December 2,  Péntek
header-pic

Határokon Átívelő Szellemi Táplálék

VENDÉG


Néhány eretnek gondolat a pedagógussztrájk margójára

Ez a felület kizárólag önkéntes olvasói támogatásokból működik. Nem politikusok, háttérhatalmak és gazdasági érdekcsoportok tulajdona, kizárólag az olvasóké.

Kiszámítható működésünket körülbelül havi 3,000,000 forint biztosítja. Ebben a hónapban összegyűlt 94,129 forint, még hiányzik 2,905,871 forint.
A Szalonnát ITT támogathatod, a Szalonnázó extra cikkeire ITT tudsz előfizetni.

Köszönjük, hogy fontos számodra a munkánk.

Negyven éves tanári tapasztalatom szerint az iskola a társadalom egyfajta lenyomata, illetve tükre. Lenyomata, mert minden jelenség, ami jó vagy rossz az adott kor társadalmában, az megjelenik az iskolában is, s akár diákként, akár szülőként, akár pedagógusként, sőt oktatásirányítóként szemléljük, egyben tükröt is tartunk magunk elé. Láthatjuk, melyek azok a dolgok, belső folyamatok, viselkedési formák, külső irányítási módszerek, finanszírozási keretek, amelyekben világosan megnyilvánul az adott kor és annak értékrendje.

Az előzmények áttekintése

A ’80-as években, az erodálódó késő-Kádár korban a pedagógusok és diákok egyre inkább megélhették a tanítás szabadságának előszelét, majd a ’90-es évek fordulójára annak szabadságát. Nem volt már igazgató, vagy szakfelügyelő, aki osztotta az észt, hogy ki miként és mit tanítson. Megjelent a szabad tankönyvválasztás, így a ’90-es évekbe úgy léphettünk be, hogy mind tartalmi, mind módszertani területen a tanítóé, tanáré volt a döntés arról, mit és hogyan tanítson az adott igen tág keretek között. A ’94-ben kiadott első Nemzeti Alaptanterv (NAT) – álláspontom szerint – alapvetően szem előtt tartotta ezt a tanári szabadságot, s újabb lendületet adott az új szemléletű, változatos módszertani megoldásokra használható tankönyvek készítésének és kiadásának. Emellett meghatározó jelentőségű volt az iskolák életében a helyi önkormányzati fenntartásba kerülés, valamint az „igazgatóválasztás”. Előző azt jelentette, hogy az iskola költségvetéséről, felújításáról, beruházásairól és igazgatói pályázatairól döntést hozó képviselőtestületek gyermekeik, vagy a szomszédok, rokonok, barátok tapasztalatain keresztül saját bőrükön érezték az iskola általános, sőt, napi problémáit, s döntéseiket főleg ez határozta meg. A tantestületi vélemény-nyilvánítás az igazgatói pályázatokról, illetve az igazgató személyéről ugyancsak valódi téttel bírt, hiszen a képviselőtestület, – ha nem volt iskolája ellensége – akkor a nevelőtestület által valóban támogatott pályázót nevezte ki.

Bár a következő csaknem két évtizedben kétszer is megújult, modernizálódott a NAT (2003, 2007), a nagy változást a 2012-ben bevezetett szabályozás jelentette. Nem önmagában, hanem azzal együtt, hogy a kormányzati többség minden előzetes tájékoztatás és érdemi egyeztetés nélkül új közoktatási (köznevelési) törvényt fogadott el 2011-ben, illetve visszaállamosította a magyar közoktatást. Létrehozták, s Klebelsberg nevét adták a központosított állami irányítás intézményrendszerének (KLIK), amely létrejöttének pillanatától megszűnéséig (2016. december 31.) működésképtelennek bizonyult. A 2017-ben indított Klebelsberg Központ (KK) már némileg rugalmasabb szerkezetben működik, de az iskolák tényleges gazdasági és szervezeti irányítását továbbra is a tankerületi központok adminisztrációja végzi. 2015-16-ban a szakképzést kiszervezték a KLIK-ből, s létrehozták a különböző minisztériumokhoz telepített Szakképzési Centrumok hálózatát. Ezt követte 2019-ben a szakképzésben dolgozó pedagógusok „oktatókká” való átnevezése, egyben a közalkalmazotti szférából való kivonása, amelyet „fájdalomdíjként” az érintettek érdemi béremelésével kompenzáltak.

Az elmúlt évtizedek azt bizonyították, hogy a tanárok hátán akár fát lehet vágni, érdemi összefogásra, érdekeik képviseletére egységesen képtelenek. A tanár-szakszervezetek egymás közti vetélkedése, a megfelelő karizmatikus vezetők hiánya és a tagság döntő többségének lakonikus passzivitása miatt számos demonstráció, illetve sztrájk-kezdeményezésük bukott meg, sőt, vált megmosolyogtatóvá vagy inkább szánalmassá. A mindenkori kormányzat mindezek tudatában érdemi ellenállás nélkül volt képes keresztülvinni a közoktatáson mindenféle reformot, vagy annak az ellenkezőjét, időnként elképesztő dilettantizmusról és pazarlásról tanúságot téve. A meg-megújuló reformdömping legtalálóbb jelzője az ötletszerűség volt, illetve jelenleg is az. Koherensnek tűnő külföldi rendszerekből, más országokban alkalmazott, vagy hazai gyakorlatokból, kutatók dolgozataiból ötletszerűen emeltek ki dolgokat, s azokat, mint Kolumbusz tojását mutatták fel: ez fogja megoldani az egyre feszítőbb problémákat. (Messze nem a teljesség igényével emlékeztetőül néhány példa: 6 és 8 évfolyamos gimnáziumok indítása, majd drasztikus korlátozása, nyelvi előkészítő osztályok támogatása, majd megszorítása, szegregáció megszüntetése, majd újraélesztése, minőségirányítási rendszer bevezetése, majd elhalása, tankötelezettség korának felemelése, majd leszállítása. S volt még a szakmunkásképzés 3-ról 4 évfolyamosra, majd újra 3 évfolyamosra történő átszervezése, Sulinet program elindítása, majd megrekesztése, a szakképzésben a TISZK-ek létrehozása, majd felszámolása, a KLIK létrehozása, majd átszervezése, a szakképzés ebből történt kiszervezése, a Szakképzési Centrumok létrehozása, a tankönyvpiac szabad, sokszínű szárnyalása, majd államosítása, az Arany János Tehetséggondozó Program létrehozása, majd erodálása, a magán-iskolarendszer felvirágoztatása, majd elsorvasztása.) S mindezt szinte szó nélkül – magában persze morogva, néha dühöngve – végrehajtotta a pedagógus-társadalom.

Miért most?

  1. A gyakornoki rendszer alkalmazása (egy-vagy két tanévet gyakornoki státuszban tölt a pályakezdő – minimálbérért) azt eredményezte, hogy elfogy az utánpótlás, a tanárképzésből kikerülőknek csak a harmada helyezkedik el tanárként, a többiek más területeken, vagy külföldön próbálnak szerencsét. S ez az adat még nem tartalmazza azt a jó pár százalékot, akik a friss diplomások közül pár hónap, vagy egy-két év után otthagyják az iskolát, kilátástalannak látva a jövőjüket.
  2. Komoly bérfeszültséget eredményezett a fentebb említett szakképzésben „oktatók” béremelése, különösen a gimnáziumok tanárai háborognak azon, hogy a szakképzésben ugyanazon végzettséggel, gyakorlattal rendelkező kollégájuk most 30-50 %-kal többet visz haza, mint ő.
  3. Hasonló viszonyítás az egyházi intézmények státusza, oda eleve 20-25 %-kal több állami működési támogatás érkezik, az oktatási beruházások aránytalanul nagy százalékát mondhatják magukénak, illetve a pedagógusbérek ilyen-olyan kiegészítésének a módját is megtalálják. Az utóbbi hónapokban az állami intézmények oltási kötelezettségét kimondó rendelet sem vonatkozik rájuk.

A 2) és 3) pontban írtak kimerítik a régi „Divide et impera!” elvét, s valóságos alapot teremtenek a különböző intézménytípusokban dolgozó pedagógusok egymás ellen fordításának.

4. Főleg az előző évtizedben számos kisebb-nagyobb botrányt eredményezett, hogy a tantestület ellenére, sőt, tiltakozása ellenére neveztek ki iskolaigazgatókat. Ezért 2019-ben szép csendben elvették a tantestületektől a beleszólás – legalább – illúzióját keltő véleménynyilvánítás lehetőségét az igazgatói kinevezések előtt. Azóta minden kontroll nélkül a fenntartó oktrojálhat a tantestületre lényegében bárkit, akiről azt feltételezi, hogy csont nélkül végrehajtja utasításaikat. Számos esetben ezt meg is teszi.

5. Ha visszaemlékeznek, ha Ön, Tisztelt Olvasó, visszaemlékszik, mondjuk a középiskolában azokra a tanáraira, mert valószínűleg találkozott ilyennel (is), akit kiváló pedagógusnak, netán példaképnek tekintett emberi kvalitásai, szakmai felkészültsége, következetessége, humánuma, humora vagy bármi más okán, mit gondol Ön, volt-e bármi köze mindennek ahhoz, hogy hogyan adminisztrálgatta önmagát, vagy épp hány óravázlatot írt a fiókjának? Az én tapasztalatom alapján semmi! A pedagógus-életpályamodell azt kívánja, hogy szinte vég nélkül – nagyrészt fölösleges, íróasztalfióknak készülő – adminisztrációt végezzenek a pedagógusok. S azokat preferálja a rendszer, akik mindent megtesznek a maguk minél jobb minősítése, “fényezése” érdekében, azokat pedig, akik ezt a rengeteg munkaórát inkább a tanulóikkal való foglalkozásra fordítják, azokat gyakorlatilag kilöki.

6. Az elmúlt két tanév jelentős hányadában on-line oktatásra volt kényszerítve tanár és diák. Számos foglalkozási ágban még szerencsésnek is mondható, hogy a járvány miatt kiderült, az on-line munkavégzés épp olyan hatékony, mintha az irodában egymás mellett ülnének a munkatársak. Az iskolai oktatásról ez bizony nem mondható el. A pedagógusok frusztrációját nagyban megnövelte, hogy minden igyekezetük ellenére sem hatékony, sem eredményes munkát nem tudtak végezni. A kormányzat sem volt igazán partner, nagyban segíthette volna az on-line tanítást, ha minden pedagógus és diák kap egy normális laptopot/notebookot/iPadot. Ez 100-120 milliárd Ft-ba került volna. Igen, elég sok pénz. (Bizonyára van, aki demagógiának tartja, de tény, hogy 128 milliárdot költött a kormány a kézilabda EB-re épített három + egy felújított sportcsarnokra.)

7. Fontos eleme a pedagógus-társadalom elégedetlenségének a tankönyvpiac 2019-ben történt megszüntetése, államosítása. A tanárok jelentős hányada kényszerből – szinte titokban – olyan tankönyvekből tanít, amelyeknek tartalmával és szemléletével azonosulni tud, s az „új”, ingyenes állami tankönyveket nem használja. Tudom, a nem pedagógusok jelentős hányada meghökken ezen, mert nem érti, hogy a pedagógus alkotó és kreatív elme, s nem egy végrehajtó hivatalnok, vagy betanított munkás. Nincs a tanári hivatásnak olyan receptje, mint egy szalag melletti munkának vagy a könyvelésnek. A (jó) tanár a saját – változó, fejlődő – személyiségét „használja” az oktatásban, osztályonként, akár tanulónként alkalmazkodva, illetve alkalmazva a szakmai tudását. A pedagógus számára egy polgári társadalomban a tanítás szabadsága és a szabad tankönyvválasztás a munkája alapvetése. A magyar állam ezt a három évtizeden át érvényesülő jogát próbálja most megvonni.

8. S mindezekhez társult az elmúlt év végén meglóduló infláció, a boltok emelkedő áraival senki sem szembesül szívesen, de az egyébként is az értelmiségi bérminimum körül kereső pedagógusok szinte sokként élik meg – további – elszegényedésüket.

Nos, mindezekből lett elege a pedagógus-társadalomnak, mert egész egyszerűen nem látszik a fény az alagút végén.

Újabb és régi problémák – megoldások nélkül

Aki szerint a jelenlegi centralizált állami közoktatás-irányítás jól működik, az vagy ostoba, vagy hazudik, mert az érdekei ezt kívánják. Minden szervezetelméleti kurzus első óráján megtanítják a szubszidiaritás elvét, azaz a keletkező problémához a lehető legközelebb kell vinni a megoldására képes döntési szintet. A jelenlegi rendszer ennek épp az ellenkezőjét testesíti meg. Korábban iskolaigazgatói hatáskörben lerendezett ügyek tucatjai kerültek tankerületi igazgatói, sőt, KK elnöki magasságokba. Egy hiányszakos nyugdíjas pedagógus foglalkoztatásához pl. központi hivatali engedély szükséges. Az elég szerencsétlen struktúrában létrehozott KK (a legkisebb tankerületekhez 5-6, a legnagyobbakhoz 50-60 intézmény tartozik a tagintézményekkel együtt), szinte az egész magyar közoktatásra telepített vízfejjé vált, s önmagában gerjeszt korábban nem is ismert, új gondokat, s a fenntartására fordított források tényszerűen az iskolák költségvetéséből hiányoznak. Kiesett ugyanakkor a közoktatás jogszerű és formális finanszírozásából a települési önkormányzatok – másként: a helyi közösség – korábbi (fenntartói) támogatásának egy része is. Az korábbi két évtizedben sok település gyakran erőn felül is költött az iskoláira, hiszen – mint fentebb láttuk – az erről döntést hozók székeiben a tanulók szülei ültek, de legalább is ők szavaztak e pozíciók betöltőiről. Ahol a működtetés az állami fenntartásba vételt követően a települési önkormányzatoknál maradt, jellemzően ma ott is csak annyit adnak, amennyit nagyon muszáj, hiszen sem az igazgató kinevezésébe, sem a pedagógiai programba, sem az iskolai költségvetésbe nincs semmilyen beleszólásuk. A centralizált szervezet létrehozásától remélt megtakarítás így csak a kormányzati propagandában létezik. A központokkal való folyamatos kapcsolattartás: a rengeteg utaztatási, telefon és postaköltség, a KK-s és Szakképzési Centrumos dolgozók bérbesorolása stb. nem olcsóbbá tették, hanem megdrágították egy-egy megye államosított iskoláinak a fenntartását. Különböző kimutatásokkal próbálják bizonygatni, hogy az új struktúrában kevesebbe kerül a közoktatás fenntartása. Ehhez „trükkök százait” alkalmazzák. Jellemző a betöltetlen álláshelyek zárolása, ilyenkor „belső helyettesítéssel” láttatják el ezeket az órákat, amiért nem fizetnek semmit a helyettesítő tanároknak, ugyanezt alkalmazzák a beteg, vagy bármi más okból hiányzó pedagógusok esetében is. Ismeretlen mértékben, de drasztikusan csökkentek az iskolák ún. saját bevételei (terem, tornaterem bérbeadása), mert ezek a KK, illetve a Szakképzési Centrumok számlájára foly(ná)nak be, a bevételt hozó intézmény így nem részesedik ebből, elveszett tehát a saját bevétel termelésére való érdekeltség. Voltak évek, amikor a kifizetetlen számlák egy részét áttolták a következő gazdálkodási évre, s nem volt ritka a közmunkások „visszafoglalkoztatása” sem. Előfordul, hogy az iskolák által más célra elnyert, pl. pályázati pénzeit, vagy épp az Arany János Tehetséggondozó Program bonyolításának fedezeteként érkező forrást egész egyszerűen égetőbb problémák megoldására használják el. A legjellemzőbb talán az intézményvezetők, pedagógusok indirekt rákényszerítése egyes dologi kiadások, így a másolópapír, tisztítószerek, higiéniai eszközök, sporteszközök, karbantartási anyagok, szakmai anyagok „egyéb forrásokból” való beszerzésére. Ezek jellemzően a szülők, a tanulók, a tanulók szüleinek vállalkozásai segítségével, az iskolai alapítványi pénzek fals felhasználásával, illetve az igazgatók, pedagógusok pénztárcájából(!) oldhatóak meg. Éves szinten, országosan bizony milliárdokról beszélünk. Lássuk be: egy tisztességesen finanszírozott rendszerben mindezek fel sem merülhetnének.

A felszín alatt

S mindezzel együtt a magyar közoktatás fő problémái mégsem a fenntartó kilétéből adódtak, s önmagában nem is a központosításból erednek. Sokkal inkább abból, hogy a nyílt tekintetű, az iskolába 6 éves korukban örömteli várakozással belépő kisdiákok egyre nagyobb hányada négy-öt év alatt megutálja az iskolát, de minimum a “tanulást” és/vagy a pedagógusokat.

Miért történik mindez? Miért nem lehet a XXI. század követelményei szerint kiscsoportokban, megfelelő módszertani kreativitással, mindehhez a szükséges eszközrendszert biztosítva (a színes kartonpapírtól az értelmes módszertani továbbképzésekig) élménypedagógiát megvalósítva tanítani? Ehhez a magyar pedagógusok döntő többségében megvan az igény. Jellemzően megvan a képesség is, illetve ahol nincs, ott jelentkezik e módszertan elsajátításának szándéka, sőt szorgalmazása. S miért kell iskolapadba zárni 6-7-8 órára a kis-, vagy kamaszgyereket, s miért kell a 2020-as években számtalan tankönyvet cipeltetni velük, amelyek jelentős hányadban soha nem használható, vagy egy okostelefonnal 5 másodperc alatt elérhető „tudást” tartalmaznak? Miért nem képes ezekkel a kérdésekkel érdemben szembenézni az oktatásirányítás?

S bizony, az egyik legsúlyosabb belső problémát sem kerülhetjük meg!

Saját tanulmányai alatti, vagy gyerekei tapasztalatai alapján joggal teszi fel a kérdést a szülő – s bizony, ez is nyomasztó teher –, miért tűri el a magyar közoktatás rendszere azt, hogy olyan tanárok is katedrára állhassanak, akiket iskola közelébe sem szabadna engedni? A szülők és diákok mellett ez a helyzet minden tisztességes pedagógus és iskolai vezető számára is súlyos és megoldandó gondot jelent. Egy-két alkalmatlan tanár léte képes szétverni több tucat főből álló nevelőtestületeket. Ilyenkor ugyanis a rosszul értelmezett kollegialitás vagy szolidaritás, illetve a „mundér becsületének védelme” csap össze a tanárin belül a szakmai tisztességre való törekvéssel, a „mundér becsülete védelmének” egészen másként való értelmezésével. De odáig már nagyon ritkán megy el egy tantestület, hogy összefogjon egy-egy alkalmatlan kollégával szemben. Jellemzően a tantestületek nem képesek megoldani az ilyen helyzeteket, az intézményvezető, a KK, a Szakképzési Centrumok létrejötte óta a fenntartó kompetenciái ezek. Az állami központosítás az iskolák talán legsúlyosabb működési problémáját azzal okozta, hogy kivette a munkáltatói jogokat az intézményvezető kezéből, s az első években KLIK elnöki(!) hatáskörbe, 2015-től a tankerületi igazgatói körbe telepítette ezeket. Soha nem fogja átélni egy távoli irodában ülő hivatalnok – legyen egyébként bármilyen okos vagy tisztességes – azt az iskolai miliőt, amit egy-egy alkalmatlan tanár jelenléte eredményez nap nap után egy iskolában, egy tanáriban, s főleg-főleg az osztályteremben. S a lényegében bebetonozott közalkalmazotti státusz miatt nagyon súlyos és nagyon egyértelműen bizonyítható dolgoknak kell ahhoz történnie, hogy az igazgató jelzésére a KK tisztviselői megmozduljanak, s ne csak arról győzködjék az igazgatót, hogy a munkaügyi bíróság úgyis visszahelyezné a kollégát. Mert valóban, e bíróságok tán 95 %-ban (jellemzően formai okokra hivatkozva) a pedagógus munkavállaló javára döntenek, s minimum sokmilliós kártérítést fizethet a munkáltató ilyen esetekben. (Egészen elképesztő bírósági ítéleteket lehetne sorolni…)

A köztisztviselőknél a „bizalomvesztés” jogszerű felmondási indokká vált, a közalkalmazottaknál, így a pedagógusoknál nem. Bizonyára sok tanár és szakszervezeti vezető nem fog ezzel egyetérteni, de álláspontom szerint azon túl, hogy az intézményvezetők számára vissza kell adni a munkáltatói jogokat, lehetővé kell tenni számukra, hogy sokkal egyszerűbben, jogszerűen megválhassanak az alkalmatlan tanároktól, mint ez az elmúlt évtizedekben lehetséges volt. Meggyőződésem szerint ez – tudomásul véve a remélt megvalósulást követő kockázatokat – az egyik legfontosabb eszköz lehetne az intézményvezetők kezében az intézmény tényleges igazgatására.

A EU tagállamok átlagosan a GDP-jük 5 százalékát költik oktatásra és képzésre, Magyarország esetében szintén 5% százalék körül volt az elmúlt évtizedben ez az arány. 2012-13-ban valamivel az EU-átlag alá kerültünk, azóta ismét valamivel fölötte vagyunk. Legtöbbet az északi államok költenek közoktatásra, 6-7 %-ot. Ameddig a magyar állam a közoktatást a spórolás területének tartja, addig bizonyosan nem fog növekedni az oktatás/képzés színvonala. A finnek, a svédek, a dánok, vagy akár a lengyelek ezt egészen máshogy látják, ezért (is) sikeresebbek nálunk. De vannak itthoni példák is. Ha visszaemlékszünk báró Eötvös József munkásságára, vagy akár a Trianon utáni Csonka-Magyarország talpra állításában meghatározó szerepet játszó gróf Klebelsberg Kunó kultuszminiszteri tevékenységére, megállapíthatjuk, hogy hazánk gazdasági és kulturális emelkedése elsősorban – gróf Széchenyi István meghatározását kölcsönözve – a „kiművelt emberfők” sokaságára épült. Az elmúlt másfél évszázadban, amióta létezik közoktatás, a felnövekvő generációk tanításába, képzésébe öntött állami pénz Németországtól Japánig, Kanadától Ausztráliáig és Magyarországtól Szingapúrig vagy Dél-Koreáig mindenütt bőségesen megtérült. S bizony, e megtérülés nem mérhető az aktuális pénzügyi év végéig. Minimum egy-két évtized, azaz történelminek nevezhető távlatban való gondolkodás, szemlélet szükségeltetne a döntéshozóktól. E döntések tehát nem is annyira a mai felnőttek, sokkal inkább a gyerekeink és az unokáink jövőjét határozzák meg. Kérdés, hogy ők képesek lesznek-e arra, hogy sikeressé tegyék hazánkat abban a nagy nemzetközi versenyben, amelyben számos vonatkozásban kétségkívül hendikeppel veszünk részt, vagy egyre gyorsuló ütemben menekülnek majd innen, látva az aktuális politikai elit cinizmusát, dilettantizmusát és mérhetetlen önzését. Ez utóbbi legjellemzőbb megnyilvánulása az a pofátlan, gyakran a törvényhozás, illetve a kormányzat szintjéről gerjesztett és irányított korrupció, amiben tisztességes ember nem vesz részt, látva azonban ennek minden erkölcsi értéket leromboló következményeit, sok-sok fiatalunk inkább más országokban keresi, vagy keresi majd a boldogulás lehetőségeit.

Tegyük fel azt a kérdést is, miért gondolja a társadalom és az aktuális hatalom jelentős része, hogy ha a gyerekek frusztrált, kimerült, alulfizetett, a jövőjükért aggódó pedagógusokkal találkoznak nap mint nap 5-6-7 órában, attól motiváltakká válnak a tanulás iránt? Ha tetszik, ha nem, a „tanult ember” elsődleges mintája a diák számára a tanára. Ha azt látja, hogy ő a „nemzet napszámosa”, bizony, nem fogja törni magát, s tanulásra motiválatlan gyerekekkel a képzeletbeli ideális pedagógus is csak szárnyaszegett madár. 

A sztrájk

Kérem, hogy minden nem pedagógus képzelje el, hogy milyen súlyú mindennapos problémák vannak az iskolákban, ha ez az egyébként állami köldökzsinóron tartott, kiszolgáltatott, némi béremeléssel is megvásárolni próbált pedagógus-társadalom lázadozik. Túltette magát félelmein, s eljutott oda, hogy már minden mindegy, „csak láncait veszítheti”. Ennek a lázadásnak, forrongásnak fontos eseménye lehet ez a jelképes, két órás sztrájk. Egyben mérföldkő lehet, egyrészt a résztvevők létszáma, illetve a pedagógusok tiltakozásával szolidaritást vállaló más társadalmi csoportok, szülők és diákok miatt, illetve egyelőre úgy tűnik, egységesen összezártak a megosztási törekvésekkel szemben. 

Szerencsés lenne, ha politikusok nem igyekeznének rátelepedni erre a szakmai demonstrációra.

S hogyan tovább? Nehéz jósolni. Ha képesek a most lényegében egységbe kovácsolódott tiltakozók megőrizni távolságtartásukat az ellenzéki pártoktól, ha továbbra is összezárnak a kormányzat megosztó, bagatellizáló, megvásárlásukkal, vagy épp megfélemlítésükkel próbálkozó törekvéseivel szemben, nagyon messze eljuthatnak.

S ha elérik céljaikat, ha nem, bármi megtörténhet. Igen. Mert nemcsak a tanárok, hanem sok-sok szakma, ágazat dolgozói emlékezni fognak arra, hogy minden jelzésükre, figyelmeztetésükre, tiltakozásukra leginkább a kétharmad szóval válaszoltak az elmúlt 12 évben.

Igen, lehet kétharmados törvényt hozni arról, hogy Magyarországon mostantól nem működik a gravitáció. Nem javaslom azonban egyik törvényhozónak, kormánytagnak sem, hogy egy ilyen szavazást követően kisétáljon a Parlament ablakán vagy kilépjen az esztergomi bazilika tornyából. Zuhanás közben, utolsó gondolatával rá fog ugyanis döbbenni, hogy még kétharmaddal sem lett mindenható. 

Butola Zoltán

A Szalonna egy teljes mértékben civil, független véleményportál. Nem kérünk és nem fogadunk el támogatást senkitől, csak az olvasóinktól. Ha olvasni szeretnél, nem ugrik az arcodba egyetlen reklám sem. Ez csakis úgy lehetséges, ha te fizetsz a munkánkért. Kizárólag ezekből a támogatásokból működik a Szalonna, hónapról hónapra. Ha kiürül a becsületkassza, elfogy a Szalonna. Ne úgy fogd fel, mintha koldusnak adnál, hanem úgy, mintha az újságosnál fizetnél rendszeresen a kedvenc magazinodért.

Social media & sharing icons powered by UltimatelySocial
error

Kövess minket!