Május 22,  Vasárnap
header-pic

Határokon Átívelő Szellemi Táplálék

NEHAZUGGY


Ezen a vonaton nincsen fék, azt 12 évvel ezelőtt kiszerelték

Ez a felület kizárólag önkéntes olvasói támogatásokból működik. Nem politikusok, háttérhatalmak és gazdasági érdekcsoportok tulajdona, kizárólag az olvasóké.

Kiszámítható működésünket körülbelül havi 3,000,000 forint biztosítja. Ebben a hónapban összegyűlt 1,324,935 forint, még hiányzik 1,675,065 forint.
A Szalonnát ITT támogathatod, a Szalonnázó extra cikkeire ITT tudsz előfizetni.

Köszönjük, hogy fontos számodra a munkánk.

Biztosan többeknek feltűnt, hogy újra írok, azaz korábbi ígéretem, miszerint nem érdekel a továbbiakban a magyar politika és közélet, a Fidesz megsemmisítő választási győzelme után eldobom a klaviatúrám ennyi volt, viszlát jeligére, nem bizonyult megvalósíthatónak. Kinek örömére, kinek bánatára, újra hangot adok a véleményemnek, megint itt vagyok. Ez többek között azért van, mert egyszerűen nem tudok nem foglalkozni azzal, ami körülöttünk történik. Egy darabig sikerült lejönnöm az aktualitásokról, aztán ahogy teltek-múltak a napok, valahogy mégis mindig azon kaptam magam, hogy csak bújom a híreket, csak felbaszom az agyam azon, amin eddig is csak felbaszni tudtam, és hangosan beszélek magam elé. Szép lassan kezdtek elvonási tüneteim lenni, így inkább úgy döntöttem, kiadom magamból újra azt, amit eddig is mindig, amikor már nem fért belém. Lehet ezt pálfordulásnak is nevezni, mert tényleg le akartam szállni erről a dilivonatról, de az utolsó pillanatban mégis jegyet váltottam az ismeretlenbe, és folytatom ezt a mesébe alig illő utazást. Ami ugyan már elég rég óta tart, mégis még mindig kíváncsi vagyok, mi vár az út végén.

Annak az útnak a végén, ahova az a szerelvény megy, amin mi általában tátott szájjal utazunk, és legtöbbször nem tudjuk megsaccolni sem, mi a következő állomás, és ott mi vár ránk. Mindenesetre a Fidesz jóvoltából, illetve elsősorban a mozdony vezetőjének jóvoltából igen érdekes helyekre visz minket ez az igen sok kocsiból álló InterCity. És igen, ott szeretnék lenni, amikor befut a végállomásra, és mint egy jó krónikás, meg szeretném majd írni, mi lett a nagy utazás vége. Mert itt annyi csavar, kiszámíthatatlan és követhetetlen dolog történt eddig, hogy Poirot felügyelő is csak kapkodná a fejét. Ő ugyan az Orient Expressen utazott, de valószínűleg összegabalyodna a kibogozhatatlan szálak tengerében.

Innentől megpróbálom nem jobb-, illetve baloldalon ülő utasként megélni az előttünk álló kalandokat, hanem kiállok hátra a peronra, és onnan szemlélem majd az eseményeket. Mert ugye mást lát az, aki a jobboldalon, és mást, aki a baloldalon nézegeti a mellette elsuhanó tájat, amely lényegében ugyanaz a táj. Ameddig az egyik tavakat, hegycsúcsokat lát, és gyönyörködik a vakító napsütésben, addig a másik parlagon heverő földeket, elhagyott falvakat, és közelgő viharfelhőket észlel csupán. Minden csak nézőpont kérdése, az éremnek két oldala van. Nehéz lesz, de megpróbálok majd egyensúlyozni és objektív maradni, hiszen nem lehetek elfogult, nem lehetek részrehajló, bár ha a józan ész és a minket körülvevő, mindent beborító sötétség között kell a helyes utat megtalálni, akkor lehet, hogy már rég megérkeztünk, csak én még nem vettem észre. Ennek ellenére én még érzem, hogy haladunk, bár nekem ez inkább tűnik cammogásnak, míg másoknak száguldás. Talán azért, mert ha nem is érezhetően, de legalább mozgunk. De az is lehet, hogy csak érzéki csalódás: igazából állunk, és csak a világ megy el mellettünk pont úgy, mint a pályaudvaron. Amikor azt hisszük, elindultunk, pedig csak a mellettünk lévő szerelvény hajtott ki az állomásról, és mi maradtunk ott, ahol eddig is álltunk. Majd kiderül, előbb-utóbb minden kiderül, és minden a helyére kerül.

Mindenesetre a véleményem az, hogy ekkora felhatalmazásra nem számított a masiniszta, valahogy az az érzésem van egy hónappal az űrből is látszódó dicsőséges választási győzelem után (áldassék a narancs, a NER érlelje!), hogy igazából nem ezt akarta. A szerelvény tele van boldog, zászlókat lengető, vidáman integető lelkes utasokkal, akik azt hiszik, oda megyünk, ahova a nagy mesélő vizionálta az utazóközönségét. Úgy legyen! Bár vannak fenntartásaim: egy olyan vidéken kell áthaladnunk, ahol nem szívesen látják ezt a kiöregedett mozdonyvezetőt, sőt, igazából amerre tartunk, inkább sokan átállítanák a szemafort, vagy eltérítenék a váltóval a szerelvényt egy mellékvágányra, vagy felszednék előlünk a síneket, hogy megfékezzenek minket. Lehet, hogy ők tudják azt, amit a sok utas nem. Mégpedig azt, hogy ezen a vonaton nincsen fék, azt 12 évvel ezelőtt kiszerelték. Az üzemanyag is csak negyedig van, és a vonat sincs túl jó állapotban ahhoz, hogy egy négy évig tartó utazás kibírjon. De ez eddig sem volt probléma, valahogy csak eljutottunk idáig. Tisztelt hölgyeim és uraim – hogy egy nagy klasszikust idézzek -, ez itt Abszurdisztán főpályaudvara. 

Bízzunk abban, hogy ezután sem lesz gond, bár most azért több a figyelmeztető jel. Mert mi  valahogy nem abba az irányba haladunk, amerre a többiek, hanem előre, és szigorúan nem hátra. Mondjuk egyáltalán nem mindegy, hogy kinek mi az előre, melyik égtáj felé van a célállomás. Mi nem Brüsszel felé megyünk, mi onnan jövünk, és ha lassan is, de legalább biztosan eljutottunk Moszkva-alsóra. Itt mindenki azt látja, amit mi, és ez fordítva is igaz. Mi most egy mellékvágányról várjuk a jelzést az indulásra. Mindenki a vezetőt figyeli, aki soha nem volt ennyire magára hagyva, és soha nem érezhette azt a nyomást, amit saját maga okozott magának és nekünk. Rajta a világ a szeme. Jobb lett volna egy kezdőre, egy újoncra hagyni ennek a nagy tehernek és jó sok szarral megpakolt szerelvénynek a vezetését, de most már nem lehet mit tenni. A sorompókat leengedték, az átjárókban pirosan villognak a jelzők, és a szemafor felemelkedett. Indulni kell, menni kell, még aki akar, leszállhat, meggondolhatja magát és felszállhat egy másik vonatra. De mi, akik maradtunk, nekünk most kezdődik egy újabb utazás az ismeretlenbe, ami az előrejelzések szerint 4 évig fog tartani. Mindenki kapaszkodjon, indulunk!

A Szalonna egy teljes mértékben civil, független véleményportál. Nem kérünk és nem fogadunk el támogatást senkitől, csak az olvasóinktól. Ha olvasni szeretnél, nem ugrik az arcodba egyetlen reklám sem. Ez csakis úgy lehetséges, ha te fizetsz a munkánkért. Kizárólag ezekből a támogatásokból működik a Szalonna, hónapról hónapra. Ha kiürül a becsületkassza, elfogy a Szalonna. Ne úgy fogd fel, mintha koldusnak adnál, hanem úgy, mintha az újságosnál fizetnél rendszeresen a kedvenc magazinodért.

Social media & sharing icons powered by UltimatelySocial
error

Kövess minket!