Január 28,  Péntek
header-pic

Határokon Átívelő Szellemi Táplálék

NEHAZUGGY


Aki vállalta a közpénz elköltését, az vállalja a felelősséget is a döntéseiért

Ez a felület kizárólag önkéntes olvasói támogatásokból működik. Nem politikusok, háttérhatalmak és gazdasági érdekcsoportok tulajdona, kizárólag az olvasóké.

Kiszámítható működésünket körülbelül havi 3,000,000 forint biztosítja. Ebben a hónapban összegyűlt 1,243,767 forint, még hiányzik 1,756,233 forint.
A Szalonnát ITT támogathatod, a Szalonnázó extra cikkeire ITT tudsz előfizetni.

Köszönjük, hogy fontos számodra a munkánk.

Olvasgatom Demeter Szilárd kissé sértett hangú, gúnyos humorba ágyazni igyekezett írását az Origo címűn. Mindjárt azzal rajtol a mindenféle pénzek szétosztására hivatott, ezernyi tehetséggel megáldott igazgató, hogy ő bizony a saját mentális egészsége érdekében este már nem olvas semmit, aminek a szerzője nem halott legalább ötven éve. Most kivételt tett, mert neki olyan nagyszerű barátai vannak, akik akár este kilenckor is rémülten hívják fel őt telefonon, hogy róla cikkezik az ellenzéki média. Mintha ez olyan ritka természeti tünemény lenne ezen az égövön. Teljesen indokolatlannak érzem Demeter duzzogását, mégpedig több okból is. Az okok közül a legfontosabb egyáltalán nem csak a magyar kulturális élet finanszírozásának zömét megkaparintó Demeterre jellemző, hanem minden olyan emberre, aki az elmúlt időszakban – érdemtelenül vagy érdemei szerint – közpénzek felett kapott döntési lehetőséget.

Ez esetben az alapszituáció az, hogy az augusztus 20-án az egyiptomi hajóvontató testépítők által vonszolt turult megálmodó cég kapott 130 millió forintot egy Petőfiről szóló musical elkészítésére, ezt megírta a K-Monitor, átvette a HVG, ismerős telefonált, Demeter elolvasta és megírta a maga kis riposztját. Ami valójában arról szól, hogy milyen gagyi az ellenzéki újságírás, még csak meg sem kérdezik őt olyasmiről, ami egyébként hivatalosan megjelent, tehát nincs mit kérdezni róla. Másrészt meg kinek mi köze hozzá, milyen céget bízott meg, amúgy pedig akik ott voltak augusztus huszadikán, azoknak tetszett a turulvontatás.

Ez roppant módon meggyőző érv, már amennyiben a sajátjából osztogat Demeter Szilárd. A baj csupán az, hogy ő is, a hasonló lehetőségekhez jutott kollégái is egy kissé túlságosan a sajátjuknak érzik azt, ami nem az övék. Mégpedig a közpénzt. A turulos izét ugyanis nem az a néhány száz ember finanszírozta, akinek vagy tetszett élőben, vagy nem tetszett, hanem mindenki más is, aki adót fizet. És mindenki fizet adót. Ez persze önmagában nem sokat jelent, nem lehet minden egyes döntésről megkérdezni az összes adófizetőt. Ilyesmit nem is vár el senki. Azt azonban el lehet várni, és talán joggal lehet elvárni, hogy aki vállalta a közpénz elköltését, az vállalja a felelősséget is a döntéseiért. És vállalja akár a kritikákat is, hiszen ez vele jár.

Elhiszem, hogy az ellenzéki sajtó kényes ízlésű szerkesztőinek nem tetszett a produkció – de emlékeim szerint az ünneplő közönség jelentős részének igen. Ez tehát ízlésvita, ami objektíve megnyerhetetlen. Nem is foglalnék benne állást, mert nem ez a dolgom, csak annyit jeleznék: semmi okot nem látok arra, hogy kizárólagosan az ellenzék ízlését tartsam érvényesnek, és egyáltalán, nem óhajtok elfogadni semmiféle ízlésterrort.

Ízlésvitába valóban nem érdemes, nem is szabad belemenni, mert tökéletesen értelmetlen és eldönthetetlen. Azt azonban nem ártana tudomásul venni, hogy nem a sajtó, még csak nem is az ellenzéki sajtó szerkesztőinek (bár szerintem inkább újságíróinak, mert bár nem sok újságíró maradt ebben az országban, de azért előfordul) ízléséről szól a dolog, hanem egy igen jelentős összegű közpénz elköltéséről. Ami mindenkire tartozik, még az ellenzéki érzelmű emberekre is. Ezt nem tudomásul venni lehet persze a jelenlegi rendszerben, ám azt sem árt észben tartani, hogy Demeter Szilárd nagyon tévesen gondolkodik ezekről a dolgokról. Szerinte ízlésterror, ha a sajtó beszámol arról, hogy mire költi el az adóforintokat az általa vezetett szervezet. Szerintem meg az a vegytiszta ízlésterror, ha egyetlen ember dönti el, hogy mi lesz jó nekem, nézőnek, olvasónak, hallgatónak.

Nem gondolom, hogy van kormánypárti ízlés, és van ellenzéki ízlés. Ízlés van, ami ráadásul nem egységes. De azért valamilyen alsó küszöb bizonyára létezik, ami alatt nem nagyon beszélhetünk művészetről, de ízlésről sem. Tételezzük fel, hogy én lelkesen szoktam operaáriákat énekelni fürdés, körömvágás vagy gereblyézés közben. Nekem roppantul tetszik a saját hangom, a családom szerint is maga a csoda, ahogy dalolok, talán még a szomszéd sem lőtt rám légpuskával, hogy elhallgattasson. De attól ez még nem művészet, oktalan dolog lenne elvárni, hogy a közösből milliókat áldozzon az ország arra, hogy én kibontakozhassak. Ugyanígy nem művészet például az egykori Mészárosné költészete sem, ennek megállapításához nem szükséges költőnek lenni. A festményeiről most szót sem ejtek. Ahhoz sem kell semmiféle művészeti ágban tehetségesnek lenni, hogy eldöntse az ember, a nemzeti ünnepen előadott produkciók, az egész ünnepség megszervezése megütötte-e azt a szintet, amit joggal el lehet várni. Nem ütötte meg.

Ha pedig nem ütötte meg, akkor legalábbis erősen kérdéses, hogy a tervezett musical mennyire lesz elfogadhatóbb. Igazán ijesztő az volt, amikor Demeter Szilárd leírta a 130 millió forinthoz vezető döntés menetét:

Mi a kollégiumban szakmai alapon igyekszünk döntéseket hozni. Ennél a pályázatnál például alapvetően három lényeges információra voltunk kíváncsiak.

Ki írja a zenét? A pályázat szerint Bella Máté Junior Príma-, Erkel Ferenc-, Bartók Béla-Pásztory Ditta-díjas zeneszerző, egyetemi oktató.

A darab írója, a dramaturg pedig Hegedűs Bálint, akinek a nevéhez olyan filmek köthetőek, mint a Kincsem, vagy a Liza, a rókatündér. Rendező: Almási-Tóth András, aki jelenleg a Magyar Állami Operaház művészeti igazgatója.

Ezek olyan nevek, akik már letettek valamit az asztalra, ezért a jószándékú ember azt feltételezi, hogy csak sikerül nekik összerakni egy közönségbarát musicalt.

Az ember – én legalábbis – feltételezné, hogy valami konkrét koncepcióval, egyszerű terveken bőven túlmutató, valamennyire kidolgozott művel állnak elő a szerzők. Például nagyjából kész zenei anyaggal. Ehhez képest elég annyit tudni, hogy ők már letettek valamit az asztalra, de legalábbis igazgatói valaminek? 130 millióért annyi a dolguk csupán, hogy összerakjanak egy közönségbarát musicalt? És ezt Demeter Szilárd sértődötten le is írja? Mi is van azzal az ízlésterrorral?

A Szalonna egy teljes mértékben civil, független véleményportál. Nem kérünk és nem fogadunk el támogatást senkitől, csak az olvasóinktól. Ha olvasni szeretnél, nem ugrik az arcodba egyetlen reklám sem. Ez csakis úgy lehetséges, ha te fizetsz a munkánkért. Kizárólag ezekből a támogatásokból működik a Szalonna, hónapról hónapra. Ha kiürül a becsületkassza, elfogy a Szalonna. Ne úgy fogd fel, mintha koldusnak adnál, hanem úgy, mintha az újságosnál fizetnél rendszeresen a kedvenc magazinodért.

Social media & sharing icons powered by UltimatelySocial
error

Kövess minket!