NEHAZUGGY

A lebutított társadalom felemelkedését vártuk, de nem jött el az a várva várt pillanat

Vogronics András | 2022. Január 20, Csütörtök | 10:31

Ez a felület kizárólag önkéntes olvasói támogatásokból működik. Nem politikusok, háttérhatalmak és gazdasági érdekcsoportok tulajdona, kizárólag az olvasóké.

Kiszámítható működésünket körülbelül havi 3,000,000 forint biztosítja. Ebben a hónapban összegyűlt 2,652,771 forint, még hiányzik 347,229 forint.

A Szalonnát ITT támogathatod, a Szalonnázó extra cikkeire ITT tudsz előfizetni.

Köszönjük, hogy fontos számodra a munkánk.

Akkor induljunk ki onnan, és szögezzük le újra, hogy kivel is csevegett – az ábra szerint – vezetékes telefonon a mi Orbán Viktorunk, az Európai Unió első és utolsó rezsiharcosa, a korrupcióra épülő illiberalizmus hős védőszentje:

Donald Trump amerikai elnök továbbra sem hajlandó elismerni a vereségét, és bizonyítékok nélkül állítja, hogy a demokrata Joe Biden csalással nyert az elnökválasztáson.

Ez még 2020 novemberében történt, amikor Trump elvesztette a választásokat az Egyesült Államokban. A helyzet annyiban változatlan, hogy a csalásokat azóta sem sikerült bizonyítani, Trump pedig azóta sem lett államelnök. Ez viszont – ha hinni lehet Havasi Bertalannak -, akkor nem akadályozta meg a populizmus koronázatlan királyát abban, hogy bölcs tanácsokkal lássa el a minap a felcsúti ikertesót, és drukkoljon neki, hogy továbbra is ott maradhasson ahol eddig: a hatalomban. Mert ha a hatalom nem lenne, akkor Orbán se lenne. Mert ha egyszer megszerzik ezt a pozíciót, az ilyenek életük végéig kapaszkodnak bele, és addig nem engedik el, ameddig ki nem csavarják a kezükből. Trump is ezt tette, miközben egész nap golfozgatott, és hergelte a híveit (most meg azzal került a hírekbe, hogy százmilliókat hazudhatott hozzá vagyonához azért, hogy hitelekhez jusson). Mindenesetre a hívei hálából jól meg is támadták a Capitoliumot, mert hát a QAnon-szektává vedlett szavazói azt hitték, ott van a fehér nyúl. Nos, a fehér nyúl nem volt ott, viszont ott termett a Nemzeti Gárda, és rendet rakott a tomboló huligánok között.

Mi ebből a tanulság? Az egyik az, hogy legalább nagyjából tudjuk, mi várható itthon, ha esetleg veszít őfényessége. A másik az, hogy mit képvisel a mi nemzeti világítótornyunk, hogy mi a mérvadó és követendő politikai példa számára. Hát ez. Jó, persze ez nem újdonság, hiszen az elmúlt időszakban több esetben is nyíltan a szélsőjobboldali, nacionalista és fasiszta ideológia európai élharcosai oldalán mutatkozott, de akkor is. Az ember, aki fiatalon eljátszotta a lázadó demokratát, és a kipcsak legenda szerint egymaga kizavarta az oroszokat az országból, mára oda süllyedt, hogy Putyin első számú szolgájává avanzsált, és a börtönt megúszó, elszabadult Trumppal kampányol. Már annyira unalmas, hogy hatalomból lázad és hisztizik 12 éve, mert őt állandóan elnyomják támadják, hogy semmi másra nem futja, mint hogy az áldozati bárányt játssza. Miközben disznót vág.

Erre a disznóvágásos borzalomra – Trump, ide vagy oda – különben nem akartam reagálni, mert azt gondoltam, ez tényleg mindennek a legalja, és számomra ez már nem az a kategória amiről egyáltalán írni kellene. De sajnos ez van terítéken. Ez a szint, ez a nívó, ez az origó. Ez a közbeszéd tárgya ma, 2022 Magyarországán. Hogy egy eltorzult, buggyos gatyás, gumicsizmás, nyakig disznószaros ember, aki nem mellesleg az ország 12 éve regnáló miniszterelnöke, egy döglött állat teteme fölé hajol, és a megvédett pálinkafőzés oltárán, a nyomorult jószág levágott körméből vedel a kamerák előtt, és üzeni, hogy Ippon.

Belátom, ennek az életformának, ennek a viselkedésnek a nemzeti-keresztény oldalon igen nagy kultusza van, én viszont lassan ott tartok, hogy a szerencsétlen disznó – akinek az alkatrészeit visszatöltik a saját belébe, és jóízűen elfogyasztják azt – számomra már nemcsak egy disznó, hanem szimbólum. A disznók szerintem jelképesen mi vagyunk, mármint azok, akik ezt tágra nyílt szemmel, értetlenkedve, hitetlenkedve, megrökönyödve nézzük, akik szégyenünkben elsüllyedünk, és félve nézünk körbe annak reményében, hogy jön a megerősítés: nem vagyunk egyedül. A disznók itt nem Orwell Állatfarmjának náci vezetői, hanem a középkorba visszarugdalt ország reménykedő polgárait szimbolizálják: ezt a nemzeti eledelt (Csányi nertárs sokat tudna ebben a témakörben mesélni) annak minden szimbolikájával együtt. Miszerint ha eljön az idő, mindenkit levágunk a gecibe, és a megperzselt tetemére tetszőlegesen ráírunk bármit, ha éppen úgy hozza kedvünk. Az Ő volt a Sorostól a GMP-ig. Vagyis Gazda, menj pálinkáért! Csak hogy tudd, mi vár azokra akik nem tudnak védekezni, akik csak azért élnek, akiket csak azért tartanak, hogy egy szép napon majd leszúrják, és jóllakjanak belőle.

Erről szól az az ízléstelen propagandavideó. Kezdve az „errefelé még nem öltem disznót” beszólással, vagy a kosárlabdázókat megszégyenítő magasságú disznóvágókkal, akik között Orbán egy törpe, de mégis bárkit legyőz, ha a szükség úgy hozza. Folytatva a politikai felhangú „Jó jelölt?” kérdéssel, amire jön az önkritikátlan, tömeges megerősítés: „Jó!”. Meg az egész rituális szertartást végig kísérő röhögéssel és pálinkába fojtott mámoros jókedvvel. Mert nem a termet és az erő a lényeg, hanem a pozíció és a hatalom. És akkor nem beszéltünk a parlamenti hangulatot idéző bratyizó, leereszkedő észosztásról, hogy azért jó a bőre, mert a miniszterelnök úr jól perzselte meg az állatot, vagy a teátrális jelenetről, amikor a zsebéből előszedi a papírfecnit, amire a kolbásztöltéshez szükséges titkos recept van felírva. Pont ugyanúgy, ahogy a parlamenti bársonyszékéből felállva csinálja, amikor az előre leírt kottából felolvas és úgy tesz, mintha válaszolna. És végül az egész lábszagú szeánszot megkoronázó csoportkép, miközben valaki politikai áthallási célzattal bekiabálja, hogy milyen sokan lettünk a végére. Tökéletes. Úgy, ahogy van.

Legyünk őszinték, ezt Milos Forman, Hrabal vagy Jiří Menzel sem tudta volna szebben összerakni, pedig aztán ők értették az effajta polgárpukkasztást. Amikor az ő műveiket olvastuk, néztük, jókat röhögtünk, bólogattunk, miközben éreztük és vágytuk a változás eljövetelét. Hogy vége legyen a rendszerszintű infantilizmusnak és az elhülyülésnek. Az egyhelyben topogás végét, a lebutított társadalom felemelkedését vártuk. De nem, nem jött el a várva várt pillanat. A többség ugyanoda vágyik vissza, és tökéletesen jól érzi magát abban a közegben.

Pedig „milyen szép is volna itt az élet”.

Iratkozz fel most!

Ha tetszett a cikk, de még olvasnál, ha esténként van időd leülni a gép elé, akkor légy az előfizetőnk a Szalonnázón. Naponta 18 órakor élesedő további 3 cikket ajánlunk, jellemzően szintén olyan magyar és nemzetközi közéletet, lényegében az életünket érintő témákról, amelyeket fontosnak tartunk, de nem férnek bele a Szalonna napi kínálatába. Szeretettel várunk!