November 29,  Hétfő
header-pic

Határokon Átívelő Szellemi Táplálék

NEHAZUGGY


Enyhe lefolyás

Ez a felület kizárólag önkéntes olvasói támogatásokból működik. Nem politikusok, háttérhatalmak és gazdasági érdekcsoportok tulajdona, kizárólag az olvasóké.

Kiszámítható működésünket körülbelül havi 3,000,000 forint biztosítja. Ebben a hónapban összegyűlt 1,695,096 forint, még hiányzik 1,304,904 forint.
A Szalonnát ITT támogathatod, a Szalonnázó extra cikkeire ITT tudsz előfizetni.

Köszönjük, hogy fontos számodra a munkánk.

Két hete szombat délután megcsörrent a telefonom, egy barátom volt: meghalt a vejem – mondta. A férfi koronavírusos volt, öt napja volt akkor már lélegeztetőgépen Norvégiában, még nem volt 50 éves, oltásellenes. Így döntött – válaszoltam ridegen. Én, aki kiviszem a pókot, hogy hadd éljen (csak ne velem), nem tudtam megrendülni. Nem tudtam őszinte sajnálatot érezni. A barátnőm szerelmére gondoltam, aki 30 évesen küzdött lélegeztetőgépen az életéért Brazíliában néhány hónapja, mert esélye sem volt oltást kapni. Azokra a milliókra gondoltam szerte a világon, akik meghaltak akkor, amikor még nem volt vakcina és azokra, akik meg fognak még halni, mert olyan helyen élnek, ahol nem juthatnak hozzá. A szüleimre gondoltam, akiket láttam tavaly ilyenkor covidosan. Arra, hogy nem lehetett tudni, hogy túlélik-e. Nem tudom tolerálni az oltásellenesek álláspontját. Bárhonnan közelítenek is: lehetnek mikrochip- vagy Gödény-hívők, áltudományos csoportok tagjai, mélyen spirituálisak vagy a kockázatoktól rettegők.

Ezen eldühöngtem egy ideig, majd egyre rosszabbul lettem. Az Univerzum visszavág, mondhatják azok, akik most lelketlennek gondolnak. Hát nem tudom, de az biztos, hogy az állapotom onnantól egyre gyorsabban romlott. Fáradt vagyok – gondoltam – hullafáradt. Lecsuktam a laptop tetejét, lemondtam az esti programomat, és elvonszoltam magam zuhanyozni. Fájt a bőröm, ahogy a víz hozzáért és furcsán szédültem. Olyasmi érzés volt, mint amikor altatót szedtem, és a gyógyszer elkezdett „beütni”. Nem szédülés, inkább olyan lebegés-féle érzés volt. Éjjel már éreztem a zuhanást, amit a magas láztól szoktam érezni néhány évente, ha beteg vagyok. Esély sincs ilyenkor moccanni, gyógyszerért menni, vagy szólni valakinek. Zuhanástól zuhanásig várom, hogy vége legyen. Délelőtt 10-20 perces szüneteket kaptam két ilyen érzés között, akkor tudtam beszélni azokkal, akikkel dolgoznom kellett volna, és válaszolni néhány szóval az üzeneteimre: nem vagyok jól, nagyon nem, majd beszélünk. 

Reakciók: 

  • az ovisanyuka is pont így van,
  • tesóm is pont így volt hetekig,
  • ja-ja szegény, ilyen vírus van,
  • még jó, hogy be vagy oltva és nem lehet COVID.

Még jó – gondoltam, főleg, amikor már lázmérőt adtak és az kiírta, amit éreztem: 39,3. Gyógyszer, zuhanás, izzadás, vizes hálóing, vizes ágynemű, zuhanás, őrült fejfájás, szédülés, forróság, reszketés, zuhanás, „ajándék” 10-20 percek 38 fokon, majd elölről az egész. Spanyolországban voltam előző héten, és hoztam egy gyönyörű, nagy követ a tengerből (nehogy Ráhelnek kimenjen a bokája, ha leszalad arra a strandra és véletlenül rálép, ahogy én). Ezt kértem el, hogy hadd tegyem a halántékomra, mert nagy, nehéz és hideg. Úgy éreztem, ha valami nem szorítja le a halántékomat, akkor kiszakad és kilövell rajta keresztül az agyam. Végül már nem tudtam a szemem nyitva tartani akkor sem, amikor lement a lázam 38 fokra. Fájt a szemem, a körülötte lévő csont, miközben megállás nélkül folyt a könnyem és az orrom azon az oldalon, ahol a halántékomon kidagadva lüktetett az ér. Még jó, hogy be vagyok oltva – gondoltam azokban a rövid időszakokban, amikor egyáltalán gondolkodni tudtam. 

Nem vezetek nagy háztartást (egyesek szerint kicsit sem), így egy zacskós paradicsomlevesnél szembesültem azzal, hogy nem érzem a megszokott EEE mesterséges ízét. Tudtam, hogy a táskámban lapul egy konyakmeggy, bekaptam azt is. Semmi. „Ennyi. COVID. Semmit sem érzek.” – írtam le a barátaimnak, akik aggódva követték a bennem zajló folyamatot. Nincsenek hozzászokva, hogy rosszul vagyok, nem válaszolok, nem lehet elérni, nem dolgozom, repülőmódban van órákig a telefonom.

Reakciók:

  • az nem lehet, be vagy oltva kétszer;
  • az nem lehet, be vagy oltva, tuti csak be van dugulva az orrod, és amiatt nem érzel annyira ízt sem;
  • az nem lehet, azt mondták a Delta nem jár ízvesztéssel;
  • ah, tipikus arcüreggyulladás;
  • az tuti nem lehet.

Baromi ideges voltam, de nem volt erőm sem elmondani, sem hangüzenetben felmondani, leírni meg főleg nem, hogy 51 évesen voltam már párszor beteg, volt bedugulva az orrom, volt arcüreggyulladásom, és írtam néhány cikket a COVID-ról, szóval képben vagyok, hogy mit érzek, mire alapozom az öndiagnózist.

Egy barátom felhívott, hogy hétfőn küld tesztelőt. 

A tesztelő:

Jött, levette a garatból és az orromból a mintát, rákente egy terhességi teszt-szerű palettára, kitöltetett velem egy papírt, majd azt mondta: „Jó hírem van. Nem vagy covidos”. 

Klassz, de akkor mi bajom lehet? – kérdeztem, bár inkább magamtól.

A háziorvosom délutános volt, elkezdtem a telefonálgatást. Foglalt, foglalt, foglalt, foglalt, kicsöng (de nem veszik fel), foglalt, foglalt. A híváslistám szerint 48-szor hívtam, mire sikerült beszélnem az orvossal, aki nagyon alaposan kikérdezett, majd azt mondta, hogy ez a negatív teszt nem jelenti azt, hogy nem vagyok covidos. Ennek annyi a funkciója, hogy amennyiben pozitív, akkor biztosan pozitív a beteg, és nem kell PCR-tesztet csináltatni, amennyiben negatív eredményt mutat, úgy minden esetben kell PCR-vizsgálat, mert vagy pozitív, vagy negatív a tesztelt személy. Szerinte én inkább pozitív vagyok, rendel tesztelést és felír antibiotikumot, mert amennyiben negatív a PCR-lelet, vagy nem javul az állapotom, akkor ez már valami felülfertőződés is lehet. Ollé, 10.000 kidobott magyar forint…

A mentőszolgálat:

Másnap hívtak, hogy hova menjek tesztelésre, de ne tömegközlekedéssel. Mondtam, hogy az én egyetlen célom a fürdőszobába kijutni, és az, hogy le tudjak zuhanyozni, mert erre három nap alatt eddig csak egyszer volt erőm.

– Értem – mondta a diszpécser nagyon kedvesen –, akkor 2-3 napon belül érkeznek a kollégák.

– 2-3 nap? – kérdeztem. Én úgy olvasom, hogy még nincs járvány, sőt talán nem is lesz, de azon sem csodálkoznék, ha azt olvasnám, hogy nem is volt.

– Nézze, én segíteni akarok, de ennyi a kapacitásunk.

– Ez rossz hír a jövőre nézve – mondtam szomorúan és elköszöntünk.

A mentős tesztelés:

Még aznap kaptam SMS-t, hogy másnap reggel érkeznek a tesztelők. Két kedves, nagyon fiatal lány érkezett. Egyikük levette a mintákat, rákente a műanyag kazettára, kitöltötte a papírokat, majd azt mondta: negatív. Oh, akkor már két ilyenem van. Az teljesen mindegy, mondta a lány, és elismételte azt, amit a háziorvos mondott.

Az eredmény:

Másnap estére ott volt a felhőben: koronavírus-fertőzés.

Összegzés:

Magyarországon nem kell maszkot hordani, nem kell távolságot tartani és jóformán olyan az élet, mint a koronavírust megelőző időkben. Az oltottaknak nem lehet bajuk – kommunikálja a tagadásban lévő kormány. Az emberek többsége – velem együtt – éli a megszokott, koronavírus-járvány előtti életét. Oltott vagyok (márciusban és júniusban kaptam Astra Zeneca oltást), én is azt hittem, hogy majd kettőt tüsszentek és annyi lesz maximum, ha beüt a Delta variáns. Ráadásul nincs és sosem volt semmiféle komoly betegségem, rendszeresen sportolok, mi bajom lehet? Apropó, sport! Az különösen érdekes pillanat volt, amikor kiírta a telefonom a heti mozgástevékenységem összesítését: az ön e heti gyaloglás/futás távolsága 0,36 km/nap, ami elmarad az ön átlagától, ami 10,5 km/nap. Lefotóztam a képernyőt, hogy mindenkinek meg tudjam mutatni, hogy ilyen is tud lenni az „enyhe lefolyás”. 

Tíz napja lettem rosszul, és tegnap keltem fel először az ágyból. Nagyon vártam, hogy jobban legyek, és le tudjam írni nektek: oltassátok be magatokat, és hordjatok maszkot (így is, hogy kit tudja miért, nem kötelező), mert ez a mocsok vírus nem volt jó érzés még oltottan sem.

A Szalonna egy teljes mértékben civil, független véleményportál. Nem kérünk és nem fogadunk el támogatást senkitől, csak az olvasóinktól. Ha olvasni szeretnél, nem ugrik az arcodba egyetlen reklám sem. Ez csakis úgy lehetséges, ha te fizetsz a munkánkért. Kizárólag ezekből a támogatásokból működik a Szalonna, hónapról hónapra. Ha kiürül a becsületkassza, elfogy a Szalonna. Ne úgy fogd fel, mintha koldusnak adnál, hanem úgy, mintha az újságosnál fizetnél rendszeresen a kedvenc magazinodért.

Social media & sharing icons powered by UltimatelySocial
error

Kövess minket!