NEHAZUGGY

Különben is, ki akarna közvetlenül egy stadion mellett lakni? A NER világa egy lengyel újságíró szemével

Olvasónk, Barna izgalmas olvasmányt ajánlott figyelmünkbe a minap, amelyet saját kis egyszemélyes kiadójával ad ki. A Via Carpatia várhatóan február elején jelenik meg, Ziemowit Szczerek, a lengyel újságírás fenegyereke, a Gazeta Wyborcza és a Polityka munkatársa írta Magyarországról, jellemzően Orbán Magyarországáról. Úgy gondoljuk, hogy a küszöbön álló választás árnyékában, de attól teljesen függetlenül is figyelemre méltó darabról van szó, ezért semmi baj nem lehet abból, hogy esetleg többekhez eljut a híre. Az alábbi ajánlóban erről a könyvről lesz szó egy ízelítőnek szánt passzus kíséretében, amellyel szeretnénk kedvet csinálni az olvasáshoz.

Azt elöljáróban érdemes leszögezni, hogy a könyv elsősorban a lengyel közönségnek készült, ezzel magyarázható, hogy a szerző néhány úgynevezett expozíciós fejezettel operál, amelyekben végigveszi, honnan jutott el gyakorlatilag a mai állapotába Orbán Magyarországa. Ehhez Szczerek (ejtsd: Scserek) 2015 és 2019 között lényegében bejárta Magyarországot és környékét Felcsúttól Hajdúszoboszlóig, Budapesttől Ózdig, Erdélytől Kárpátaljáig, Felvidéktől Vajdaságig. A szerző saját bevallása szerint megszállottan utazgat Európa keleti felében – Magyarországon talán nem véletlenül Felcsút és Alcsútdoboz környékének szentelt kiemelt figyelmet, és gyűjtött személyes tapasztalatokat annak az embernek a szülőföldjéről, aki – mint fogalmaz – a markában tartja az egész országot.

Ezekhez az utazásokhoz – amelyeknek célpontjait nem a helyi turistalátványosságok, hanem a magyarok, illetve a tágabb értelemben vett Kárpát-medence és Közép-Európa lelkének felfedezése jelölt ki számára – mindenfajta érdekes megfigyelést és kommentárt fűz a szerző, egyúttal az egész NER- és Orbán-jelenséget belehelyezi egyfajta nemzetközi geopolitikai erőtérbe is. Teszi mindezt lengyel szemmel, párhuzamokat vonva a környező országok többé vagy kevésbé hasonló, illiberális politikai berendezkedései, áramlatai, illetve politikai vezetői és Orbán Viktor között.

A már előjegyezhető könyv talán legnagyobb erőssége – amellett, hogy könnyen fogyasztható, rendkívül szórakoztató stílusban íródott -, hogy egyfajta madártávlatból figyeli a lövészárkokat. Ezért a Via Carpatia, avagy csavargások Magyarországon és a Kárpát-medencében egyáltalán nem klasszikus útikönyv, hanem az újságíró úticéljaihoz, az általa megszólaltatott figurákhoz kötött politikai-történelmi reflexió, a NER fennállását végigkísérő történések helyenként dokumentarista igényű, másutt publicisztikai hangvételű megközelítése, ezek ötvözete. Az újságírói megfigyeléseket és tapasztalatokat többek között Gyurcsány Ferenccel, Gyöngyösi Mártonnal, Janiczak Dáviddal, Németh Zsolttal vagy Magyar Bálinttal készített interjúk is kiegészítik, míg Fantasztikus agyú Lajosnak (értsd: a Simicskának) egy egész alfejezetet szentel a szerző.

Mindeközben mégiscsak egy utazás részesei vagyunk. Végigkísérjük Szczereket, amint Felcsúton többször is bekukucskál egy bizonyos ház kerítésén, ahogy megpróbál utazni a legendás felcsúti játékvonaton (ami szerinte azért jó, hogy van, mert így legalább lett egy szimbóluma a magyarországi korrupciónak), ahogy Trianon történetétől lesújtva részegen bolyong Budapest mellékutcáin, és nemzeti rockot hallgat, hogy a szövegekből magyarul tanuljon. Vele tarthatunk, amint a vidéki Magyarországon kószál, ahogy cikcakkban végigjárja a szlovák–magyar határt, végigdöcög Kárpátalja kátyús útjain, bámészkodik Erdélyben, és örömmel beszélget bárkivel, aki csak szóba áll vele. Bárhol is járt, mindenütt a dicső múlt egyre fakuló és az illiberális jelen egyre erősebben kivehető nyomaival találkozott, amiről saját szülőföldje és annak sorsa is időről időre eszébe jutott.

Tény tehát, hogy a Via Carpatia elsősorban a lengyel közönség számára íródott, mégis, a magyarok története/történelme iránt érzett mélységes empátiájával, egyéni látásmódjával, illetve a magyarországi politikai lövészárkokat madártávlatból szemlélő külső, objektívnek és elfogulatlannak mondható nézőpontjával a magyar olvasók számára is számos érdekességet tartogat. Persze lehet, hogy ezeknek egy része a tájékozott polgárok körében unalomig ismertek (ezzel együtt is a szórakoztató stílus és az újságírói igényesség miatt egyáltalán nem haszontalan olvasmány), de a fiatalabbakra, akik 2015-2016-ban még kvázi gyerekek voltak, és semmi nem állhatott volna tőlük távolabb, mint a politika és az a közélet, határozottan az újdonság erejével hathat.

Ziemowit Szczerek (1978) lengyel író, újságíró, a Gazeta Wyborcza és a Polityka munkatársa, Hunter S. Thompson fordítója. Jogot és politológiát végzett, az európai szeparatizmusokat és regionalizmusokat tanulmányozta. Újságíróként a kelet-európai térség geopolitikai, történelmi, kulturális „különlegességeinek” szenvedélyes kutatója és szakértője. Magyarul eddig egyetlen könyve, a már-már kultikus Jön Mordor, és felfal minket, avagy a szlávok titkos története jelent meg 2016-ban a Typotex Kiadó gondozásában.

Részlet a könyvből:

Kószáltam a környéken, amelyet Orbán strómanja, a volt vidéki polgármester segítségével egy privát birodalommá változtatott.  A Pancho Arénától az egykori Habsburg-kastély kertjéig. Ezek között  közlekedik az a valószínűtlen kisvasút. Egyik különös helyről döcög egy még különösebbre. A semmiből a semmibe, szállítva a semmit. Ritkán  jár, és leggyakrabban kizárólag ámuldozó, külföldi újságírók ülnek rajta,  akik azért jöttek Magyarországra, hogy megértsék, mi folyik ebben az  országban, amelyről mindenki úgy ír, mint a földi pokolról, és amelynek a lakói egy érthetetlen nyelven beszélnek. Az embernek néha az a benyomása támad, hogy milyen jó, hogy létezik ez a kisvasút, mert  legalább lett egy szimbóluma a magyarországi korrupciónak. Hiszen  amikor megérkeznek ezek az újságírók, hallva mindenféle hihetetlen és vad dolgokról, amelyek ebben az egzotikus, posztkommunista  országban, első pillantásra csalódottan mindent rendben találnak. Ha figyelmen kívül hagyjuk az időnként felbukkanó óriásplakátokat egyes európai uniós politikusok és Soros György eltorzított arcképével, meg sztyeppésen vérlázító feliratokkal, akkor valóban olybá tűnik, hogy Magyarországon minden nyugati, rendes, unalmas és becsületes. Ha az ember nem temetkezik bele álmosító, gazdasági csalásokat, vagy  politikai telhetetlenséget taglaló iratokba, akkor nehéz bármi olyat találni, ami távolról is egy „post-communist dictatorship”-re emlékeztet  Európa közepén.  

*

Szóval nem árt tudni – ezt azokra az újságírokra gondolva írom, akik könnyen dekódolható illusztrációt keresnek „korrupció Kelet Európában” témájú cikkükhöz –, hogy van ez az idióta módon értelmetlen, Felcsútról Alcsútdobozra tartó kisvasút, amely összeköti egymással Magyarország első számú családjának (és strómanjának) a birtokait. A kisvasút szimbólum, amelyen a piros sapkás kalauzon kívül nem  utazik senki.  

Én ugyan örömmel utaztam volna vele, de annyira ritkán jár, hogy  nem volt kedvem egész nap az üres peronon álldogálni, a füvet, a fákat,  a magyar űrt bámulva csak azért, hogy megnézhessem a külföldi újságírók által „hussar-like”-ként jellemzett kalauzt a piros csákójában, és  hogy pár kilométernyi zakatolás után minden bizonnyal kutyagolhassak vissza a kocsihoz. Ráadásul én is – mint a többiek – valószínűleg  ugyanúgy magamban vihognék az egész jellegtelen út alatt, keresgélve a helyi viszonyokra való legkisebb utalás jeleit ebben az amúgy teljességgel nyugat-európai és semleges látképben, ami legalább annyira semmitmondó, mint az euróbankjegyek dizájnja. Ehelyett inkább  Felcsúton és Alcsútdobozon mászkáltam, és próbáltam szóba elegyedni a helyiekkel, akik viszont igyekeztek lerázni, és úgy néztek  rám, mint a soron következő betolakodóra, aki angolul, németül és törve (nagyon törve) magyarul próbálja kihúzni belőlük a véleményüket Orbán Viktorról. Nagyon hamar belefáradtam, és bevonszoltam  magam a kocsmába, hogy egyek valamit, de nem tartottak semmiféle  normális ennivalót. Mérgesen és meggyötörten bámultam a fickókat, akik melósruhában ugrottak be ide egy pofa sörre mielőtt visszatérnek valahová, gondolom, egy nem túl messzi építkezésre; borzalmas kávét  ittam, egy nyomorult croissant harapdálva. Mint már kismilliószor, most is azon merengtem, hogy a magyaroknak milyen faszán sikerült  kihasználniuk a 19. századot arra, hogy egy egészen nyugatias országot rittyentsenek maguknak. Ugyan elbukták az osztrákok ellen vívott szabadságharcot, de amikor a sors lehetőséget kínált nekik, hogy  egyenragú félként részei legyenek a duális monarchiának, a szokásos „csak azért se” ellenkezés helyett éltek az ajánlattal. Magyarország társadalmi, gazdasági és kulturális szempontból is rengeteget nyert azzal, hogy egyenrangú játékosként bekapcsolódott a német civilizáció  által dominált világba. Ez szinte mindenütt megfigyelhető, Erdélytől  Sopronig, Zimonytól a Tátráig.  

*

Sétálgattam az arborétumban, az egykor József Ágost főherceg kastélyához tartozó parkban. A főherceg Alcsútdobozon született, és az ő egykori földjeit vette át a most uralkodó család nevében Mészáros Lőrinc, volt  polgármester és benzinkúttulajdonos, gyorsabban gazdagodva, mint  bárki Magyarország történelmében, és aki erről a észveszejtő sebességről szerényen csak annyit mondott az őt kérdező újságírónak, hogy „hát  lehet, hogy okosabb vagyok Zuckerbergnél, nem gondolja?” Mészáros egyébként mostanra, ahogy az Átlátszó újságírói kiszámolták, körülbelül  kétszer gazdagabb, mint maga József főherceg valaha volt.  

A parkban párok sétálgatnak, vasárnap van, körülöttünk sűrű, nyugtató zöld. A hercegi palota romjai nagyon a helyükön vannak itt: Habsburg romok az új, az egész országot irányító, helyi arisztokrácia földjének kellős közepén. Az arborétum kerítésén Mészáros pizzériájának reklámja lóg. A hatvanpusztai nagybirtokon, a néhai József főherceg  földjein újonnan épül egy hatalmas orbáni fészek. A régi parasztház Felcsúton csupán színlelés. Különben is, ki akarna közvetlenül egy stadion mellett lakni?

Iratkozz fel most!

Ha tetszett a cikk, de még olvasnál, ha esténként van időd leülni a gép elé, akkor légy az előfizetőnk a Szalonnázón. Naponta 18 órakor élesedő további 3 cikket ajánlunk, jellemzően szintén olyan magyar és nemzetközi közéletet, lényegében az életünket érintő témákról, amelyeket fontosnak tartunk, de nem férnek bele a Szalonna napi kínálatába. Szeretettel várunk!

Tovább