Március 28,  Csütörtök
header-pic

Határokon Átívelő Szellemi Táplálék

Mani kövek


Spectator: A Pokol Kapuja mögött

Ez a felület kizárólag önkéntes olvasói támogatásokból működik. Nem politikusok, háttérhatalmak és gazdasági érdekcsoportok tulajdona, kizárólag az olvasóké.

Kiszámítható működésünket körülbelül havi 3,000,000 forint biztosítja. Ebben a hónapban összegyűlt 1,506,669 forint, még hiányzik 1,493,331 forint.
A Szalonnát ITT támogathatod, a Szalonnázó extra cikkeire ITT tudsz előfizetni.

Köszönjük, hogy fontos számodra a munkánk.

A Pokol Kapuja folytatása

A „gázkráter” kialakulásának közismert története azonban sokkal korábbra nyúlik vissza és távolról sem annyira meglepő  itt a földgáz felszínre törése, mint azt a helyszínhez fűzött egyszerű magyarázatok  sugallják.

Az ötvenes évek első felében a szovjet kőolaj- és földgáz kutatás a Karakum sivatag területére is kiterjedt, addigra már Türkmenisztán más  területei számos lelőhely vált ismertté. Itt is a szokásos módon, először felszíni geofizikai méréseket végeztek a mélyben elhelyezkedő reménybeli szénhidrogén felhalmozódások kitapogatása céljából. Alapvetően az apró rezgéshullámok visszaverődésén alapuló szeizmikus mérések és az Eötvös Lóránd által jóval korábban kifejlesztett – és akkor már világszerte elterjedten alkalmazott – műszerrel a gravitáció pici változása alapján lehet következtetni a felszín alatti rétegek jellegére. A mérések eredményei alapján a sivatag kellős közepén egy 82 x 76 km kiterjedésű (Hajdú-Bihar megyének megfelelő nagyságú) területen összesen tíz un. geológiai szerkezet helyzetét határozták meg, amelyek egy kb. 800 km² kiterjedésű ősi gránitból álló rög körül félkörívben helyezkedtek el. (Szerkezetnek nevezik a mélyben eltemetett üledék rétegeknek kisméretű, térben kupolaszerű felboltozódását. Ezek a boltozatok megfelelő körülmények között kőolaj és/vagy földgáz telepeket, felhalmozódásokat tartalmaznak. A telepek csak kedvező geológiai körülmények és fejlődés együttes fennállása esetén alakulnak ki, nagyon sok esetben azonban a felboltozódások nem tartalmaznak szénhidrogéneket.)

A szovjet rendszert, gazdaságot, így a kőolaj- és  földgázipart is átszövő mélységes titkolózás miatt nem tudni pontosan, hogy mikor kezdődött el a terület fúrásokkal történő megkutatása. Nagyon valószínű, hogy már 1956-ban megtörtént az első mélyfúrás, annyi azonban biztos, hogy 1959-ben Darvaza településtől 16 km-rel délre mélyült az első eredményes próbafúrás, ezt követően  nyilvánították földgáz lelőhelynek a területet Zeagli – Darvaza mező néven. A Karakum középső részén ez volt az első szénhidrogén felfedezés és jelentőségét azon is fel lehet mérni, hogy 1965-ben egy szakmai konferencián büszkén ismertették is a terület kutatásának eredményeit. Természetesen a bemutató anyaga alapján gyakorlatilag semmi sem rekonstruálható a szigorú titoktartás miatt (sem lépték, sem mélység adatok, sem koordináta nem került nyilvánosságra; igaz, hogy ez utóbbiak is teljesen használhatatlanok, mert a koordináták bizonyos rendszer szerint el vannak mozdítva, ennek a mértéke persze nem ismert, tudott volt viszont, hogy az eltolás mértéke területenként változik. Általában túlzás nélkül elmondható, hogy a Szovjetunióban semmi sem ott volt, ahol ábrázolták, ha egyáltalán térképre került.)

A Pokol Kapujában elsüllyedt fúrás nem volt tehát előzmény nélküli. Nem kevesebb, mint 115 kutatófúrás és 76 feltáró, a lelőhely pontosabb körvonalait tisztázandó fúrás mélyült 1964 végéig. Nem ismert, mennyi volt a sikertelen, földgázt nem talált fúrás, azonban ezek is fontosak, mert lényegesen hozzájárultak a reménybeli –  Zeagli – Darvasa nevű – gázmező vagy gázmező csoport megismeréséhez. Az 1965 elején a szakemberek számára tudott volt, hogy tíz olyan kupola van a területen, amelyekben (összesen 20 darab) enyhén felboltozódott gáztároló homokkő rétegek váltakoznak azokat jól záró agyag rétegekkel. Természetesen ezek a gáztároló rétegek nem mindegyik kupola területén fordultak elő és az sem volt egészen világos, hogy hogyan és milyen mértékben kapcsolódnak össze. Ezek a rétegek a földtörténeti középkor kréta időszakában rakódtak le 90 és 113 millió éve. Alattuk is felettük is üledékes lerakódások vannak, ezek azonban nem tartalmaznak szénhidrogént, csak a kréta homokkövek. 200 m körüli mélységben kisebb méretűek a földgáz telepek, lejjebb, 1200 m mélységig vannak a az igazi nagy földgáz előfordulások. A földgázkészlet legnagyobb része a terület nyugati déli oldalon elhelyezkedő  kupolák rétegeiben van. Nagy vonalakban már ebben az időben tisztázódott, hogy nagyon jó minőségűek a tárolókőzetek és az azokban tárolt földgáz is. Láthatóan azonban nem volt kellően világos vagy egyértelmű, hogy a földgázt tároló rétegek hogyan függnek össze egymással,  elég bizonytalan volt a vetődések rendszerének ismerete. (A vetődések azok kőzeteket ferde síkban metsző felületek, amelyek két oldalán eltérő kőzetrétegek vannak. Ezek ismerete nagyon fontos, mert következtetni lehet a gáztároló réteg folyamatosságára. A szakembereknek alaposan gyanakodniuk kellett ezeknek vetődéseknek a jelenlétére legalább abból, hogy a fúrásokból felszínre került gáz nyomása eltért területenként.) A szovjet típusú olaj- és gázipari gyakorlat szerint – eltérően a világ számos országától – a gáztartalmat jelző fúrásokat azonnal kutakká képezték, azaz műszakilag előkészítették a kitermelésre. A kitermeléshez azonban magabiztos geológiai tervre, felszíni gyűjtőrendszerre, gázelőkészítő létesítményekre és mindenek felett szállítóvezetékre van szükség. Nagyon hosszú ideig (2006-ig) a létesítmények egyike sem volt meg, a gáztermelésre kiképzett kutak ezért lezárt állapotban maradtak. (Jelenleg is látható ezek közül néhány a sivatagban.)

Az 1964-ben nyilvánosságra került információk szerint a Zeagli-Darvaza mezőcsoport földgáz készlete 100 milliárd m³. Iparági tapasztalat szerint és a szovjet időszak sajátosságait is figyelembe véve a kerek szám egyfelől biztosan nem igaz, másrészt gyaníthatóan felfelé kerekített mennyiség. A karakumi első felfedezés jelentőségének hangsúlyozásának céljából kerülhetett a szakmai nyilvánosság elé, akkoriban ugyanis a volt Szovjetunió területén kifejezetten jelentősnek számított ez az előfordulás. A reálishoz közelinek tekinthető földgázkészlet mennyisége csak közel fél évszázaddal később került elő.

Hosszú idő után ugyanis 2010-ben ismét részlegesen hozzáférhetővé váltak a terület földgáz előfordulásaira vonatkozó adatok. Egy moszkvai, „közel-külföldi”, poszt-szovjet országokkal foglalkozó szakmai intézet nyílt szakmai forrásokon alapuló összeállítást közölt a legfontosabb türkmenisztáni földgáz előfordulásokról, közte a Zeagli – Darvaza lelőhelyről is. (Nem meglepő, hogy éppen itt készült ilyen összefoglalás, hiszen az unió időszakában minden információ moszkvai minisztériumokba és szakhatóságokhoz került. Eszerint a lelőhely (ami a részletesebb adatok szerint több gázmező együttese) összesen 66,7 milliárd m³ gázt tartalmaz (szakmaiságot mellőzve, ez Magyarország hétévi gázfogyasztásával egyenlő mennyiség). Nyitva maradt az a kérdés, hogy ez tárolószintekben meghatározott összes gáz mennyisége vagy a ténylegesen kitermelhető mennyiség; az utóbbi ugyanis csak 47 milliárd m³, mert a tárolókőzetekben levő gáznak csak kb. 70 %-a hozható felszínre a kitermelés során. De bárhogy is áll a helyzet, ez számottevő mennyiség. Az orosz intézet munkája alapján világosabban látható, hogy a terület szinte a felszínig felnyúló vetődésekkel van tele, továbbá az is körvonalazódik, hogy három déli kupolához társul a gáztelepek zöme.

A legutolsó, a türkmén energiaszektorból származó hivatalos információ, hogy 2016-ban elkezdődött a Zeagli-Darvasa mezőcsoportban a gáztermelés előkészítése, elkészültek az első felszíni létesítmények és 2010 óta rendelkezésre állt a távvezeték is a gáz szállítására. Az nem tudható azonban, hogy a terület melyik részéről van szó, de minden bizonnyal a gázkrátertől távol.

Miért tartott ilyen sokáig ennek a szerencsétlen sorsú lelőhelynek az aktiválása? Ennek több racionális oka lehetett. Az egyik, hogy az akkoriban legnagyobb szénhidrogén kitermelési régió, a Volga-Ural vidék („Második Baku”) teljesítőképessége csúcsára jutott a 60-as évek végére, a termelés szinten tartása mind nagyobb központi erőforrásokat vont el. Még fontosabb körülmény volt ugyanebben az időszakban, hogy ekkoriban vált bizonyossá, hogy az 2,5 millió km²-es nyugat-szibériai tajga területe addig soha nem remélt mennyiségű kőolaj- és földgáz vagyont rejt és ennek sikeres felkutatása abszolút elsőbbséget élvezett. A harmadik tényező pedig az lehetett, hogy időközben Türkmenisztán déli részén is jelentős (ugyan nem kevésbé problematikus) földgáz lelőhelyeket találtak, amelyek azonban mégsem a semmi közepén voltak.

A darvazai kitörésre, annak okára és körülményeire vonatkozóan semmiféle adatot nem sikerült felkutatnom. Az alábbiakban a szerző saját elképzelését mutatja be, ami ha hibás, az saját hibája. Ezen a nagy területen – egyéb szakmai forrásokból tudhatóan – a kréta korú üledékek felett nem túl nagy vastagságban fiatalabb korú, jórészt mészkő és agyag rétegek rakódtak le, amelyek közé 10-20 méter átmérőjű és legfeljebb 2 m vastagságú kénlencsék iktatódnak közbe. A mélyfúrások nyomán már szénhidogénkutatás során halványan körvonalazódott az is, hogy a kén előfordulások (amelyekből csak Darvaz környékén legalább 30 volt ismert) azokhoz a helyekhez társulnak, ahol a mélyebb rétegeket harántoló vetődések is előfordulnak. Az ilyen mészkő rétegekben önmagukban rendszerint nem szoktak nagy üregek kialakulni. A kén azonban a felszín alatti vékony repedések mentén erősen meggyengítheti ezeket a kőzeteket, amelyekben kavernák is kialakulhatnak, ezek azonban nem barlangok. A geológiai körülményeket és a rendelkezésre álló információkat figyelembe véve a mélyfúrási balesetnek két, bizonyos mértékig eltérő lefolyása is elképzelhető.

Az egyik elképzelt történet szerint a fúrás már sekély mélységben átütött egy vetődési felületet, ami addig zárta a földgáz útját. A 70 – 80 atmoszféra nyomású (a korábban fúrt kutakból ismert adat) gáz elemi erővel tört utat és a magával sodort kőzettörmelék a fúrás felső szakaszán a meggyengült mészkő rétegek kavernásodáshoz vezetett, a fúróberendezés ebbe szakadt bele nagyon rövid időn belül.

másik elképzelhető lefolyás feltételezi, hogy a rendben történő fúrás 200-400 m mélységben földgáz telepet ért el, aminek a nyomása vártnál nagyobb volt. A fúrás közben a fúrólyuk keringtetett fúróiszappal van feltöltve, aminek kettős szerepe van: egyrészt felszállítja a felszínre a fúrt kőzettörmeléket, másrészt a súlyával ellensúlyozza az átfúrt rétegekből beáramló olaj, gáz vagy  víz nyomását. Ha váratlanul nagy nyomással kerül rétegtartalom a lyukba, akkor az iszapot kilöki és ha ráadásul nincs vagy nem működik a kitörésgátló berendezés, akkor un. vadkitörés következik be. A feláramló gáz ebben ez esetben is utat törve kavernákat és a felszínen növekvő kráterszerű képződményt hoz létre és fúróberendezés ugyanarra a sorsra jut, mint az előbbi változatban.

Szerencsére emberéletet nem követelt a baleset. Ez jórészt betudható annak, hogy a szovjet időszakban is jól képzett, gyakran generációkat átfogó szénhidrogénipari szakember gárda volt. Képzettségük és tapasztalatuk volt az, ami ellensúlyozta a kor nemzetközi színvonalától jócskán elmaradt műszaki és technológiai munkakörülményeket. Valószínűtlen, hogy emberi mulasztás okozta volna az incidenst, sokkal inkább feltételezhető, hogy a terület nem kellő mértékű ismerete játszott közre a fúráspont kiválasztásában. (A Darvaza gázkrátertől ugyan kilométerekre, de két helyen is ismert a felszín beszakadása, amelyekben gyenge gázszivárgás tapasztalható. Talán ezek is fúrási kísérletek helyszínei lehetnek?) A terület nem kielégítő mértékű ismeretéről sokkal inkább árulkodik a fúrási pont utóélete. A gáz levegőbe történő hosszú lefúvatási ötlete után a gáz meggyújtása inkább kétségbeesett, mint bölcs döntés volt, hiszen egy égő kút elfojtása jóval nehezebb. A korlátlannak látszó gázutánpótlás ráadásul egyértelműen azt igazolta, hogy az elképzeltnél jóval nagyobb telepet érint és a ráadásul a felszínalatti összefüggések sem felelnek meg az akkori vélt ismereteknek.

Nagy valószínűséggel a darvazai sikertelen lefúvatási kísérletből okulva a szovjet szakemberek más, de azért szintén kockázatos eljárást alkalmaztak egy másik türkmenisztáni földgáz kitörés során 1972-ben. A Pokol Kapujától jó ötszáz km-rel délre egy Majszkij nevű (1991 óta türkmén neve Minara) gázmezőn kezdődtek fúrásos kutatások 1970-ben. Az előfordulás a tartományi központ, Mari várostól mintegy 30 km-re DK-re helyezkedik el. Májusban egy kút fúrása közben elvesztették az ellenőrzést a fúrás felett és az kitört. Napi 700 ezer m³ földgáz került a levegőbe a 3000 m mélyen elhelyezkedő tároló rétegből. További részletek nem ismertek az eseménnyel kapcsolatosan, mindössze annyi bizonyos, hogy a kitörést két év alatt sem sikerült elfojtani. Majdnem napra pontosan a kitörés után  két év múlva, 1972-ben békés célú földalatti atomrobbantást végeztek a fúrás felszámolására. A művelet kódneve Kráter volt, kivitelezésére a legmagasabb szintű állami jóváhagyással került sor. Távolabb megkezdett irányított ferde fúrással érték el a kitörés helyét a föld alatt, majd ezen a ferde fúrási pályán 1720 m mélységbe – folyamatos hűtés mellett – 15 kilotonna hatóerejű nukleáris töltetet bocsátottak le. A szerkezetet reggel 6 órakor robbantották fel, sikeresen elzárva feltörő gáz útját. Ez volt az egyetlen ilyen ipari célú földalatti robbantás Türkmenisztánban.

Az egykori Szovjetunió területén összesen öt esetben alkalmazták ezt a megoldást gázkút kitörések elfojtására, de pl. Ukrajnában eredménytelen volt a kísérlet. 1965-1988 között ipari – gazdasági célú békés atomrobbantásra összesen 124 esetben került sor, ezek mindegyike kutakban vagy fúrólyukakban történt, döntően nagyobb részben Oroszország területén.

2019.03.02.

A Szalonna egy teljes mértékben civil, független véleményportál. Nem kérünk és nem fogadunk el támogatást senkitől, csak az olvasóinktól. Ha olvasni szeretnél, nem ugrik az arcodba egyetlen reklám sem. Ez csakis úgy lehetséges, ha te fizetsz a munkánkért. Kizárólag ezekből a támogatásokból működik a Szalonna, hónapról hónapra. Ha kiürül a becsületkassza, elfogy a Szalonna. Ne úgy fogd fel, mintha koldusnak adnál, hanem úgy, mintha az újságosnál fizetnél rendszeresen a kedvenc magazinodért.