Augusztus 18,  Csütörtök
header-pic

Határokon Átívelő Szellemi Táplálék

VENDÉG


Ötvenkét éves lettem én…

Ez a felület kizárólag önkéntes olvasói támogatásokból működik. Nem politikusok, háttérhatalmak és gazdasági érdekcsoportok tulajdona, kizárólag az olvasóké.

Kiszámítható működésünket körülbelül havi 3,000,000 forint biztosítja. Ebben a hónapban összegyűlt 949,660 forint, még hiányzik 2,050,340 forint.
A Szalonnát ITT támogathatod, a Szalonnázó extra cikkeire ITT tudsz előfizetni.

Köszönjük, hogy fontos számodra a munkánk.

… pedig én megpróbáltam. Ott voltam 2018 összes nagy tüntetésén. Otthon elmaradt majdnem a karácsony, mert az évvégi munkahelyi őrület mellett még decemberben is feljártunk tüntetni. Aztán mentünk a következő években is, legutóbb a színházért álltunk ki. De kevés ez így, azt hiszem. Bulikocsi, műsor, menjetek szépen haza. Ez így nem több, mint gőzlevezetés. Tudtuk, nem egyszer direkt történik úgy ahogy, rászerveznek, csak hogy ventillálhassunk. 

A megoldást sajnos nem nagyon látom. Talán tényleg a kasza, kapa lenne az, addig nem veszik a népet komolyan. 

Az i-re a pontot a választás éjszakája tette fel. Az én fülem nem annyira vájt. De a Semjén vezette kórus a Kossuth-nótával annyira bűnrossz volt, hogy végleg megtapadt, soha el nem felejthetővé vált a kocsmai danászás-szintű előadásuk. Hát ezek vagyunk „mimagyarok”. És ez a mi országunk színe-java. Akik minket képviselnek, akik döntenek a mindennapjaink fölött. Belém égett a pillanat. Ahogy hallgatom, és mélységes szomorúság lesz rajtam úrrá. Már nem indulat, az valahogy elfogyott, megkopott az évek alatt. Teszek egy megjegyzést a rettenetes produkcióra, és a fideszhívő kolléga elkezdi nekem énekelni hogy „föl, föl, ti éhes proletárok”. Gúnyosan énekelte? … Nem akartam ebbe belegondolni. 

Valahol ott dőlt el, hogy elmegyek ebből az országból. Nem akarom ezt tovább. Nem akarom azokat a döntéseket, amiket ez a banda hoz. Nem akarom, hogy a munkahelyemen nem beszélhetek arról, amit gondolok. Mert nem ajánlatos, mert ők valami mást gondolnak. Nem akarom, hogy az utcán sem beszélek már erről. Mert ha az ismerős nem úgy gondolja, akkor elkezd másképpen méregetni. És igen, én is őt. Mert fel nem foghatom, hogy lehet valaki akkora szerencsecsomag, hogy még mindig ezekre szavaz. Lapítunk, az egzisztenciánkért, a kis megélhetésünkért, nem beszélünk, bár sokan ugyanazt gondoljuk. 

Ne mondjátok kérlek, hogy nem kellene lapítani. Egyedülállóként, két gyerekkel a hátunk mögött kevésbé vállalható fel a harcosság a mindennapokban. Bár: eleinte felvállaltam. El is lehetetlenítettek az előző munkahelyemen.  Soha nem lett kimondva, de szerintem mint ok, ott bujkált ez is valahol a mélyben. 

Ebből tanulva az új helyemen elkezdtem csendesen tenni a dolgomat. Jó munkaerő voltam, ennyi idősen az ember ezt pontosan tudja magáról. Ugyan belefásultam közben abba, ami történik nálunk, de a munkában pörögtem, eredmények születtek, az évvégi értekezleten dicsértek. Szerettem a munkám, és fideszhívőség ide vagy oda, a kollégákkal is jól kijöttem egytől-egyig. 

Közben érkeztek az impulzusok. Nincs pedagógus béremelés, esetleg évente majd bruttó 10 %. Ott a három hónap szabadság, szóval csend legyen. Aha, hol van? Ahol heti nettó ötvenezerért nyolctól négyig gyerekeket táboroztatsz? Ha bejársz valahonnan, benzinre nem adnak, a programokban légy felkészült, vidd őket kirándulni harmincöt fokban is, nem beszélve arról, hogy huszonöt kisgyerek felelőssége is rajtad van. Ennyi pénzért. És igen, elvállalod, mert kell az is.  Vagy amikor a biosz-kémia szakos kolléga bemegy nyáron a gyárba állómunkára, csomagolni… Ez a három hónap szabadság, láblógatás? Egyébként meg június végéig még bejárunk dolgozni, aztán augusztus utolsó hetében meg már megint megyünk. Szóval a matek se jön ki, sehogy sem. 

Amúgy azt a részét még valahol megértem, hogy valaki elfogadja a retorikát. Azt, hogy dübörög, azt, hogy nálunk nem is olyan nagy az infláció. Azt, hogy a kormány megvéd minket mindentől is. Elfogadja, mert nem akar gondolkodni, mert arra szocializálódott, hogy aki felette áll, annak nem mond ellen. De amit nem értek: ő boltba nem jár? Árakat nem néz? Nem tűnik fel, hogy mire elég a pénze az átlagpolgárnak? Nem baj, hogy lassan meg kell gondolni, hogy húsz deka sajtot leemelhet-e a polcról? 

Így hát a bérből-fizetésből egyre nehezebb megélhetés miatt, a felsejlő jövőkép miatt az utóbbi két hónapban diplomát honosíttattam, motivációs levelet írtam, pályáztam. Felvettek, szeptember egytől reset. Itt hagyom a kapcsolataimat, eddigi életemet, kezdem újra, nulláról. Viszem a szaktudásomat, nyelvtudásomat, minden energiámat. Jó lesz az majd az új főnöknek. Gyerekeim még itthon tanulnak, igen-igen, vissza fogják fizetni a tandíjat. Mert ők sem itt tervezik. Így hát viszek majd egy leendő pszichológust, egy leendő gyógytornászt is. És csak a határ mellé megyek, hogy idős anyámhoz hetente vissza tudjak járni. 

Nem siratni akarom magam, még csak véletlenül sem. De azt már most látom, hogy ötvenkét évesen azért ez nagyon nem lesz könnyű. Ahhoz viszont, hogy minőségibb életet éljünk, egy felvállalhatóbb társadalmi közegben: jobb ötletem nincs. 

Egy (volt) vidéki pedagógus

A Szalonna egy teljes mértékben civil, független véleményportál. Nem kérünk és nem fogadunk el támogatást senkitől, csak az olvasóinktól. Ha olvasni szeretnél, nem ugrik az arcodba egyetlen reklám sem. Ez csakis úgy lehetséges, ha te fizetsz a munkánkért. Kizárólag ezekből a támogatásokból működik a Szalonna, hónapról hónapra. Ha kiürül a becsületkassza, elfogy a Szalonna. Ne úgy fogd fel, mintha koldusnak adnál, hanem úgy, mintha az újságosnál fizetnél rendszeresen a kedvenc magazinodért.

Social media & sharing icons powered by UltimatelySocial
error

Kövess minket!