Ordítok Blog

Ez már nem buborék, hanem búra, mégpedig golyóálló üvegből

Így jár az, akinek a szabadsága idejére sem áll le az agyműködése, és hajnalban azon kapja magát, hogy fejben cikket ír, mert valami nem hagyja nyugodni. A választás, és annak nem várt eredménye mindent és mindenkit megkavart, aki kicsit is érzi a tulajdon felelősségét a saját- és az ország sorsa iránt. Keressük az okokat, amit sokan – alighanem tévesen – bűnbakkeresésnek gondolnak. Szerintem pedig nem lehet megúszni a dolgot, meg kell érteni a hibákat ahhoz, hogy meglelhessük a megoldást. Az ágy alatt heverő szarkupac akkor is bűzleni fog, ha időnként légfrissítőt fújunk szét a lakásban, de még akkor is, ha rendszeresen szellőztetünk. A szagmentesítésnek egyetlen módja van.

A nagyon csúfos választási vereség okait meg kell keresni akkor is, ha ez nem éppen kellemes feladat, mert csak akkor van esély arra, hogy ne ismétlődjön meg újra és újra. Bőven van mit keresgélni az ellenzéki pártok háza táján is, de most én a társadalom mélyebb rétegeiben fogok egy kicsit turkálni. Olvastam egy igen érdekes írást a 444.hu-n, ami azóta sem hagy nyugodni. A cikk olyan emberek beszámolóira épül, akik önkéntes szavazatszámlálóként vettek részt a választásokban, és először szembesültek azzal, hogyan él és hogyan gondolkodik az a társadalmi réteg, akivel ő soha nem találkozott azelőtt. Azt a kérdést feszegeti, hogy mit lehetne kezdeni azokkal, akik egyáltalán, nyomokban sem értik a körülöttük lévő világot, akik a közpénztévéből ömlő propagandát fogyasztják reggeltől estig, és odáig sem jutnak el, hogy összekössék a saját nyomorúságukat a mindenkori kormánnyal. Azokról az emberekről szól, akik számára Orbán Viktor nem is egyfajta vezér, hanem maga Jézus, akit nem kritizálunk, nem kérdőjelezünk meg, hanem követjük akkor is, ha út közben leszakad a lábunkról a cipő, vagy éhen halunk. Ez már nem buborék, hanem búra, mégpedig golyóálló üvegből.

Az előző életemben olyan volt a munkám, hogy nagyon gyakran találkoztam a városi ember számára elképzelhetetlen és a többség számára felfoghatatlan körülmények között élő emberekkel, akik elég sokan vannak, valahogy mégis láthatatlanok. Olyannyira láthatatlanok, hogy még egymást sem látják igazán. Azért nem, mert az a megszokott közegük. Természetesen városokban is vannak fizikai- és lelki nyomorban élők, de az ő helyzetük mégis más. Léteznek hajléktalanszállók, hozzá tudnak jutni élelemhez, akaratlanul is hat rájuk a tágabb környezetük, látnak, hallanak olyan dolgokat, melyek – ha nem is sokban – egy kicsit változtatnak a világképükön. A falvakban ezek a dolgok hiányoznak. Minél szegényebb és elmaradottabb egy település, annál biztosabban hiányoznak. Valamiért az az általánosan elfogadott közhiedelem, hogy vidéken mindenki rokona mindenkinek, de legalábbis mindenki ismer mindenkit, ezért segítik egymást, enni adnak az éhezőnek, fedelet a hajléktalannak. Ha egy településen, vagy annak elérhető közelében nincs munkalehetőség, akkor nem egy család, egy egész település épül le. Mentálisan. Aztán már igényük sincs a jobbra, mert nem is tudják, hogy máshogyan is lehet élni. És igazából nem is akarják tudni. A nagyon nagy baj pontosan ez.

Szerintem kivétel nélkül minden társadalomban van egy olyan réteg, amelyik ragaszkodik ahhoz a létformához, ami legfeljebb alulról súrolja azt, amit emberi életnek nevezünk. Ez elsősorban nem anyagi kérdés, bármennyire ez tűnik kézenfekvő oknak. Gondoljunk csak néhány celebre (nem fogok neveket sorolni), akik jobban öltöznek, drága autóik és szép házaik vannak, de valójában pontosan ugyanaz az igénytelenség jellemzi őket, ami anyagi javak nélkül is jellemezné. És gondoljunk azokra az emberekre, akik látszólag a nélkülözés rabságában élnek, közben ez nem feltétlenül igaz. Beszélni a családtagokkal, a szomszéddal, rendben tartani a lakókörnyezetet – bármennyire kicsi és szerény az -, nem szórni tele az udvart és az utcát szeméttel, biztosan nem pénzkérdés.

A 444.hu cikke nagyon tanulságos, főként, ha elolvassuk alatta a beszélgetéseket. Mert azok nem egyszerű kommentek, hanem intelligens párbeszédek vitákkal, érvekkel. Keresik a megfejtést arra, hogyan lehetne változtatni azon a mélységes szellemi nyomoron, hogyan lehetne elérni és kiemelni azokat az embereket a posványból. Sokan az oktatásban látják a megoldást, de én tartok tőle, hogy ez nem ennyire egyszerű. Magam is falun nőttem fel, a gyerekkorom nagy része a Kádár-korszak alatt telt. A falunak – alighanem nem csak annak a falunak, ahol én éltem, hanem minden falunak – volt egyfajta hierarchiája. Annak a csúcsán állt az iskolaigazgató, az orvos és a pap. Ha volt a faluban állatorvos – és a legtöbb faluban volt, mert a téeszek többségéhez állattartás is tartozott -, ő is része volt ennek az elitnek. Picit alacsonyabban, de mégis ide kapcsolódott az iskola tanári kara, az óvónő, a patikus, a téesz vezetősége, a postai dolgozó, a boltos, a kocsmáros. És a könyvtáros. Mert a legtöbb faluban volt valamifajta művelődési ház, volt legalább egy picike könyvtár, rendszeresen jött mobilkönyvtár, jöttek előadások a vásári haknitól az utazó cirkuszon át az operettig, színházi előadásig, koncertig mindenféle olyan kulturális rendezvény, amire ma már alig akad példa. Ha az iskola tornatermében, akkor ott, de hetente volt mozi is. Abban az időben egyszerűen nem volt sikk cigányozni, zsidózni, akinek gondja volt, beszélhetett a pappal, az orvossal, valakivel, aki tanácsot adhatott neki. A többség húzta magával a kisebbséget – és baromira nem etnikai kisebbségről beszélek, hanem azokról, akikből a belső igény hiányzik a jobbra -, és ha magától nem, akkor az elvárásokhoz igazodva nem lakta le a környezetét semmiféle értelemben, mert a környezet nem engedte, hogy ezt tegye.

Ezek a falusi hierarchiák mára széthullottak, sok településen iskola sincs, agyonhajszolt orvost hetente egyszer látnak – és ez a jobbik eset -, nincs posta, nincs állatorvos, nincs gyógyszertár, lefejeződtek a települések. Kulturális események nincsenek, a közpénztévé van és az ingyen bedobált propagandalapok. A helyi pap többnyire a Fideszt szolgálja. Ha átgondoljuk mindezt, megérthetjük, hogy a negyven évvel ezelőtti szintre legalább negyven év alatt lehet visszahozni a falvakat.

És most jönnek az én csúnya gondolataim, amivel valószínűleg sokan nem fognak egyetérteni. Szerintem minden társadalomban van egy olyan réteg, amelyiket nem csak, sőt, elsősorban nem az anyagi helyzete, hanem a szellemi igénytelensége tart fogságban. Sokan nem is akarnak kilépni ebből. Olyasmi ez, mint az alkoholizmus. Amelyik alkoholista nem ismeri fel, és nem ismeri el, hogy baj van, és segítségre van szüksége, azon nem lehet segíteni. Sehogyan sem. Én azt gondolom, hogy a megoldás nem ennek az igénytelen társadalmi rétegnek a felemelése – amit persze meg kell tenni, de annak eredményét talán az unokáink fogják csak megtapasztalni -, hanem legyőzése. Ez most hülyén hangzik, tudom, de az egyetlen módot a változásra én nem abban látom, hogy győzzük meg Orbán szektáját arról, hogy sokkal jobban is élhetnének, ha nem tartanák hatalomban a bálványukat. Erről nem lehet meggyőzni őket, kár energiát fecsérelni rá. Azt a réteget kell megtalálni és megszólítani, amelyik változást akar, vagy változást akarhat akkor, ha meggyőzik – mert meg lehet győzni – arról, hogy lehet máshogyan is vezetni egy országot. Ilyenből matematikailag több van, mint posványlakóból. Őket kell megtalálni és meggyőzni – amihez persze kellenek olyan pártok, amilyenek most nincsenek -, és annyi a feladat, hogy többen voksoljanak, mint Orbán serege. A kormányváltás után – és csak akkor, előtte nem érdemes időt és pénzt fordítani rá – át kell szervezni a társadalmat, vissza kell állítani azokat a természetes rendszereket, melyek működőképessé tették azokat a közösségeket. Meg kell szervezni a helyi kulturális életet, el kell érni, hogy ne az legyen kínos, ha valaki könyveket olvas, hanem az, ha nem olvas. Lassan, lépésről lépésre lehet eljutni odáig, hogy ezek az emberek valamennyire értsék maguk körül a világot, és ne csak joguk, de felelősségük is legyen abban, hogy kire húzzák be az ikszet. Ez nagyon, nagyon hosszú út. A rövid – és szerintem egyetlen – út az, hogy vissza kell szorítani őket, számbeli fölénybe kell kerülni, hogy ne ők határozzák meg a többiek jövőjét, hanem a többiek döntsenek az ország jövőjéről. Szarul hangzik vagy sem, ezt gondolom. Ha sikerül, akkor majd 2-3 generáció múlva a gyerek nem azt fogja megtanulni a nagyapjától, apjától, hogy hogyan lehet úgy okádni részegen, hogy ne fulladjon bele az ember, hanem megtanul kerítést javítani, fát metszeni. Az már elég szilárd alap lesz ahhoz, hogy építeni lehessen rá valami jobbat, mint a maffia.

Iratkozz fel most!

Ha tetszett a cikk, de még olvasnál, ha esténként van időd leülni a gép elé, akkor légy az előfizetőnk a Szalonnázón. Naponta 18 órakor élesedő további 3 cikket ajánlunk, jellemzően szintén olyan magyar és nemzetközi közéletet, lényegében az életünket érintő témákról, amelyeket fontosnak tartunk, de nem férnek bele a Szalonna napi kínálatába. Szeretettel várunk!

Tovább