11 évben Kína fejlesztési projektjei Venezuelában befagytak, a befektetések egy része el is tűnt , a hitelkihelyezés leállítása pedig főként a rendszerszintű korrupció és/vagy az adósságszolgálat nemteljesítése miatt történt. 2016-ban a kelet-ázsiai óriás végleg megelégelte a Chavez-éra morális és gazdaságpolitikai örökségét („chavizmo”) zökkenőmentesen folytató Maduro politikáját és minden új hitelezést leállított. Szemrebbenés nélkül leültek – ugyan nem hivatalosan – tárgyalni ellenzéki vezetőkkel és garanciát kértek tőlük, hogy Venezuela majd adott esetben vissza fog fizetni legalább 20 milliárd dollárt. A kínaiak vélhetően pontosan tudták, hogy ez nem egy égbekiáltó, teljesíthetetlen követelés, ugyanis éppen kínaiak térképezték fel az ország szilárd ásványi nyersanyagainak előfordulásait és tudták, hogy egyedül az aranyérc értéke meghaladja a 200 milliárd dollárt.

A venezuelai kormány a nyomás hatására összekapta magát és 2018 első félévében a hiteltörlesztési éves kötelezettségnek arányosan több mint felét, napi 500 ezer hordó olajat szállított hitelezőjének. A kínai olajipari vállalkozások azonban alapvetően nem a kitermelés, hanem a köztes termék előállítására jöttek létre. Ilyen tömegesen előállított termék volt a vacak minőségű, átlagos kőolaj finomítóban nehezen kezelhető venezuelai olaj egyszerűbb technológiával történő átalakítása hőerőművi felhasználásra alkalmas emulzióvá (Orimulsion a márka neve). Az olajat így vizes emulzió formájában egyszerűbb szállítani és közvetlen erőművi felhasználása is egyszerűbb. Hosszú időn keresztül, 2007-ig  ez volt a fő olajipari termék, amit Kína hiteltörlesztés fejében kapott. 2008-tól Venezuela külső adóssága a tömeges hitelfelvétel miatt meredeken emelkedni kezdett. A Kínai-Venezuelai Közös Alap, – amit még Chavez korszakában hoztak létre – kezdte el a kínai hitelt kezelni és nyersolaj szállítmányokkal, továbbá a kínai áruk eladásból szerzett jövedelemből igyekezett a hiteleket törleszteni. A hitelnyújtó a Kínai Fejlesztési Bank a tőkét 5 milliárdos részletekben bocsátotta a venezuelai kormány rendelkezésre, összesen 37 milliárd dollár értékben. Az alapban kezelt pénz útja és a pénzügyi műveletek átláthatósága viszont teljesen homályossá vált, bár erre vonatkozóan jelzésértékű is lehet, hogy a venezuelai kormány több tagját is vád alá helyezték úgy az országban, mint az USA-ban ill. néhány európai országban is pénzügyekkel összefüggésben. A teljes gazdasági együttműködés egészét tekintve állítható, hogy Kína venezuelai befektetései ipari és mezőgazdasági szektorokban ugyan nagyon jelentősek voltak, azonban szinte lehetetlen kihámozni valós eredményét. Annyi pl. körvonalazódik, hogy az óriási pénzösszeget kezelő Közös Alap könnyűipari (ruházat, háztartási elektronika, stb.) ága hamar fejre állt a lakosság tömeges elszegényedése okán bekövetkezett keresletcsökkenés miatt. (Napjainkban a lakosság 92%-a a megélhetési küszöb alatt él, az infláció 85 ezer százalék!)

A két óriás állam, Oroszország és Kína egyaránt igyekszik megvetni lábát Venezuelában, úgy tűnik, alapvetően két stratégia mentén érkeztek és működnek. Oroszország főleg az energiaiparra és a hadianyag kereskedelemre összpontosít és leglényegesebb célja szilárdan megtartani geopolitikai pozícióit, jelenlétét Latin-Amerikában. Kína több gazdasági csatornán biztosítja jelenlétét, óriási befektetéssel és rugalmas megközelítéssel, de az oroszoknál kevésbé kiszámítható módon működik. Számára a globális víziója mentén kialakított „Tengeri Selyemút” egyik szála Venezuela, ahova gigantikus tőkét fektetett be (többet, mint Latin-Amerikába összesen). Érdekes módon a két versenyző ebben az országban is kerüli a konfliktus bármilyen formáját. Kérdés azonban, hogy az Egyesült Államok, aminek hátsó udvara a térség, mit gondol? Egyelőre mindössze  gazdasági szankciókat léptetett életbe, csekély katonai jelenlétét is egy bázisra vonta vissza, kivárásra látszik játszani a venezuelai belpolitikai helyzetet illetően. A probléma elhúzódó, az előző elnöki adminisztráció sem tudott vagy akart kezdeni semmit a helyzettel, mert geopolitikai szempontból is teljesen más számára Venezuela . Remélhetőleg a nem a bölcsességéről ismert Trump-adminisztráció sem dob kavicsot a vízbe és nem kísérli meg exportálni a demokráciát, mint azt az USA az elmúlt években gyakran eredménytelenül, sőt ellenkező hatást kiváltva tette. Azt azonban ne feledjük, hogy azért az „Amerika az első” szlogen mást jelent belpolitikájában, mint a külpolitikájában. Az utóbbi értelmezésből nem nehéz kihallani, hogy alig rejtve tartalmazza azt is, hogy Amerika az (észak) amerikaiaké. Minden negatív tapasztalatuk ellenére.

Mindeközben tegnap is összeomlott az áramszolgáltatás Venezuelában. Az elképzelhetetlenül rossz életkörülmények okozta társadalmi feszültség már hónapokkal korábban kirobbant, jelenleg polgárháború közeli a légkör. Az ásványi nyersanyagokban, különösképpen kőolajban gazdag országban a chavizmo szociális demagógián és felszított nacionalizmus talaján kifejlődött rendszere – gazdasági hozzá nemértéssel és morális deficittel karöltve – teljes káoszhoz vezetett, ahonnan a kiút egyelőre még csak nem is körvonalazódik. A venezuelai történet mind a korunkban is virulens ideológiai,  társadalompolitikai vízióknak, mind a voluntarista gazdaságirányítás ámokfutásának egyaránt súlyos kritikája.

2019. 03. 17.

Iratkozz fel most!

Ha tetszett a cikk, de még olvasnál, ha esténként van időd leülni a gép elé, akkor légy az előfizetőnk a Szalonnázón. Naponta 18 órakor élesedő további 3 cikket ajánlunk, jellemzően szintén olyan magyar és nemzetközi közéletet, lényegében az életünket érintő témákról, amelyeket fontosnak tartunk, de nem férnek bele a Szalonna napi kínálatába. Szeretettel várunk!

Tovább