Január 27,  Péntek
header-pic

Határokon Átívelő Szellemi Táplálék

Mani kövek


Spectator: Egy korszak születése: az amerikai történet

Ez a felület kizárólag önkéntes olvasói támogatásokból működik. Nem politikusok, háttérhatalmak és gazdasági érdekcsoportok tulajdona, kizárólag az olvasóké.

Kiszámítható működésünket körülbelül havi 3,000,000 forint biztosítja. Ebben a hónapban összegyűlt 1,840,123 forint, még hiányzik 1,159,877 forint.
A Szalonnát ITT támogathatod, a Szalonnázó extra cikkeire ITT tudsz előfizetni.

Köszönjük, hogy fontos számodra a munkánk.

Az iparágak történetében gyakori, hogy egy időpontot tekintenek a kezdetnek, mintegy születésnapot. Nincs ez másképp az olajipar történetében sem. Ma a köztudat az amerikai “születésnapot” szokta leginkább az iparág kezdetének tekinteni, pedig ennél összetettebb a történet úgy időben, mind folyamatában.

A keleti parton, Pennsylvania államban számos helyen folyt a felszín közelében előforduló kősó bányászata és ez nagyon sok helyen ásott  vagy kezdetleges eszközökkel létesített fúrt lyukakból kinyert tömény sós víz lepárlásával történt. Az 1800-as évek elejétől folyó tevékenység során azonban egyes területeken sok bosszúságot okozott az, hogy a sós víz gyakran barnás színű, zavaros folyadékként érkezett a felszínre és gyakorlatilag lehetetlenné tette a tiszta só kinyerését. Az 1840-es évek derekán Samuel Kier is ezt tapasztalta saját sósvizű kútja esetében és a többi tulajdonossal egyetértésben a kinyert folyadékot nemes egyszerűséggel  a közeli folyóvízbe öntötte. A víz felszínén sodródó olajfolt véletlen felgyújtása szó szerint rávilágított a vízbe került nyersolaj felhasználási lehetőségére.  1850-től kezdve Kier  új előkészítési eljárást alkalmazotta: a felszínre hozott folyadékot először tartályba szivattyúzta; ekkor a kisebb fajsúlyú olaj a víz felszínén gyűlik meg és a tömény sós víz pedig a tartály alján csappal lecsapolható. Az így összegyűjtött olajat Kier a helyieknek eladta, akik a nyersolajat világításra használták a háztartásban. Az élelmes és innovativ gondolkodású vállalkozó naponta egy hordó  (159 liter) saját  gyűjtött olajat  adott el és ezen naponta 7 dollárt keresett. Hamarosan rájött arra, hogy az olajat desztilláció útján finomítva még értékesebb és alkalmasabb világítóolajat lehet készíteni és ezzel egyúttal kitalálta az olajlámpát is, ami kevesebb füsttel és szaggal égett.  Ezt követően Samuel Kier már nem sós vizet keresett, hanem nyersolajat.

Itt szükséges egy rövid kitérőt tenni a kőolaj és só kapcsolatára. A felszín alatt, a mélyben régen lerakódott szemcsés homokkő vagy mészkő rétegek az idők során szerkezetalakító mozgások hatására enyhén felboltozódtak. A szemcsés üledékek rétegei közötti agyagrétegekbe zárt  parányi ősmaradványokból a rétegekre nehezedő nyomás és mélyben uralkodó hőmérséklet hatására kőolaj képződött. A nyomás miatt az apró cseppekből álló  folyadék elkezdett migrálni felfelé, vándorlása addig tartott, amíg tökéletesen záró üledékhez nem érkezett. A tökéletes akadályt, zárást pedig a kősó biztosította. A felboltozódásokban ilyen módon a sórétegek alatt a kőolaj csapdába került. Miután itt, Pennsylvaniában a felszínhez közel van a sóréteg, a fúrt lyukakból, aknákból – mint láttuk – oldatban hozták felszínre a sót. Amikor azonban a sóréteg aljára vagy repedései közelébe érkeztek a fúrások vagy aknák, a felszivárgó csekély mennyiségű kőolaj is megjelent a sós vízben. (Hozzá kell tenni, hogy a kősó nagyon hatásos záró kőzet a kőolaj és földgáz telepek felett, azonban sokszor a jóból is megárt a sok, mert a világ egyes medencéiben olyan vastag a sólerakódás, hogy nagyon nehéz vagy egyáltalán lehetetlen átfúrni.)

Persze a hírek  – mint korábban az aranyláz idején – hamar elterjedtek a pennsylvaniai desztillálható olajról. New York-i üzletemberek és ügyvédek ellenőriztették a híreket és megerősítést nyert, hogy az Oil Creek Valley környékén valóban van kinyerhető nyersolaj. Bankárok és üzletemberek egy csoportja fürgén megalapította a Pennsylvania Rock Oil Company-t 1856-ban.  1857-ben a társaság megbízta Edwin Drake “ezredest”, hogy menjen Titusville-be, aki  megérkezése után biztosította megbízóit arról, hogy valóban nagyon reményteljes a terület. Azonnal földterületeket is vásárolt a társaság számára. (A föld megvásárlása azért is volt fontos, mert az amerikai törvények szerint annak tulajdonosa a föld alatti ásványkincseknek is tulajdonosa, szemben nagyon sok országgal, ahol  az állam a tulajdonos. Drake-nek valójában nem volt ezredesi rendfokozata, egy vasúttársaság tisztviselője volt ezt megelőzően.) 1858-ban a társaságot átnevezték Seneca Oil Company-nak és ennek a részvénytársaság lett elnöke Edwin Drake.)

1858 végén kezdte meg Drake a fúrásos kutatást Titusville-ben, az Oil Creek völgyben. A munkát folyamatos kudarcok és technikai nehézségek kísérték és egy év után a Seneca Oil megvonta a pénzügyi támogatást, őt pedig elbocsátotta. A kutató azonban hitelt vett fel és folytatta a munkát. 1859. augusztus 27-én azután rámosolygott a szerencse, 21 m mélységben megtalálta az olajtartalmú réteget, bár az csekély hozamú volt (750 liter/nap).

Drake sajnos soha nem szabadalmaztatta újszerű fúrási módszerét, a Wall Streeten befektetett csekély nyereségét pedig hamar elvesztette és szegény emberként halt meg 1880-ban. A felfedezés évében, (a “születésnapon”) a teljes amerikai kőolaj kitermelés  2000 hordó (320 m³) volt mindössze.

Oil Creek Valley az olajláz kezdetén (en.wikipedia.org)

A Seneca Oil és más vállalkozások a felfedezést követően lázasan rávetették magukat a környék kutatására és egy éven belül 4500 hordó (720 m³) nyersolajat hoztak erről a helyről a felszínre. Az egész környezet  ezután alapvetően megváltozott. A népesség rohamosan növekedett, kiszolgáló üzemek, műhelyek  települtek ide. Öt év alatt nyolc finomító, desztilláló üzem létesült. A kőolaj kitermelése 1873-ban már 10 millió hordó (1,6 millió m³) volt. Az 1890-es években a pennsylvániai kőolaj – egyes becslések szerint – akkor a világ olajtermelésének mintegy harmadát képviselte. A tengerentúli ország kőolajból akkor nettó exportőr volt, a kőolaj kitermelésének ütemét alapvetően nem a belső felhasználás, hanem az európai piac energiaéhsége diktálta.

Az olajtermelés természetesen itt is szembesült azzal, hogy a termelvényt el is kell szállítani, piacra kell juttatni. A szárazföldi szállítás módfelett költséges volt, ezért folyóvízen próbálta nagyon sok vállalkozó elszállítani az olaját. A 700 – 800 hordó (110-130 m³) olaj befogadására alkalmas fatákolmányokban igyekeztek Pittsburgh-be eljuttatni a kőolajat, de ez a megoldás egyértelműen zsákutcának bizonyult, mert jó ha a szállítóeszközöknek egyharmada célba ért. Időközben ugyan az 1870-es években a vasúti hálózatba is bekapcsolták ezt a vidéket, ez csak kis mértékben enyhítette, de nem oldotta meg a szállítási problémát.

A szinte korlátlannak látszó kitermelési lehetőség már is akkor meghintáztatta az olaj árát,  a termelőknek önkorlátozást kellett bevezetniük a minimális 4 dollár/hordó ár fenntartása érdekében. Nagyon jelentős konszolidációt jelentett végül, hogy Rockefeller Standard Oil komplexuma a kitermelés, szállítás és feldolgozás területén egyaránt fokozatosan monopol helyzetbe került.

Pennsylvania állam olajtermelése 1891-ben érte el csúcsát, ekkor 31 millió hordó nyersolajat termeltek itt, ez akkor az Egyesült Államok olajtermelésének akkor 60 %-át jelentette.  A századforduló első évtizedének közepén azonban az USA olajtermelésének már csak 10 %-a származott innen.

2019.03.05.

A Szalonna egy teljes mértékben civil, független véleményportál. Nem kérünk és nem fogadunk el támogatást senkitől, csak az olvasóinktól. Ha olvasni szeretnél, nem ugrik az arcodba egyetlen reklám sem. Ez csakis úgy lehetséges, ha te fizetsz a munkánkért. Kizárólag ezekből a támogatásokból működik a Szalonna, hónapról hónapra. Ha kiürül a becsületkassza, elfogy a Szalonna. Ne úgy fogd fel, mintha koldusnak adnál, hanem úgy, mintha az újságosnál fizetnél rendszeresen a kedvenc magazinodért.

Social media & sharing icons powered by UltimatelySocial
error

Kövess minket!