VENDÉG

Az orbáni gazdaságpolitika csődje

Az orbáni gazdaságpolitika csődje.

Az állam-monopolizmus rekonstruálása.

(abszolutizmus, paternalizmus, illiberális rendszerek)

A gazdaságfejlődésünk útja érdekes képet mutat a nyugat-európai országok gazdaságfejlődéséhez viszonyítva. Míg jó néhány – ma fejlett – ország gazdaságfejlődésének ábrázolása – akár több száz éve – hullámzó, de szinte folyamatosan emelkedő képet mutat, addig hazánké spirális pályán halad, és időről-időre visszatér a spirál egy alacsonyabb szintjére. Olyan, mint amikor a bakelitlemezen egy karcolás vagy kosz megakadályozza az olvasófej előrejutását.

Már a ’70-es, ’80-as években is megállapítható volt, hogy amit szocializmusnak neveztek errefelé, az nem volt más, mint az állammonopolizmus egy sajátos típusa. De nevezhetnénk akár paternalizmusnak is, amelynek a lényege, hogy „én” mint állam, amit lehet, elveszek tőletek (centralizálom), és majd elosztom nektek kedvem és „érdemeitek” szerint.

A magyar történelemben ennek haladó hagyományai vannak. Mindig megjelent a történelmünkben a „jóságos vezető”, időnként nagy szakállal, zsinóros mentében, majd ősz barkóval, katonaruhában, simára borotváltan, puritán módon, időről-időre köpcösen, aki a „bárgyú” és engedelmes nép helyett megoldott minden problémát, és „igazságosan elosztotta” a javakat azok között, akik hagyják, hogy a hatalmat ő mindenkitől és mindentől függetlenül gyakorolhassa. Nevezték ezt valamikor abszolutizmusnak is. S nem is olyan régen, Kádár  idejében  „gulyáskommunizmusnak”, amelynek a lényege az volt, hogy fusizhatsz, GMK-zhatsz, akár lophatsz is (kevesebbet mint a főnök), csak ne lépj ki a hétvégi(háztáji) kertedből, és ne avatkozz a „nagypolitika” dolgaiba, mert akkor akár az életeddel is fizethetsz.

Az állammonopoliznus egyébként nem ismeretlen a nemzetek gazdaságfejlődésének történetében, de általában totalitárius  rendszerekhez, vagy nagy válságokhoz  volt köthető. Jellemzője, hogy az állam a termelőeszközök zömét igyekszik központi – állami – irányítás alá vonni, kényszerműködtetni. Felségárulási perek, vagy csak egyszerűen a dolgozó nép nevében, hivatkozva a „nemzet” érdekire.

Ez a talán legfontosabb termelőeszköz, a föld esetében érthető is lenne, hiszen a termőföld „korlátos jószág”, a mennyisége nem, vagy csak rendkívül költséges/erőszakos módon bővíthető. Bár ennek az újraosztása és kvázi „privatizálása”  is sajátos módon történik/történt mifelénk mostanság.

Az is természetes, hogy a föld méhének kincseit (kőolaj, földgáz, ásványi anyagok, ércek és ivóvíz) az állam monopóliumként kezeli, és annak kitermelésére koncessziókat ad csak, s a tulajdont lehetőleg nem engedi át, pláne nem az állam hatósugarán kívüli tulajdonosok kezébe. Viszont vannak olyan nem természeti monopóliumok, amelyeket időről-időre újra elosztva új hatalmi bázist tud az állam létrehozni, (dohány, alkohol, gyógyszer, nemesfém kereskedés, stb…nem szeretnék további ötleteket adni).

A termelőeszközök  egy másik, de meghatározó csoportja az emberi munkaerő. Ezt szintén a totalitárius államok szeretik centralizálva irányítani, s el is jutnak a munkatáborokig, koncentrációs táborokig, a gulágokig s nem kell azt hinnünk, hogy a modernnek nevezett társadalmakban nem alkalmazzák szükség szerint ezt az olcsó munkaerő-nyerési formát (munkaszolgálat, közmunka). Konszolidáltabb (álszentebb) megjelenése a munkaerő centralizálásának és ellenőrzésének a városi, városszéli lakótelepekre, gettókba zárás, de a kizsákmányolás foka semmivel sem kisebb, mint  más esetekben, és az emberi szabadság is csak látszatszabadság, hiszen az alacsonyan tartott, a létminimum közeli bérekkel, bérrabszolgaként és az energetikai, hírközlési, kommunális hálózatos rendszerekre fűzéssel erős felügyeletet gyakorol, és függőség alakítható ki e felett az erőforrás felett is. (rezsicsökkentés ?!)Ennek a hálózatos rendszerektől való függésnek a csökkentésére az elmúlt évtizedben semmilyen kísérlet nem történt, sőt, nyilvánvalóan most ez okozza az orosz függést, Orbán Viktor kényszerpályára állította saját magát, és ezzel  bennünket.

A termelőeszközök egy különös csoportja a közlekedési-, hírközlési- és egyéb közszolgáltatási infrastruktúra. Ez általában szintén állami, közösségi (önkormányzati) tulajdonban van a legjobb helyen. Bár az előbb említett emberi erőforrások feletti ellenőrzés és a mobilitás biztosítására, illetve a mobilitás megakadályozására, szabályozására  jó eszköz a túlcentralizált állam kezében. Nem szállít el, illetve elszállít, lehallgat, megfigyel ( könnyű a hálózat csapdájába kerülni).

Azután van a termelőeszközöknek egy jelentős része, amely állami kézben centralizálva általában nem működik jól, ez az ipari-, termelő-  és szolgáltató struktúrák, illetve az e körbe realizálódó beruházások, eszközök csoportja. Ezek esetében az állam  és az önkormányzatok vezetői  – de az előbbieknél is –  hajlamos elfeledkezni arról, hogy az amortizációjuk, kopásuk által keletkező árbevétel nem nyereség, és illik ezt a forrást ezeknek az eszközöknek a pótlására felhasználni, illetve nem illik ezeknek a terhére látszat-engedményeket tenni (megint csak a rezsicsökkentés).

Az állam-monopolizmus (szocializmus) túlhaladott formája, és a jelenlegi állam gazdaságpolitikája gyakorlatilag nem hogy új eszközök beruházást tenné lehetővé vagy segítené elő, hanem még az előbb említett fontos feladatáról is gyakran megfeledkezik. (Jó néhány  éve csökken hazánkban reálértéken a termelőberuházások volumene, és rövidtávon az elriasztó gazdaságpolitika eredményeként nem is fog növekedni. Ennek következtében nem hogy új munkahelyek keletkeznének, hanem a magyarországi  munkahelymérleg negatív, ennek eredménye a  kivándorlás felerősödése. Persze statisztikailag kimutatható a magas foglalkoztatottság, de ha azt átszámolnánk napi 8 órás, vagy heti 40 órás foglakoztatásra, érdekes mutatókhoz jutnánk).

Ezen folyamatok mellett hajlamos az állam eladósítani magát, elkülönítve magát polgárainak összességétől, független gazdasági szereplőként tetszelegni, azt a téves képzetet fenntartva, hogy a bővített újratermelés, a gazdasági növekedés csak úgy tartható fenn, ha azt hitelekből finanszírozza. Államadósság több feltétel megléte és célkitűzés okán keletkezhet. Magyarországon az állam úgy adósodott és adósodik el, hogy a hitelek visszafizetésének nincsen meg a gazdaság bővüléséből finanszírozható fedezete. Ma hazánkban a bruttó államadósság meghaladja a 42.000 milliárd forintot, ez a 2010. évi érték több mint kétszerese, és a következő két évben bizonyosan növekedni fog. Akár a 46- 50.000 milliárdot is elérheti. Bár kétségtelen, hogy az adósság szerkezete átalakult, és megnőtt az állam belülről finanszírozott hitelállománya, téves képzet azt hinni, hogy ez feltétlenül jó állapot, hiszen ezzel a hazai beruházások elől von el forrásokat, a hazai gazdasági és társadalmi felemelkedést gátolja. Talán csak néhány mód marad a hitelállomány és az eladósodottság egyensúlyban tartására, és egyben az állami költségvetés egyensúly-közeli helyzetének visszaállítására, illetve az adósság és a hiány némi csökkentésére, hogy polgáraival közvetett  adó (bankadó, hálózatokra kivetett adó, stb), vagy közvetlen adó (az SZJA kiterjesztése a létminimum alatti jövedelmekre és a nem munkajövedelmekre is) formájában megfinanszíroztatja, és ezzel polgárai fogyasztásra rendelkezésre álló forrásait apasztja. Elinflálja a kiáramló nominális jövedelmeket. Megszorításoknak kell következniük a humán szférában !

A közvetett adók esetén naivság azt gondolnunk, hogy a termelőeszközök és jövedelemtermelő eszközök, koncessziók birtokosai nem hárítják át az állam által rájuk kivetett adókat, terheket. Bizonyosan áthárítják!

Az állam fent kívánja tartani rövidtávú politikai céljai elérése érdekében azokat a „jóléti rendszereket”, amelyek fenntartásának hazánkban soha nem voltak és ma sincsenek meg a gazdasági feltételei és ezért hitelt, külső forrásokat vesz fel a nyugdíjak, a szociális-, egészségügyi-, oktatási- és igazgatási feladatok finanszírozására. Hitelekből, külső forrásokból (Európai Unió, Kína, Oroszország, Dél-Kelet Ázsiai hitelek) finanszíroz, vagy próbál finanszírozni állami megrendeléseket, így a jövőben keletkező jövedelmet most átcsoportosítja a saját érdekkörébe tartozó vállalkozók, a későbbi hatalom finanszírozói kezébe. (Már ma is orbáni oligarcha családok vesznek részt közvetlenül a politikai életben, vagy delegálják a politikai élet szereplőit.)

Az államot megtestesítők nem képesek elismerni és felismerni, és nem képesek azt őszintén kommunikálni, hogy a jelenlegi gazdasági feltételek mellett ezeknek a rendszereknek a fenntartása, ebben a kiadási és beruházási szerkezetben nem lehetséges, ezért mindent igyekeznek  centralizálni – megjegyzem, az oktatás és egészségügy és szociális szféra egészében, vagy részterületein célként helyesen, de technikailag rosszul – és központilag elosztani a rendelkezésre álló szűkös forrásokat.

Ezért állandóan hazugságokba, csalásba és korrupcióba menekül és ilyen rendszert tart fent a hatalma megőrzése, az állammonopolizmus, az abszolutizmus újra kiépítése és hosszú időre szóló fenntartása, biztosítása érdekében. S ez az orbáni gazdaságpolitika csődje!

N-Orbán István

Iratkozz fel most!

Ha tetszett a cikk, de még olvasnál, ha esténként van időd leülni a gép elé, akkor légy az előfizetőnk a Szalonnázón. Naponta 18 órakor élesedő további 3 cikket ajánlunk, jellemzően szintén olyan magyar és nemzetközi közéletet, lényegében az életünket érintő témákról, amelyeket fontosnak tartunk, de nem férnek bele a Szalonna napi kínálatába. Szeretettel várunk!

Tovább