Május 22,  Vasárnap
header-pic

Határokon Átívelő Szellemi Táplálék

Ordítok Blog


Derékig érő gaz, tehetetlenség, végül fásult beletörődés

Ez a felület kizárólag önkéntes olvasói támogatásokból működik. Nem politikusok, háttérhatalmak és gazdasági érdekcsoportok tulajdona, kizárólag az olvasóké.

Kiszámítható működésünket körülbelül havi 3,000,000 forint biztosítja. Ebben a hónapban összegyűlt 1,324,935 forint, még hiányzik 1,675,065 forint.
A Szalonnát ITT támogathatod, a Szalonnázó extra cikkeire ITT tudsz előfizetni.

Köszönjük, hogy fontos számodra a munkánk.

Rábóklásztam Hadházy Ákos közösségi oldalára, és elgondolkodtam. A gondolkodásra késztető poszt arról szólt, hogy Zuglóban (és a legtöbb településen, csak ez konkrétan egy adott területről szólt) milyen szépen szárba szökkent a gaz, miközben iszonyatos pénzeket kifizetnek mindenféle cégeknek parkfenntartás ürügyén. Horváth Csaba kommentben reagált, hogy kevés a pénz, nem futja olyan gyakori fűnyírásra, mint kellene, egyébként pedig az az ominózus szakasz magánterület, nem az önkormányzat feladata a rendben tartása. Most eltekintek attól, hogy Hadházyt méltassam vagy szidjam – ez utóbbit amúgy is bőségesen megteszi a kormánypárt és az ellenzéki pártok többsége, attól függően, éppen kinek lép rá a tyúkszemére -, Zugló sem hoz lázba, Horváth Csaba sem, hanem egyben, az egész történet gondolkodtatott el.

Igaza van Hadházynak is és a kommentelőknek is. Valóban jellemző a legtöbb településen a gaztenger, de nem csak az. Ősszel a lehullott faleveleknek, télen a hónak nincsen felelőse. Egymásra mutogat az önkormányzat és a lakások, családi házak tulajdonosai. A lényeg azonban nem változik, gázolunk a sárban, falevélben, burjánzó gazban, mert valahogy semminek nincsen gazdája. Nem érezzük a magunkénak, talán már igényünk se nagyon van rá. Képtelen összefogni az önkormányzat az emberekkel, az emberek az önkormányzattal. Sokszor még a település lakói sem tudnak egymással szót érteni, nemhogy közösen tennének valamit azért, hogy egy kicsit jobb legyen, csak egy parányit kulturáltabb, élhetőbb legyen a saját környezetünk. Nem hiszem, hogy ez azért van így, mert annyival igénytelenebbek lennénk, mint más országok lakói. Egyszerűen kirúgták alólunk a közösséget.

Régebben, amikor még a gyerekeim kicsik voltak, volt egy jókora üres terület a környéken. Az a rész akkor kezdett beépülni, voltak ilyen kimaradt szakaszok. Nem rét volt, mert bár nőtt rajta némi gaz, a környékről oda jártak focizni a gyerekek, kitaposták. Eső után sártenger volt, nyáron portenger. Egyszer gondolt egyet valaki, összetrombitált néhány fiatal szülőt, azok szóltak más szülőknek, a végére egész kis szülői tanács jött össze ott, a prérin. Megbeszéltük, hogy teszünk valamit. A hirtelenjében megbízott szóvivőnk bement az önkormányzathoz – talán még tanácsháza volt a megnevezése -, ott keresett egy illetékest és előadta közös óhajunkat: játszóteret szeretnénk a gyerekeinknek. Kérjük azt a darabka földet közös használatba, mi felajánljuk a munkánkat, időnket, kinek milyen eszköze van – a kapától a fűnyíróig -, dobunk össze valamennyi pénzt hintára, csúszdára, mászókára, focikapura. Lényegében engedélyt kértünk, de nem csak azt kaptunk, hanem segítséget is. Munkagépet a terület elegyengetéséhez, földet a talaj feltöltéséhez, még fűmagot is a gyepesítéshez. Felváltva mentünk locsolni – szerencsére volt a játszótér szélén csőkút, amit máig nem tudok, hogy került oda -, fákat ültettünk körbe, lettek hinták, még homokozó is. Hónapokig dolgoztunk vele, a gyerekek pedig boldogan vették birtokba. Azóta már az ő gyerekeik játszanak ugyanott, csak már gyep nincs, mert nincs aki pótolja, talán még gyomirtóval is lefújták. A padoknak már csak a romjai vannak, az azóta nagyra nőtt fák gondozása abból áll, hogy évente egyszer láncfűrésszel megcsonkítják a lombkoronát. De legalább van kerítés körben, mert azóta megnőtt a forgalom, legalább a labda nem gurul ki az útra.

Nem hiszem, hogy a hamis nosztalgia ragadott torkon, nem mondom, hogy bezzeg a mi időnkben minden jobb volt, de hogy ami most van az nem jó, azt mondom. Kötve hiszem, hogy manapság egy közösség megtehetné azt, amit mi annak idején megtehettünk. Nem kapnák meg a területet akkor sem, ha húsz éve ott veri fel a gaz, és még húsz év múlva is ugyanaz lesz a helyzet. Játékokat sem lehetne felállítani, mert azonnal odacsődülne legalább harminc hatósági közeg megállapítani, mi miért életveszélyes. Senki nem vállalná, hogy fizeti a bírságot. Mert bírság biztosan lenne. A hideg ráz, amikor a Kétfarkú akcióira gondolok. Hiába újítják fel és festik le a ronda, lepusztult padokat, csinálnak jópofa buszmegállókat, többnyire kihívják rájuk a rendőrséget, elbontják, amit építettek – mert tájidegen, nem illeszkedik az amúgy sehol fel nem fedezhető telepítésfejlesztési koncepcióba, a kórók és a kutyaszar közé, a hullaszürke környezetbe -, mert nehogy már ne az önkormányzat döntsön. Amikor a polgár – nem feltétlenül a kétfarkúak, bármelyik civil – tenne valamit, nyomban ott van előtte ezernyi akadály, önkormányzat, hatóság. Amikor a polgár feladja, és az önkormányzathoz fordul, akkor első körben valószínűleg nem talál felelőst, majd azon kapja magát, hogy senki nem csinál semmit, mindenki a másikra mutogat. Így a végeredmény az, amit látunk. Derékig érő gaz, tehetetlenség, végül fásult beletörődés. És nem azért, mert mi így szeretjük.

A Szalonna egy teljes mértékben civil, független véleményportál. Nem kérünk és nem fogadunk el támogatást senkitől, csak az olvasóinktól. Ha olvasni szeretnél, nem ugrik az arcodba egyetlen reklám sem. Ez csakis úgy lehetséges, ha te fizetsz a munkánkért. Kizárólag ezekből a támogatásokból működik a Szalonna, hónapról hónapra. Ha kiürül a becsületkassza, elfogy a Szalonna. Ne úgy fogd fel, mintha koldusnak adnál, hanem úgy, mintha az újságosnál fizetnél rendszeresen a kedvenc magazinodért.

Social media & sharing icons powered by UltimatelySocial
error

Kövess minket!