Április 24,  Szerda
header-pic

Határokon Átívelő Szellemi Táplálék

VENDÉG


Búcsú

Ez a felület kizárólag önkéntes olvasói támogatásokból működik. Nem politikusok, háttérhatalmak és gazdasági érdekcsoportok tulajdona, kizárólag az olvasóké.

Kiszámítható működésünket körülbelül havi 3,000,000 forint biztosítja. Ebben a hónapban összegyűlt 2,518,800 forint, még hiányzik 481,200 forint.
A Szalonnát ITT támogathatod, a Szalonnázó extra cikkeire ITT tudsz előfizetni.

Köszönjük, hogy fontos számodra a munkánk.

Elköltöztem az otthonomból és a hazámból. Előtte dobozokba raktam az addigi életem.

Fájón furcsa volt az egész. Egy érzelmi hullámvasút. Mert minden tárgy amit őrizgettem a részemmé vált, emlék fűzött hozzájuk. Amikor rájuk néztem, megérintettem őket, az emlék megelevenedett. Újra átéltem a nagyszülőknél töltött nyarakat, éreztem édesanyám illatát, védő ölelését, a szerelmek és szakítások édes-bús emlékét, a sikereim és kudarcaim sorát, barátságokat, álmatlan éjszakákat, kerti partikat, iskolai vizsgákat, könnyeket, örömöket… az életemet.

Fájó volt minden egyes tárgynál újra és újra átélni mindazt, amit a tárgy jelentett. De a legfájóbb az volt, ahogy egyesével kezembe vettem a félve őrzött kincseim,  mérlegre tettem őket, ítéletet mondtam felettük, hogy mennyire fontosak, mert nem tudtam mindent elhozni, mert csak az jöhetett ami praktikus, ami a túléléshez kell, ami belefért egy autó csomagtartójába. Minden más dobozokba került, és hátrahagytam őket. Lezártam a dobozokat, és lezártam egy életszakaszt. A magyarországi életem.

Én már nem jövök vissza. Ide nem. Úgy, ahogy most vagyok, már nem. Csak egy hónapja mentem el, de ebben biztos vagyok. Látom az új helyen, hogy minden más, mint otthon. Nem minden jobb, de bizony sok minden az.

Jobb, hogy bár idegen vagyok, de nem számítok annak, és nem vagyok egyedül. Senki sem gyűlöl, csak mert más ország szülötte vagyok, mert más az anyanyelvem, mert más a hajszínem. Ez itt senkit se érdekel. Itt egy kínai étteremben miután egy ukrán pincér kiszolgált és megtudta, hogy magyar vagyok, “ciao neighbor”-rel köszönt el tőlem. A közvetlen kollégáim olaszok, románok, bolgárok, szlovákok, szerbek, osztrákok és még folytathatnám a sort 82 nemzetiséggel. Mindenki elfogadja a másikat olyannak, amilyen. Nekem még furcsa, új helyzet ez. Nem vagyok hozzászokva ehhez a színes kavalkádhoz. Még korai, csak egy hónapja vagyok itt. De meg akarom szokni, mert tetszik. Mert ez a jövő, és én a része akarok lenni. Ezért jöttem el. Ezt akartam. Emiatt zártam le az eddigi életemet.

Otthon az utóbbi években éreztem, hogy valami zavar, valami nem jó. Sokáig nem tudtam megfogalmazni, mi az a fojtogató bűzös levegő, ami mindenhonnan szivárgott. Szép lassan járt át mindent, napról napra, bemocskolva mindent, amihez hozzáért. Négy éve ilyenkor még reméltem, aztán kiábrándító volt a valóság. És nekem már tényleg nincs még négy évem a reményre, így eljöttem. Most innen a távolból figyelem, mi történik otthon. Minden nap munka után felütöm a még megmaradt független hírportálokat, és olvasom az otthoni híreket. Lélekben még nem szakadtam el, most még csak fizikai a távolság. De kíváncsi vagyok, mikor jön el az a nap, mikor már nem fogom felütni az otthoni lapokat. Mikor fogok végleg lemondani Magyarországról, mert az már nem lesz a hazám? Vajon eljön ez a pont? Vagy a friss tavaszi szellő ki fogja söpörni a fojtogató bűzt?

Valahol legbelül én ezt remélem. Mert akkor talán visszajönnék egyszer. De az már egy más ország lenne, a mostaninál jobb, tisztább. És én is más lennék addigra. Sokkal színesebb.

H. Lívia

A Szalonna egy teljes mértékben civil, független véleményportál. Nem kérünk és nem fogadunk el támogatást senkitől, csak az olvasóinktól. Ha olvasni szeretnél, nem ugrik az arcodba egyetlen reklám sem. Ez csakis úgy lehetséges, ha te fizetsz a munkánkért. Kizárólag ezekből a támogatásokból működik a Szalonna, hónapról hónapra. Ha kiürül a becsületkassza, elfogy a Szalonna. Ne úgy fogd fel, mintha koldusnak adnál, hanem úgy, mintha az újságosnál fizetnél rendszeresen a kedvenc magazinodért.