VENDÉG

Tavasz a Nyár utcában 

Egészen szokványos márciusi hétvégének indult ez is, a redőny résein bekandikáló korai napsugarakkal, tea melletti ágyban olvasással, a konyhaszekrény kitakarításának ködös és könnyedén elodázható tervével. A hírfolyamban felbukkan a cégünk által évekkel ezelőtt „örökbe fogadott” alapítvány vezetőjének posztja arról, hogy péntek este a Terézvárosban megnyílt egy kisebb menekültszállás, önkéntesek kellenének a társszervezethez. Hamar meggyőzöm magam, az ateistákat akkor sem éri utol a kárhozat, ha a szekrényekben nagyböjt alatt is ott marad a por, és hívom a vezető koordinátort. 

Tamás nagyon kedves és kicsit zaklatott. Megtudom, a krisnásoknak és az evangélikusoknak hála van vega és nem vega szendvics és meleg étel is lesz bőven, mert hát a menekültválság negyedik hetében ki más is oldaná meg ezt kies kis hazánkban. A kérdésre, hogy mire van szükség, szabadkozva mondja, pár bögrét ha tudnék hozni, akár kölcsönbe is, mert az instant leves a sláger, de a környezetbarát papírpoharak szétmállanak a hőtől, és kellene még papírtörlő meg bébiétel. Tiszta szerencse, hogy pár éve valamelyik tengerentúli marketinges kolléga úgy gondolta, attól szökken csak szárba a korporét ájdentiti, ha mindenki kap legalább három, céges logós füles bögrét, rajta az aktuális hitvallással vagy mivel. Jött is egy raklapnyi, megkerülve a fél világot. A Podmaniczky utcai női éjjeli menedékhelyen szerintem még mindig ebből isszák a kávét, de így is maradt bőven a szekrény tetején. Szivárványos IKEA szatyor a vállra (csakazértis, meg mert minden belefér), iroda kiriaszt, bögre berámol, papírtörlő felmarkol. Kis töprengés a raktárban, vajon a járvány előtt berendelt fekete, zöld és gyümölcsteák, melyekre a gyártósoron komor fekete számokkal rákerült végzetük tavaly őszi dátuma, alkalmasak-e emberi fogyasztásra. Az adományozás kiskátéjának első pontja, hogy lejárt holmit sosem adunk tovább, de ahogy az albán népmesében áll, desperate times call for desperate measures, és egy hónappal ezelőtt még a németek sem fegyverkeztek, úgyhogy besöpröm ezeket is. Ha ihatatlannak ítéltetnek, legfeljebb gerilla módon elhagyom a dobozokat a zuglói padokon.  

A ruhásszekrény előtt tipródva sokadszorra állapítom meg, a multikulti világának vasalt blúzai és a futófelszerelés között nálam nem nagyon van átmenet, marad hát a TASZ szürke pulóvere (csakazértis, meg mert jó vastag pamut). A zsúfolt fekete hetesen előzékenyen előre engednek a két degeszre tömött szatyorral és az Free SZFE maszkkal (utóbbi simán csakazértis). Bő két héttel a választások előtt ez már nem kötelező, de túl sok tüdőgyógyásszal dolgozunk mi ahhoz, hogy higgyek a populizmus diadalában a járványtan felett. Nem tudom eldönteni, hajléktalannak vagy szent őrültnek gondolnak-e az utastársak. 

Nem nehéz megtalálni a Hostel feliratú, klasszicista bérpalotát a Nyár utca elején. Az a fajta világoskék, mellyel kapcsolatban az első ecsetvonás láttán biztosan ott motoszkált a kétely tulajdonosban is, de úgy volt vele, ennyi festék nem mehet pocsékba. Lepakoljuk a holmit a raktárban, ahol már van egy karton bébiétel és egy falusi gyógyszertár választékát megszégyenítő lerakat vény nélküli készítményekből. Fiatal anyuka és tízéves forma kisfia jön le az emeletről bőrönddel, indul a gépük. Tamás kínálja a szendvicseket, szabódva kettőt vesznek csak el, a gyümölcslevet és az édességet úgy kell rátukmálni a gyerekre. A délután holtidő, a vendégek vagy pihennek, vagy a városban vannak, a roham este várható. Ezt az egyetlen szobát kell rendbe tenni, és némi keresgélés után előkerülnek takarítószerek a „füstölőből”, ahogy a kövezett belső udvar fészerét becézik. Odafent a bulinegyed összetéveszthetetlen eklektikája fogad, Mardi Gras poszterekkel a nyolcvanas évek csíkos fotelágyai felett. Kicsit értetlenkedem, miért áll az épület üresen a korlátozások feloldása után. Kiderül, a bérlők hibátlan ütemérzékkel két éve március elején vették át, és azóta alig tudtak kinyitni, ezért inkább a rezsi fejében ideiglenesen átengedték menekültek fogadására. A szobában elbizonytalanodom, mi a teendő. Egyetlen törölközőt és poharat használtak, minden más érintetlen. Az ágyneműcserén és a felmosáson kívül nincs is más feladat. 

A folyosóról pergő ukrán szó hallatszik. Misu, a fiatal kárpátaljai önkéntes próbálja maradásra bírni a jól öltözött, láthatóan zavart, korosodó hölgyet, sikertelenül. Mikolajivból jött, a férje két hete halt meg a bombázásokban, ő akkor indult el egy csoporttal. Megszálltak valahol, ahol tízezer forintot kértek éjszakánként. A többiek Franciaországba mentek, őt pedig, miután elfogyott a pénze, kitették a szállásról. Csak állunk dermedten, ahogy becsukódik mögötte a kétszárnyas kapu. Nem tudjuk, nem tudja, hova megy, mi pedig csak ételt és szobát tudunk adni, jövőt és reményt nem. Misu a Szovjetunió széthullása táján született, magától értetődő természetességgel beszél oroszul és ukránul. Kesernyés félmosollyal meséli, bár eddig szinte csak Ukrajna belsejéből jöttek, így valószínűleg sokan orosz anyanyelvűek, a recepción kitett orosz és ukrán tájékoztatók közül kivétel nélkül mindenki az ukrán után nyúl. Olyan lett az orosz, mint a lepra, állapítja meg szomorkás tárgyilagossággal. 

A vastag falak között csendes a délután. Tamás folyamatosan tervez, újratervez és   telefonál, mi jobb híján beszélgetünk. Misu mesél a magyar faluról a Bereg túloldalán, ahonnan három hete kerekedtek fel a feleségével és a két kisgyerekkel. A hetven felé közeledő szülők ott maradtak, ők pedig az ismerősök által felajánlott kis garzonban laknak Angyalföldön. Másnap indulnak vissza, nem akarják, hogy kiteljen a becsületük, nem lehet a szívességgel visszaélni, és nagyon vágynak már haza. A füstölőről jut eszébe, hogy újra kellene építeni az otthonit, ami tavaly leégett, benne a fél malaccal, az apukája szíve majd megszakadt. A két hold földet be kell vetni máléval (lassan dekódolom, hogy kukoricára gondol), és reménykedik, a háború hamar véget ér, és beindul végre az üzlet is. A telefonját görgetve derül ki, hogy aranykezű kárpitos. Ámulva nézem az előtt-utána fotókat a kibelezett német furgonokról, melyekből kényelmes, hétüléses járgányokat varázsolt. Bútorral már alig foglalkozik, arrafelé sokan élnek munkások szállításából a magyar gyárakba és építkezésekre. Felmerült, hogy átjönnek, ahogy sokan az ismerősök közül, megvan már a magyar állampolgárság, a jó iparost itt is megbecsülik, de hazahúz a szívük. Szeretnének harmadik gyereket, de nem pénzért. A híradásokat nézve a napokban a feleségével komolyan elgondolkodtak azon, hogy „bevesznek” inkább egyet a lvivi árvák közül. 

A csengő ritkán szólal csak meg, és hamar rájövök, itt és most tökmindegy, végigolvasta-e az ember Dickens vagy Umberto Eco összest, az ukránul és oroszul tudó Misu a király. Zavarba ejtően jól öltözött emberek érkeznek kézipoggyásszal, mintha csak egy hosszú hétvégére ruccantak volna át. Kívülről szemlélve teljesen szürreális, ahogy átadják az útlevelet Tamásnak, társalognak kicsit Misuval és felmennek a szobájukba. Néha becsenget egy-egy turista is, ilyenkor legalább nem érzem teljesen haszontalannak magam. A két portugál srác derűsen nyugtázza, hogy itt menekültek szállnak meg, és sok sikert kíván. Vannak vicces és szívmelengetően bulinegyedes pillanatok is, mint a három szlovák fiú megjelenése, akiket valószínűleg a Mad Max és a Rendőrakadémia jelmeztervezője közösen öltöztetett. Azt hiszem, a fél karomat odaadnám, ha úgy tudnék sminkelni, ahogy ők. Csak szlovákul értenek, reménykedve mutogatják a telefonjukon a mondatot, miszerint szállást keresnek egy éjszakára. A gyerekkori csehszlovákiai cserenyaralások idejéből tudom, az orosztanár és a szlovák idegenvezető egykoron kompatibilisnek bizonyult, ezért ugrasztom Misut, akivel meglepően hosszan beszélgetnek. Hitetlenkedve állapítjuk meg, milyen jól értik az ukránt, s hogy mi csak egy finnugor folt vagyunk ebben a pánszláv tengerben. Ők is megértően és mosolyogva távoznak, új szállás után kutatva. 

Persze a politika is óhatatlanul szóba kerül. Óvatosan, tojáshéjon lépdelve kérdezek, nem tudom, milyen traumákat hordoz magában. Ő még oroszul és ukránul tanulhatott csak az általános iskolában, egyedül a hittan volt magyar.  Sokat jelentett az ott élőknek a magyar útlevél, a felújított görögkatolikus templom, az iskola és a magyar tankönyvek. Hosszas vívódás után végül a hétéves fiukat tavaly ukrán osztályba adták, mert hát csak ott élnek, és ukránul meg kell tanulni rendesen. Három hétnyi ittlét után meglepő egyenességgel és éleslátással közli, Orbán pont olyan propagandát terjeszt, mint Putyin odahaza, s hogy a hályog csak most hullott le a szeméről. Mesél arról, milyen volt 2014 kárpátaljai szemszögből, a katonai temetések soráról a kis, mára többnyire vegyes falvakban, a Maidan utáni reményről és a csalódásról. Porosenkót korruptnak és képmutatónak gondolja, s miközben az ukrán híreket görgeti a telefonján, megkérdem, mire tartja Zelenszkijt. Félszegen lehajtja a fejét, a képernyőt nézi fátyolos szemmel. Mindenre. Ő egy hős. Szégyenlősen elfordulok és aznap először érzem a gombócot a torkomban. Csendben ülünk, s míg ő a telefonba mélyed, én azon kapom magam, hogy irigylem ez a fiút itt mellettem, aki három hete eljött a semmibe és holnap visszamegy a teljes bizonytalanságba, tudva, hogy akár be is sorozhatják. Aki kárpátaljai magyar létére egy orosz ajkú zsidót tart hősnek a kijevi bunker mélyén. Akinek van hőse. 

Csörög a telefon, család érkezik kéthónapos babával. Kiderül, babavíz nincs a raktárban, így kapva kapok az alkalmon, hogy kiszaladjak érte. A kétszárnyas kapu túloldalán más a tér és más az idő. A Csipkerózsika-álmából ébredező bulinegyed a szebbik arcát mutatja, a napsütéssel és turistákkal együtt lassan visszatérni lászik az élet. A drogériában valami kuponnapok lehetnek, hosszú a sor az összes kasszánál. Kettővel előttem a középkorú házaspár vállalhatatlanul kiabál a sírás határán álló pénztáros kislánnyal, én szégyellem magam a külföldiek előtt. Állok a hat üveg babavízzel, és azon töprengek, valaki bizonyosan szabadon engedte Márquez szellemét, és ez itt Macondo, nem a feltúrt Blaha Lujza tér.  A kislányt közben leváltja az üzletvezető, akivel csendben közlöm, nem a kolléganő volt a hibás. Tudom, mondja egyetértően, és kicsit megnyugszom, hogy talán mégis Terézvárosban vagyok. 

Visszafelé az épület kékje már egészen másnak tűnik. Talán mert az ukrán zászló kékje is egészen ilyen. Belépve lelkesen üdvözöl a váltásra érkezett két új önkéntes. Elbúcsúzunk, Misunak jó utat kívánok hazafelé. Forgatom magamban, hogy mondjam-e vagy sem, de a végén csak kibukik belőlem. A délután margójára annyit kérek tőle, nagyon vigyázzon magára, és hogy két hét múlva vasárnap maradjon otthon. Nem várom, hogy az ellenzékre szavazzon, csak ne menjen el. A kárpátaljai kárpitos, akitől néhány óra alatt eddigi életem legnagyobb leckéjét kaptam emberségből és elfogadásból, rám mosolyog. Nem tudom, otthon marad-e április harmadikán, és hogy megmarad-e otthon utána, de ha nem, akkor sem neheztelek rá. Nem tudok. 

Flóra 

Iratkozz fel most!

Ha tetszett a cikk, de még olvasnál, ha esténként van időd leülni a gép elé, akkor légy az előfizetőnk a Szalonnázón. Naponta 18 órakor élesedő további 3 cikket ajánlunk, jellemzően szintén olyan magyar és nemzetközi közéletet, lényegében az életünket érintő témákról, amelyeket fontosnak tartunk, de nem férnek bele a Szalonna napi kínálatába. Szeretettel várunk!

Tovább