November 28,  Hétfő
header-pic

Határokon Átívelő Szellemi Táplálék

NEHAZUGGY


És nem szakad rá a mennyezet, ahogy előadja, hogy neki is pont olyan nehéz, mint mindenki másnak

Ez a felület kizárólag önkéntes olvasói támogatásokból működik. Nem politikusok, háttérhatalmak és gazdasági érdekcsoportok tulajdona, kizárólag az olvasóké.

Kiszámítható működésünket körülbelül havi 3,000,000 forint biztosítja. Ebben a hónapban összegyűlt 1,302,268 forint, még hiányzik 1,697,732 forint.
A Szalonnát ITT támogathatod, a Szalonnázó extra cikkeire ITT tudsz előfizetni.

Köszönjük, hogy fontos számodra a munkánk.

Próbáltam mindenféle tekintetben komolyan venni, jóindulattal és tisztelettel viszonyulni hozzá, és ennek érdekében az életemből elpazaroltam egy egész értékes órát, arra gondolva, hogy a kíváncsiság és a remény hal meg utoljára, és hátha most majd lebomlanak bennem a mély megvetésnek azok a vastag betonfalai, amelyek nem a szaros pelenka eldobálás nyomán, hanem már sokkal korábban kinőttek a tudatomban a legidősebb miniszterelnöki sarjjal kapcsolatban, de az a helyzet, hogy alulmaradtam. Pedig esküszöm, hogy akartam adni egy esélyt Orbán Ráhelnek, aki nem tehet arról, hogy ki az apja, akinek már majdnem elhittem, hogy igazságtalan dolog őt azért bántani, mert ki az apja. Aztán itt van ez a pocsékba ment óra az életemből, amivel beledörgölte a pofámba, hogy 2014 óta – amikor beledörgölte a pofámba, hogy a férjével önálló családjuk van, a saját lábukon állnak, a saját erejükből boldogulnak és a saját életüket élik – őnagysága semmit nem változott, semmit nem értett meg a világból és az ő abban elfoglalt helyéről.

Nincs az a komoly újságírói teljesítmény, amely képes lenne visszaadni azt az egy órát, amely arról szól, hogy a tizenharmadik éve teljhatalommal regnáló miniszterelnök lánya – úgy értem, az ODU gyerekbolt tulajdonosa és megálmodója, a BDPST cégcsoport kreatívigazgatója, a BDPST Concept ügyvezető igazgatója, azaz saját lábon álló idegenforgalmi, vendéglátóipari szakeNber – egy reklámszakmai vonatkozású podcastban beszél arról, amihez állítólag ért. A márkaépítésről, a „narratíva” szerepéről a vendégélmény megteremtésében, arról, hogyan zajlik egy turisztikai vállalkozás márkaépítése, hogy milyen márkacéljai lehetnek egy vendéglátóhelynek. Nem utolsó sorban a közelmúlt és a jelen kihívásairól, különös tekintettel arra, hogyan érintette őt, a háromgyerekes, rohadtul elfoglalt anyukát és nagytudású, fontos szakembert és cégét a covid, meg hogy érinti most a háború okozta válság. Arról egy büdös szó nem esett, hogy mi a helyzet például azzal a 2,3 milliárd forintnyi közpénzzel, amit évekkel ezelőtt kapott egy dokumentumfilm elkészítésére az a Magyar Turisztikai Ügynökség, amely körül a legidősebb Orbán-leszármazott nagy erőkkel sündörgött.

Szerencsére nem akarom visszaadni Tiborcz nejének egy órás csivitelését, pláne hogy újságíró sem vagyok. A lényeg, hogy Orbán Ráhel mesélt, osztotta az észt valami kretén nyelven, átszellemülten, boldogan, a mikrofonállvány szerint mosolyogva, beleéléssel, az önkritika, a visszafogottság legkisebb jele nélkül hányta egymásra a üres, ostoba szavakat, kifejezéseket. Ilyeneket például: élménymixet létrehozni a narratíván keresztül, fine dining, ambiance, customer experience, purpose, storytelling, vízió, misszió, akció, workshop, edukáció, közösségépítés, social media zaj, mindset, felelősség, újrabrandingelés, elvárások, korlátok, sztenderdek, requirementek, ráébredés, önismeret, tapasztalás, felfedezés-élmény. De ez a zagyvalék hagyján, ott kellett volna abbahagynom, amikor azt bírta mondani, hogy a BDPST cégcsoport legfontosabb missziója az ÉRTÉKMENTÉS, ÉRTÉKTEREMTÉS, ami arról szól, hogy szeretnek MEGMENTENI régi kastélyokat és egyéb, az enyészet útjára lépett ingatlanokat. Ilyen például az egyik legszebb magyarországi kastély, a Schossberger-család turai palotája, ami immár az Orbán-dinasztia tulajdona.

Az is hagyján, hogy a saját lábú, tehetséges brandépítő következetesen Schlossbergert mond Schossberger helyett, vagy hogy fogalma sincs a -ba/-be, -ban/-ben határozóragok helyes használatáról, de belemondja a pofánkba, hogy ők értéket mentenek, amikor a férjeurával futószalagon vásárolják meg nem kevés közpénz igénybevételével a mindenféle patinás ingatlanokat, nemzeti javakat, amelyeket aztán újabb vissza nem térítendő támogatásokból felújítanak, és így megmentik nekünk az összeomlástól. Hogy csak vissza akarnak adni a közösségnek azzal, hogy ők ott szállodát és fine dining éttermet működtetnek. Hogy ez nem egyszerűen csak egy vendéglátóhely, hanem egy élmény, egy narratíva elmesélése. A, hogy a turai kastély, amelyről hosszasan, kivirulva lamentál Ráhel asszonyság, valójában a felkapaszkodott fideszes elit fényűzésének, urizálásának szimbóluma, ahová a jobbágyok zöme a büdös életben nem teszi be a lábát, mert nem is engedheti meg magának, arról szintén nem esett szó.

Tömény undor és hányinger, hogy van felület, ahol a drága jó apjához hasonlón a nyilvánosság elől életvitelszerűen sértődötten menekülő, és a saját lábait magának kikérő Orbán Ráhel elbábozhatja, hogy egy, az átlagnál talán egy picivel, de tényleg csak egy hangyafasznyival szerencsésebb fiatal az összes parlagon heverő gyerekkori álmát megvalósíthatja, csak tehetség kell hozzá, és akarni kell, hogy tényleg csak ennyin múlik. Dermesztő. Ugyanolyan dermesztő, mint a magyar parlamentben minden ikszedik héten lehetőséget biztosítani apucinak, hogy elbábozhassa, hogy ez itt egy normális ország, működő parlamenttel, érdemi vitákkal kétharmad és egyharmad között. Siralmas hallgatni, ahogy az apucihoz hasonlóan az önkritikát, a jóérzést hírből nem ismerő Orbán-leszármazott előadja a mesketéjét arról, hogy merre nyílik az ajtó a reklámszakmában, miközben nemhogy reklámszakma, de lassan működő gazdaság sincs, és ha még van bármilyen reklámpiac maradvány, ott az orbánista állam a legnagyobb szereplő. És egyesek komoly pofával, meggyőződéssel podcasteket csinálnak erről, és Orbán Ráhelre nem szakad rá a mennyezet, amikor előadja, hogy neki is pont olyan nehéz, mint másoknak, és borzasztó ez a bizonytalanság, hogy tehetetlenek vagyunk, de hát aki mindenben a jót próbálja meglátni, annak adatik, ugye. Meg hogy a kirekesztés nem jó dolog, egymás elfogadásánál és a békés együttélésnél fontosabb nincs (szó szerint így!), és aki elmegy, úgyis hazajön (vagy nem), de ő is minden hazajövetellel többet hozott haza.

És elhiszi. Elhiszi a saját meséjét arról, hogy ő egy komoly szakember, aki csak annyival szerencsésebb, mint mások, hogy keresztül-kasul bejárta a világot (ja, bazmeg, Bahreinig meg se álltatok). Hogy ő azért valaki, mert sokat olvas, mert érti, mi az az innováció, digitalizáció, misszió, akció és edukáció, miközben át nem suhan az agyán, hogy nem, nem, nem. Mindened abból van, hogy a miniszterelnök apád az egész piacot (milyen piacot, az egész országot!) a dinasztia képére alakította. Ebben az egészben nem az a leggyászosabb, hogy a közpénzből saját lábon álló pelenkadobáló kreatívigazgató cinikusan nagyon drukkol mindenkinek, hogy talpon tudjon maradni, mert nagyon nehéz lesz (azt elhiszem, mi lesz velük, ha nem marad talpon senki, és nem lesz kinek a lábára állni és a vérét szívni), hanem hogy frankón elhiszi, hogy ennek az egy órás zagyva, kretén szófosásnak van értelme, és hogy ő tényleg egy tehetséges szakember, akinek kemény munkából jött össze a Clarisse étterme is. Ahol az 57 385 forintos öt fogásos gasztronómiai utazással visszaad valamit a közösségnek. Hogyne.

Fogalmam nincs, mi kell egy normális helyen egy normális cégnél ahhoz, hogy valaki kreatívigazgató lehessen, de az biztos, hogy ha egy cégnek nem a piacról kell megélni, mert ömlik az állami pénz, akkor oda Orbán Ráhel egész biztosan tökéletes választás. Csak ne lenne olyan undorító, ahogy a végtelen ürességtől és ostobaságtól ordító szóáradatán keresztül próbál valamiféle elismerést kicsikarni magának, miközben szerintem azt már 2014-ben kapizsgálta, hogy akárhányszor választja újra apucit egy választáson a jobbágyság közösség, az ország nála értelmesebb felének szemében ő soha nem lesz saját jogon valaki. Nemhogy reklámpiaci szakember és kreatív igazgató. És lehet, hogy nyolc éve vagy tíz éve még volt joga megsértődni azon, hogy az apja miatt bírálják, és megvetik, de ma már ehhez sincs joga.

A Szalonna egy teljes mértékben civil, független véleményportál. Nem kérünk és nem fogadunk el támogatást senkitől, csak az olvasóinktól. Ha olvasni szeretnél, nem ugrik az arcodba egyetlen reklám sem. Ez csakis úgy lehetséges, ha te fizetsz a munkánkért. Kizárólag ezekből a támogatásokból működik a Szalonna, hónapról hónapra. Ha kiürül a becsületkassza, elfogy a Szalonna. Ne úgy fogd fel, mintha koldusnak adnál, hanem úgy, mintha az újságosnál fizetnél rendszeresen a kedvenc magazinodért.

Social media & sharing icons powered by UltimatelySocial
error

Kövess minket!