Április 25,  Csütörtök
header-pic

Határokon Átívelő Szellemi Táplálék

VENDÉG


Ötvenes vagy? Erre készülj!  

Ez a felület kizárólag önkéntes olvasói támogatásokból működik. Nem politikusok, háttérhatalmak és gazdasági érdekcsoportok tulajdona, kizárólag az olvasóké.

Kiszámítható működésünket körülbelül havi 3,000,000 forint biztosítja. Ebben a hónapban összegyűlt 2,528,300 forint, még hiányzik 471,700 forint.
A Szalonnát ITT támogathatod, a Szalonnázó extra cikkeire ITT tudsz előfizetni.

Köszönjük, hogy fontos számodra a munkánk.

Soha nem gondoltam volna, mekkora lelki munkát fog követelni a külföldre település, még ha az egyelőre csak burgenlandi munkavállalást jelent, és heti ingázóként fél lábbal továbbra is az országban maradok. Pedig dolgoztam már több évet külföldön. De egyáltalán nem mindegy, hogy azt huszonévesen teszi az ember, vagy ötven fölött. Fiatalon szinte még majdnem mindegy, hol építi az ember az életét. Ötven környékén a múltunkkal, tárgyainkkal, kapcsolatainkkal már nehezebb lépni, félig-meddig mindent hátrahagyni. Arról nem is beszélve, hogy menet közben rugalmatlanabban is lettünk, bár ennek nem feltétlenül vagyunk tudatában. Dolgoztam régebben az idősgondozásban, mindig meglepett, hogy az idősek sokszor többet képzelnek magukról, mint amit valójában meg tudnak tenni. Hát most rádöbbentem, ez az én esetemben is valahogy így van.

Azt gondolod, mit neked egy kis külföldi munka, hiszen éveket töltöttél kint, lazán, csuklóból csináltad.  Most aztán rájössz, hogy mindez már nem is olyan könnyű. Nagyon nem.

Nagyjából milyen lelki munkát követel tőled, mire számíthatsz, ha idősebb fejjel vágsz neki a világnak? Amikor elhatároztam, hogy megyek, úgy voltam vele: ide nekem az oroszlánt is. Tudom a nyelvet, szívesen veszem a kihívásokat, nekem aztán semmi nem jelenthet akadályt. Egy óriási elszántság volt bennem, megelégelve az itthoni gazdasági-politikai viszonyokat. Miután az elhatározás sziklaszilárddá vált, három hónap kemény munka következett. Minden szabadidőmben ezzel foglalkoztam, csoportokba léptem be, információt gyűjtöttem, kérdeztem, kutattam, leveleztem. Elindítottam a diploma honosíttatást, önéletrajzot, pályázatot írtam, figyeltem a szabad állásokat. A folyamatban ez idő alatt az érzelmi rész nem volt jelentős – bár volt egy-két mélypont, hiszen közben fel is kellett mondanom -, de a feladat elég jól lekötötte a figyelmemet. Pontosan három hónap után lett helyem. Pontosan a születésnapomon. Valahogy így is éltem meg: kaptam születésnapomra egy állást. Ajándékba, mert annyira akartam mindezt, mert annyi időt, energiát belefektettem ebbe a projektbe. Eufória volt a javából. Hiszen gyorsan találtam, ötvenkét évesen, és nem is lejjebb kezdve, hanem a szakmámban.

Aztán megint melós rész következett: ügyintézés, dokumentumok, adatok küldése, számlanyitás, csomagolás. Végül elérkezett a nagy nap. Vártam már, de tartottam is tőle. Egybeesett azzal, hogy a kisebbik gyermekemet elköltöztettem Zalaegerszegre, ott kezdte el főiskolai tanulmányait. Beköltöztettem a gyermeket a kollégiumba, elbúcsúztunk, beültem a kocsiba, és a feladat az volt, hogy elinduljak Ausztria felé, hiszen a következő nap már munkanap lesz.

Azt hiszem, ott, akkor, abban a pillanatban semmit sem akartam jobban, mint hogy hazamehessek. Vissza a városomba, a lakásomba, a megszokott közegembe. A legkisebb porcikám sem kívánta, hogy meg kelljen ismernem a nagyjából száz új munkatársat, egy más rendszert, egy másik országban, mégiscsak egy idegen nyelven. Váratlanul tört rám ez az érzés, engem is meglepett, mennyire erőteljesen. De pontosan tudtam, innen már nincs visszaút. Hiszen nincs munkám már itthon, a csekkek jönnek, meg hát számítanak is rám kint. Azt hiszem, soha nem fogom azt az utat elfelejteni. Ahogy mentem, csak mentem hosszú kilométereken keresztül, a nagy ismeretlen felé, nem tudva, mi vár majd rám.

Nem lehetek eléggé hálás, ahogy aztán fogadtak, ahogy igyekeztek megkönnyíteni az első napokat, heteket, néha nagyobb segítséggel, néha apró, de annál kedvesebb gesztusokkal. Szerencsém volt mindössze? Lehet. Az biztos, a sok ismeretlen tényező miatt egy ekkora változás azért rejt magában rizikót. Elsülhet rosszul is, nem véletlenül menekültem volna vissza a megszokott keretek közé. Ahol ismerős minden. A városba, ahol születtem, ahová ezer szállal kötődöm. Ahol szerettem a munkámat. Ugyanakkor ahol esélytelen, hogy a munkámért kapott fizetésből immár két felsőoktatásban tanuló gyermekemet taníttassam.

Egy szaktudását immáron külföldön hasznosító szociálpedagógus

A Szalonna egy teljes mértékben civil, független véleményportál. Nem kérünk és nem fogadunk el támogatást senkitől, csak az olvasóinktól. Ha olvasni szeretnél, nem ugrik az arcodba egyetlen reklám sem. Ez csakis úgy lehetséges, ha te fizetsz a munkánkért. Kizárólag ezekből a támogatásokból működik a Szalonna, hónapról hónapra. Ha kiürül a becsületkassza, elfogy a Szalonna. Ne úgy fogd fel, mintha koldusnak adnál, hanem úgy, mintha az újságosnál fizetnél rendszeresen a kedvenc magazinodért.