Mani kövek

Spectator: Olajkorszak vége? Mégis mikor?

Az olcsó olaj bőségének évtizedeiben nem okozott igazi fejtörést sem az iparágnak, sem a pénzügyi szektornak, hogy meddig tarthat ki a töretlen menetelés. A 40-es években kezdtek ezzel a kérdéssel foglalkozni geológus szakértők, majd 1956-ban mutatta be Marion Hubbert a jövőképre vonatkozó elméleti modelljét a szélesebb szakmai környezetnek. A modellje abból a megalapozott  alapvetésből indult ki, hogy a földtörténet során képződött szénhidrogén mennyisége véges és ezzel egyet is kell érteni. Hubbert kitartó adatgyűjtéssel számba vette, hogy mennyi az addig felfedezett kőolaj (előrejelzése alapvetően erre a nyersanyagra összpontosított) és ebből mennyit termeltek ki és a kitermelés ütemével várhatóan mikor éri el időben az olajtermelés a csúcsmennyiséget. (A nemzetközi – elképesztően nagy  – irodalomban ezt az (idő)pontot „Peak oil”-nak, újabban néhányan „Big oil”-nak nevezik.) Számítása szerint 1970 körül éri el a csúcspontját az olajtermelés és ezt követően ahogyan felépült a kitermelés trendje, olyan módon fog le is csökkenni és véget fog érni az évszázados olajkorszak. A folyamatot szerinte egy közel szimmetrikus haranggörbével lehet ábrázolni. Számítása azonban kezdetben az amerikai olajtermelés adataira támaszkodott, bár elgondolását mind a szakmai közvélemény, mind a kormányzat elfogadta. A modell gyengéi azonban hamar előtérbe kerültek, főleg amikor globális adatok felhasználására sor került. Ekkor 1995-re módosította a világ olajkitermelésének csúcsát.

Hubbert elméletének nagyon sok követője akadt, ezek a szakemberek az elgondolás finomítását részben az adatok frissítésével, de nem kis részben a vészforgatókönyv, hirtelen termeléscsökkenés  csiszolásával végezték. Nagyon sok változat ismert és könnyen hozzáférhető;  ezek közül egyik a csúcstermelés kezdetét 1979-re datálja, amit egy 2008-ig tartó egyenletes plató követ, majd 2012-ben hirtelen töréssel és drasztikus termeléscsökkenéssel 2025 körül befejeződik az olaj korszaka és addig nem látott mértékű energiaválság következik be, aminek az emberiség számára legfájóbb része a villamos energia gyorsan megvalósuló, tartós áramszünetekkel tarkított hiánya lesz. Később – az újabb adatok fényében – derült ki, hogy a kitermelésben alkalmazott újabb technológiák, továbbá a nem hagyományos olajkészletek feltárása alaposan felforgatják az egyszerűnek tűnő modellt, elgondolást. Ma már valamennyi elemző és a geológiai szakértők nagy része nem tekinti eleve drámai törés mentén bekövetkező eseménynek az olajtermelés lecsengését, hanem időben elnyúló és változó intenzitású platót követő csökkenést tart valószínűnek.

Szerencsére – mint azt tapasztaltuk – az ilyesfajta világvége elmaradt, érdemes azonban megemlíteni, hogy a korábbi forgatókönyvek nagyon hasonló történetet meséltek, mindössze a csúcstermelés időpontja és ennek megfelelően az energetikai leszállóág korábbra tolódott. Könnyen túl lehetne lépni ezen az elméleten, ill. az ennek alapján felvázolt jövőképen, ha nem lenne semmi racionális alapja. Kétségtelen, hogy Hubbert elgondolásának – és a követők által később finomított modellek – kiinduló feltételei roppant hiányosak voltak, viszont elévülhetetlen érdemük, hogy ráirányították a figyelmet az olajipar jövőképe kialakításának szükségességére. Kritikusai gyakran Hubbert szemére vetették, hogy kizárólag szerves eredetűnek tekintette a  kőolajokat, ami szerintem nem megalapozott szemrehányás, mert néhány orosz kutatón kívül alig van más, aki nem a szerves eredet mellett tenné le a voksát. Követőinek felróható, hogy nem kellő körültekintéssel vették  figyelembe a kutatások révén felfedezett új olajkészleteket és azoknak termelésbe állítási ütemét. (Igaz viszont, hogy a szakmai információáramlás korábban lényegesen lassabb volt, továbbá a Föld országainak nem kis része egyszerűen elzárkózott az adatszolgáltatástól.)  Természetesen az új készletek megítélése közel sem egyszerű feladat, mert azok a technikai megismerés különféle fázisában vannak és ez jelentős hibalehetőséget hordoz a kitermelhetőség megítélése tekintetében, ez is a modellek bizonytalansági tényezőjéhez tartozik.

A termelési csúcs előrejelzéséhez épített modell(ek) alapvetően a hagyományos olajkészleteket vették alapul, pedig ezek mindössze 33%-át teszik ki a világ  ma ismert kőolaj készleteinek.  A múlt század közepén a szénhidrogének kutatása szinte kizárólag a szárazföldön történt, a tengeralatti medencék lényegében ismeretlenek voltak.  Nem vették – mentségükre szolgáljon, hogy nem is nagyon vehették – tekintetbe a lelőhelyek feltárásának és kitermelésének jövőbeni hihetetlen mértékű technológiai fejlődését, ami a hagyományos készletek kitermelése mellett fokozatosan utat nyitott a nem-hagyományos vagy nehezen kitermelhető olajok termelésbe állításához is. Problémát és értelmezési zavart okozott, hogy a kitermelés ütemét leíró történetek kevéssé vagy alig vették figyelembe, hogy az iparág működése nagyon is összetett finanszírozási-pénzügyi és piaci-kereskedelmi körülményrendszerben történik. (A legtöbbször kiszámíthatatlan politikai meggondolásokon nyugvó, iparágon kívüli akció – reakció folyamatok pedig végképp nem, jóllehet befolyásuk döntő lehet a materiális folyamatokra.)

A csúcstermelés előrejelzése és várható hatásai a kitermelésre alapvetően az iparágon belüli érdeklődésre tarthatott számot. Mégis alkalmanként a politika színpadán is felbukkant az olajhiány rémképe és ez esetenként az olajipar  és tágabb értelemben az energiabiztonság jövőképével is összecsúszott. Lássunk két példát.

Merőben más szemszögből ugyan, de a lakosság széles köre is megismerkedhetett a nyersolaj hirtelen hiányának következményeivel 1973-ban. Az olajat exportáló országok csoportja (OPEC) gazdasági szankcióval torolta meg, hogy az arab-izraeli konfliktusban az USA egyértelműen Izraelt támogatta. Az olajexportáló arab országok hirtelen nagyjából megduplázták a nyersolaj árát; a bekövetkezett tőzsdepánik mellett napi probléma lett a lakossági üzemanyag ellátás, mert a finomítói tartalékok sok helyen kimerültek. Az olajár még közel egy évig emelkedett, majd az ellenőrzött olajár bevezetésével lecsillapodott a piac. Tehát alapvetően nem arról volt szó, hogy a kitermelésben történt változás, hanem a kereskedelmi háború okozta a válságot.

Nagyon hasonló történt 1979-ben is, amikor Iránban a sah hatalmát köztársasági, ám teokratikus vezetés vette át. Az amerikai nagy ijedtséget ekkor is a tőzsde indította el, ennek kevés köze volt az olajszállítás lehetséges kieséséhez, potenciális hiány kialakulásához. Egy éven belül az olajár két és félszeresére ugrott fel, az olajár-robbanásnak azonban nyertesei is voltak. Az addig a gazdaságosság küszöbén termelő amerikai olajmezők működése új lendületet kapott. A 80-as évek derekán azután a nyersolaj ára már ismét 10 dollár körül mozgott, viszont addigra a belföldi termelés kínálata olajbőséget hozott.

A szerző nagyon nem akarja, hogy konteót bocsásson útjára, mindössze csak arra akar rámutatni, hogy az olajtermelés prognosztizálásával összefüggő, rendszerint áttételesen megnyilvánuló politikai befolyásolás kormányzatoktól sem idegen. Az olajszűkösség mítosza és a világ olajtartalékainak átmeneti csökkenése a fiatalabb Bush kormányzat kezdeti időszakában felszínre került téma volt közéleti és félhivatalos megnyilatkozásokban. Az elnöki adminisztráció egyik kulcsszereplője Dick Cheney volt, aki egyben az energiaügyekért is felelt. Az amerikai történelem talán legelvetemültebb alelnöke kormányzati szerepvállalását megelőzően hosszú időn keresztül a Halliburton nevű olajipari tervezési és teljeskörű technológiai szervizt biztosító, világszerte működő nagyvállalat vezérigazgatója volt és ilyen módon kivételes rálátása volt az iparágra. Az Irak elleni invázió egyik leghangosabb szószólójaként ugyan rendszerint nem hozta szóba az iraki olaj ügyét, viszont fenntartotta a sajtó érdeklődését ebben a tekintetben is. Irak lerohanását -mint köztudott – a feltételezett, de semmilyen mértékben nem igazolt tömegpusztító fegyverekkel indokolta az amerikai kormányzat.

A Szaddam Husszein uralta rezsim vitathatatlanul embertelen, elnyomó és politikáját tekintve kifelé agresszív, befelé pedig represszív volt.  Az átlagemberek pedig a nagy olajkincs ellenére végtelenül szegények és megfélemlítettek voltak. Az embargó, ami a kuwaiti kaland után sújtotta az országot a legfontosabb ágazatban, az olajiparban tagadhatatlanul megtette a hatását. Az olajmezők berendezései, amik egyébként sem érték el a kor átlagos színvonalát, alkatrész utánpótlás hiányában a működőképesség határán egyensúlyoztak és az egész kitermelési rendszer napi műszaki problémákkal küszködött. (Jóllehet mindössze 40 fillérnek megfelelő volt egy liter benzin ára és annyira nem volt túlértékelve, hogy a sivatagi benzinkútnál kezelő sem volt, hanem tankolás után egy jókora kő alá tette a vezető a pénzt. Szomorú, hallgatag és szegény volt az ország.)

A háború kezdetétől az utca emberének az egész világon az volt a benyomása, hogy a rendszer megdöntésén túl az olaj megszerzése is cél volt. A szerző véleménye szerint nem lehetett reális elgondolás egy ország annektálása, nem is igen gondolkodhattak ebben a szövetségesek. Életszerűbbnek gondolom azt a feltevésemet, hogy Cheney iparági tapasztalata, előélete alapján inkább arra ösztönözhette a washingtoni vezetést, hogy az ország újjáépítését szorgalmazza és ezen keresztül törekedjen befolyásszerzésre. Ilyen úton az alelnök az olajipar beindítása és modernizációja kapcsán könnyedén helyzetbe hozhatta volna és elképesztő bevételhez juttathatta volna korábbi nagyvállalatát.  Ez persze nem ellenőrizhető feltevés már. Ami történt a rendszer bukása után, arra  aligha számított az Egyesült Államok. Tűzfészket hozott létre, amivel már nem tud mit kezdeni.

Az olajszűkösség amerikai mítosza, amit Hubbert majd követői is évtizedeken keresztül hangoztattak, jó ideje már szembe megy a tapasztalati tényekkel. A növekvő mennyiségben felkutatott kőolaj felhalmozódások már nemcsak a szárazföldi területeken ismertek, hanem a tengerek aljzatában elhelyezkedő üledékes medencékben is. (Egy ilyen felfedezés vitte pl. Norvégiát a legszegényebb országok csoportjából a leggazdagabbak közé. Ráadásul ez az ország példamutatóan gazdálkodik erőforrásaival és gazdagságával.) Az Egyesült Államok kormányzata lassan megértette, hogy olajkészletei olyan jelentősek, hogy nem feltétlenül kell az olajtermelési csúcsot figyelve más országokat rendszabályozni az ellátás biztonsága érdekében, és ezzel érezhető geopolitikai szemléletváltás következett be.

2005-ben az elemzők úgy gondolták, hogy már valóban elérkezett a kitermelés a maximumára, az olajár pedig magasra szárnyalt; a meredeken emelkedő kereslet magas árat eredményezett. A gazdasági fellendüléssel egybeesően természetesen csökkent az ár is; korlátozott kínálat pedig újra felhúzza a nyersolaj árát. 2011 után az amerikai vállalatok a palából, hagyományos fúrási módszerrel kinyert olajat vittek a folyamatosan bővülő piacra, aminek az lett a következménye, hogy a világpiaci olajárak csökkenésével az így kitermelt olaj értéke is csökkent, számos termelő vállalkozás tönkre is ment. Az alábbi ábra szemléletesen mutatja azt, hogy a csúcstermelés egyáltalán nem jelent abszolút értelemben kitermelési maximumot, mert a fejlettebb kitermelési eljárások következményeként tovább növekszik belátható időtávon belül a nyersolaj kínálat. Valójában tehát a csúcstermelés fokozatosan eltolódik időben és nem várható – a korábbi modellekben markáns változást jelző – törés vagy hirtelen csökkenés.

Mostanra olyan helyzet alakult ki az amerikai kontinensen, hogy fokozatosan növekvő mennyiségeket képvisel a nem hagyományos olaj részaránya a termelésben, viszont működési költségei magasak. A kitermelt mennyiséget illetően a nem hagyományos olajforrások bevonása azt eredményezte, hogy az Egyesült Államok olajtermelése az első a világon, a korábban az első helyen egymással kergetőző oroszországi és szaúd-arábiai kitermelés az amerikai mögé szorult.

Az olajipar innovációs ciklusai átlagosan három évtizedet fednek le, lassan tehát már látható jeleinek kell lenni annak, ha a nem hagyományos kitermelési források gazdaságossága kérdésessé válik vagy nem igazolódik. Ez utóbbi az esetben kétségkívül új, de minőségileg más olajválsággal szembesül a világ, de még távolról sem katasztrófával. A pesszimista kimenetelű forgatókönyv abban a tekintetben jelez valós veszélyt, ha ez a kitérő a nem hagyományos olajkitermelés irányában mégis (gazdaságossági szempontból) zsákutcának bizonyul. Ez az időszak vagy időtáv ugyanis  késlelteti az kőolajról történő átmenet globális megoldásainak kidolgozását.

2019.03.14.

Iratkozz fel most!

Ha tetszett a cikk, de még olvasnál, ha esténként van időd leülni a gép elé, akkor légy az előfizetőnk a Szalonnázón. Naponta 18 órakor élesedő további 3 cikket ajánlunk, jellemzően szintén olyan magyar és nemzetközi közéletet, lényegében az életünket érintő témákról, amelyeket fontosnak tartunk, de nem férnek bele a Szalonna napi kínálatába. Szeretettel várunk!

Tovább