NEHAZUGGY

Életünk filmje

Swan Edgar | 2022. Február 5, Szombat | 8:01

Ez a felület kizárólag önkéntes olvasói támogatásokból működik. Nem politikusok, háttérhatalmak és gazdasági érdekcsoportok tulajdona, kizárólag az olvasóké.

Kiszámítható működésünket körülbelül havi 3,000,000 forint biztosítja. Ebben a hónapban összegyűlt 2,462,800 forint, még hiányzik 537,200 forint.

A Szalonnát ITT támogathatod, a Szalonnázó extra cikkeire ITT tudsz előfizetni.

Köszönjük, hogy fontos számodra a munkánk.

Napsugaras szép reggelt! Itt a hétvége, lehet lazulni. Amúgy is lehet, de most nagyon. Az jutott eszembe, hogy kellene valami remek akciófilmet csinálni. Összefogva, nemzetileg. Valami félhomályos jelenettel indulna a mozi. A susnyásban lappangva forog a kamera, néhány ág és levél belelóg a képbe. Kóbor kutyák ételt keresnek az utcai kukákban, a háttérben néhány ember pusmog. Kis csoportban, összehajolva, olykor gyanakodva körbekémlelve szövik a cselt. Középen egy mobil Soros György szobor, amit mindig magukkal hurcolnak egy szivárványokkal ékes hátizsákban. Csigolyakaristoló nyikorgás, nyílik egy kapu. Magas, görnyedt alak lopakodik elő, hátán hatalmas batyuban cipel valamit. Két alacsonyabb árnyék követi, a hármas a falhoz lapulva surran árnyékfolttól árnyékfoltig. A Soros szobor bekerül a hátitatyóba, a cselszövők szétrebbennek.

Vált a kép, nappal van. Madártávlatból látunk egy csodás birtokot, aztán egy másikat, harmadikat. Sokat, egymás után. Gyönyörű épületek, gondozott parkok, csillan a fény a medencék vizén, néhol helikopter ácsorog a teniszpálya mellett. Az egyik, aranyszegélyes márványlapokkal burkolt úton, mely a muránói üvegből megálmodott turulos szökőkúthoz vezet, hat sötét öltönyös, kigyúrt férfi izzadva tol egy kerekeken gördülő hintalovat, a nyergében rikoltozó lovasával együtt. Körben a gyepen a legdivatosabb ruhatervezők kreációiba öltöztetett kertitörpék vannak ízlésesen elhelyezve. A kerítésen végig megfigyelőkamerák, köztük néhány föld-levegő rakéta, árvalányhajas kalap, sündisznónak maszkírozott testőr. Minden kifinomultságról és visszafogott polgári jólétről árulkodik.

Vágókép: két gémeskút között egy székelykapu, oda terelik be a focilabdát karikás ostorral a vidám játékosok.

Ismét vált a kép, gomolygó köd, felbukkan a hatalmas puttonyt cipelő alak, mögötte a két kisebb árny surran. Körülnéznek (gyanakvás és félelem ül a láthatatlan arcokon), majd beóvakodnak az egyik épületbe. Reflektorok hasítanak a sötétbe, látjuk a kapun a feliratot: albérlet kiadó.

Új helyszín, óriási terem, benne egy teniszpálya méretű asztal. Az asztal két végén két ember ül, egyikük szigorúan összevont szemöldökkel, másikuk kissé megszeppenve rejtegeti a háta mögött a kínai gyártmányú játék fénykardot. Az asztal közepén egy tálcán ínycsiklandó pirogok, a megszeppent időnként kinyújtja a kezét egy süteményért, de nem érheti el, felállni pedig nem mer, hogy közelebb menjen. A ráncolt szemöldökű elégedetten nézi a szeppent gyötrődését.

A következő jelenetben Petőfi Sándornak öltözött egykori valóságshow-szereplő rohan rémülten, hamarosan meglátjuk az üldözőit is. Kötelékben támadnak, igyekeznek bekeríteni a költőt alakító szereplőt. Az egyik üldöző egy nő, időről időre elhasal a magával hurcolt óriásplakátban, de még esés közben is megpróbál írni a nyakában lógó könyvbe, melynek címlapján egy pillanatra felizzanak a betűk: történelem. A kamera lassan elfordul, baljós zene kavarja fel az érzékeinket. Egy épületet látunk, kívülről éppen olyan, mint a többi. Átlagos, veszélytelen. Ám lassan nyílik az ajtó, homályos lépcsőház, málló vakolat, az ajtórésen beszökő fény elől menekülő patkányok, hatalmas, porszürke pókhálók között haladunk. Lépcsők, érintésre elmálló korlát, a folyosó végén két ajtó. Sikoltozás, hörgés, könyörgő ember szívfacsaró szavai. Besuhanunk az egyik ajtó alatt, mint a füst. Az elénk táruló látvány brutális, megrázó és szívszaggató.

A kamera lassan nyitja a fókuszt (vagy amit nyitni szokott, ezt majd még finomítani kell kicsit), először egy alig emberi arcot látunk, eltorzult vonásai végtelen gonoszságról tanúskodnak. Az alak hatalmas, talán három méter magas, oszloplábú, iszonyatos karizmain kötélnyi erek dagadnak. Gúnyosan, gonoszul és hosszan kacag. Az egyik óriási markában a szomszédból a falon keresztül átrángatott idős, jóságos arcú bácsi nyakát markolja, a másik kezét pörölyként használva ütlegel egy ártatlan gyermeket. A zene szinte már sikoltássá fokozódik, a feszültség az őrülésig felível, majd hirtelen eltűnik minden, mint amikor egy villanykapcsolót lekattintanak.

Nagytotál. Magasról, majdnem a felhők közül nézünk le a földre. Innen jól látszik minden. Szinte nyugalmas a kép, apró emberkék jönnek és mennek, gyerekek játszanak, felnőttek futkosnak ügyes-bajos dolgaik után. A Duna méltóságteljesen hömpölyög, a fák hajladoznak a szélben, madarak dalolnak, virágok nyílnak. Szinte megnyugszunk, de ekkor a kamera ismét elkezd ráközelíteni a lenti világra, a néző gyomra görcsbe rándul.

Sátáni kacaj. A vége főcím valamiért késik.

Szóval ezt gondoltam megfilmesíteni. Vagy nem kellene? Jó ébredezést, vidám napot kívánok mindenkinek! Hamarosan jövünk az első beszólással.

Iratkozz fel most!

Ha tetszett a cikk, de még olvasnál, ha esténként van időd leülni a gép elé, akkor légy az előfizetőnk a Szalonnázón. Naponta 18 órakor élesedő további 3 cikket ajánlunk, jellemzően szintén olyan magyar és nemzetközi közéletet, lényegében az életünket érintő témákról, amelyeket fontosnak tartunk, de nem férnek bele a Szalonna napi kínálatába. Szeretettel várunk!