NEHAZUGGY

Amit kaphattunk, megkaptuk

Pável Melinda | 2021. Augusztus 24, Kedd | 10:28

Ez a felület kizárólag önkéntes olvasói támogatásokból működik. Nem politikusok, háttérhatalmak és gazdasági érdekcsoportok tulajdona, kizárólag az olvasóké.

Kiszámítható működésünket körülbelül havi 3,000,000 forint biztosítja. Ebben a hónapban összegyűlt 2,528,300 forint, még hiányzik 471,700 forint.

A Szalonnát ITT támogathatod, a Szalonnázó extra cikkeire ITT tudsz előfizetni.

Köszönjük, hogy fontos számodra a munkánk.

Idő kell, mire sikerül feldolgozni ezt az augusztus 20-át. Engem teljesen váratlanul ért a dolog, ezért aztán a maga módján sokkoló is volt, a felvonulásról például csak előző nap lehetett hallani valamit, nem is értem, miért maradt el a hatalmas hírverés. Talán valóban nagy meglepetésnek szánták, de az is lehet, hogy maguk az alkotók is előre szégyellték az egészet, ez sose fog kiderülni. Utólag megtudhattuk, hogy az államalapítás történetét dolgozták fel, hát sok minden eszébe jutott az embernek, látva a parádét, de azoknak az államalapításhoz nem sok köze volt, azon kívül, hogy Szent István is megjelent, na meg persze a korona, bár hogy mit is kerestek ott, nem tudni.

A menet két oldalán nem volt túl nagy a tolongás, viszont akik kimentek, hogy lássák, azok láthatóan élvezték, ez persze semmit nem jelent. Az ünnep reggelén sok család felkerekedik, hiszen látványos programokat ígérnek, és akármit kap, örülni fog neki, annál inkább, mert azért ment oda, hogy jól érezze magát, ezért ha fene fenét eszik, akkor is nagyszerűen szórakozik, ha már rászánta az időt meg a fáradságot. A közönségnek tehát szinte lehetetlen csalódást okozni. Amennyiben a produkció alulmúlja a várakozásokat, akkor is úgy fogja érezni, hogy csak magára haragudhat, miért nem ment máshova, ahol bizonyára sokkal szebbet és jobbat láthatott volna.

Az egész hajcihőről valamiért egy gyerekkori élményem jutott eszembe. Hatodikosok lehettünk, amolyan hamisítatlan falusi gyerekek, amikor egy osztálykirándulás keretében elvittek bennünket a Budai Várba. Megnéztük a Hadtörténeti Múzeumot, a Halászbástyát és természetesen a Mátyás templomot is, amelyben nyilván volt sokféle látnivaló, de a gyereksereglet érdeklődését egy kis szobornak sikerült felkeltenie. Üvegbúra alatt állt Szűz Mária, és hogyha bedobtál egy pénzérmét a rajta levő nyílásba, a szobor bólogatni kezdett, sőt, villogott is párat. Természetesen mindenkinek ki kellett próbálnia, valószínűleg kisebb vagyont hagytunk ott a bólogatós szűzanyának, és minden bizonnyal úgy véltük, hogy az is valamiféle műalkotás. Ilyesféle értékekkel kedveskedtek az ünneplő sokaságnak, például meg lehetett tekinteni az Aranyvonatot. Ami nem is vonat, csupáncsak egy kocsi, nem is arany, csak olyan színűre van festve.

Értéke, ha van, annyi, hogy valóban sokba került, több százmillió forintért alkották meg újra, és állítólag pont ugyanolyan, mint amilyent 1938-ban készítettek a Szent Jobb országos körbehurcolásához, leginkább vásári céllövöldére hajaz, ráadásul a Szent Jobb se volt benne, mert az az ünnepi körmeneten vett részt. Szóval mindazok, akik ott sorban álltak, hogy lássák, valójában nem láttak semmit, hacsak nem a teljes díszben ott feszítő koronaőröket. Végül benézhettek az ablakon, bemenni ugyanis nem lehet, még elkopna a történelmi kincs.

Ez valami új, eddig nem népszerű irányzat lehet, mely szerint minden érték, ami régi. Persze attól még, hogy valami száz vagy akár több száz évvel ezelőtt született, lehet bóvli, valószínűleg Leonardo korában is voltak amatőrök, akik összemázoltak egy falat, mégsem tartja azokat senki freskóknak, ezt az Aranyvonatot is jobb lett volna nem megismételni, ha csak mesélnének róla, mindenki elképzelhetne valami gyönyörűségeset, így viszont szembesül a valósággal. Ennél is szörnyűbb, ha a látogatók némelyikében az fogalmazódik meg, hogy ez valamiféle etalon, ez a szépség, ez a tiszteletre méltó hagyomány, azaz formálódik az ízlése. Méltatták is önmagukat a túloldalon, azt fejtegetve, hogy a „hiénák és az őrkutyák vicsorogtak”, mert az ellenzéknek ami magyar, az csak giccses lehet meg gáz, meg a libsik mindig dühösek lesznek és idegessé válnak, ha arról hallanak, hogy a jobboldali kormány a nemzeti érzelmek ápolására, felébresztésére és életben tartására költ.

Hát nem tudom, ki hogyan van vele, de az én nemzeti érzelmeim köszönik szépen, jól vannak, nem szorulok rá a Fidesz szakértő segítségére. Tehetetlen dühöt érzek, amiért képes vagyok létezni ebben a borzalmas fertőben, mint valamiféle mocsári teknős, csak mert nincs más választásom, ha akarnék, se tudnék már sehova elmenni, és több millióan vagyunk ebben a helyzetben. És nemcsak azért, mert már fizikai szenvedést okoz az itteni lét, hanem mert ráadásul napjában többször mélyen szégyellem magam, amiért eltűröm mindazt, ami körülvesz. Emellett végtelen szomorúságot érzek, hogy sokan még mindig úgy beszélnek Orbánról, mint a 2022-es választás egyetlen lehetséges nyerteséről, holott számára egyetlen eredmény lenne reális, ha csúfosan és végérvényesen elbukna.

Iratkozz fel most!

Ha tetszett a cikk, de még olvasnál, ha esténként van időd leülni a gép elé, akkor légy az előfizetőnk a Szalonnázón. Naponta 18 órakor élesedő további 3 cikket ajánlunk, jellemzően szintén olyan magyar és nemzetközi közéletet, lényegében az életünket érintő témákról, amelyeket fontosnak tartunk, de nem férnek bele a Szalonna napi kínálatába. Szeretettel várunk!