Kedves Mindenki!
Régen találkoztunk, és ebben én magam pont annyira hibás vagyok, mint a Covid, a körülmények, az élet az ő csodáival és borzalmaival, így, válogatás nélkül. Mert jutott mindenből, és csak az a kérdés, miből tanul az ember lánya.
És az is kérdés, hogy az elmúlt sok hónap szenvedései, legyenek akár személyesek, egyéniek, akár sok embert érintőek, társadalmi léptékűek, megtanítottak-e bármelyikünket arra, hogy másképpen álljunk a saját életünk és a körülöttünk lévő világ problémáihoz?
Hogy végre tényleg felfogjuk, hogy Vuhan pont akkora katasztrófa, mint a Puskás Ferenc stadion, csak a lépték kisebb… vagy nagyobb?
Hogy a Norvég Alap elkártyázott, meg nem ítélt 77 milliárdja sokkal nagyobbat ütött a civil szervezeteken, mint amit valaha be lehet majd pótolni?
Hogy a mai magyar politikai és állami rendszer jeles képviselőinek elitje milyen repülőt vagy helikoptert használ pár tucat kilométeres utazáshoz, vagy hogy mennyivel nagyobbra cserélik a köreik celebjei az amúgy sem kicsi tengerjáró jachtjukat, és hányan adják vissza a szemem előtt a budapesti Rákóczi téri piacon az x-edik sárgarépát, mert arra már nem fussa?
Az ezekkel kapcsolatos napi folyékony médiafekália úgy árad keresztül rajtunk ma már, hogy szinte nyoma sem marad. Talán majd a szavazófülkékben elég embernek lesz annyi tartalék-memóriája, hogy valami eszébe jut a napi gazságokból, de valószínűleg addigra ezer millió más galádság lesz „má megint”, hogy bele sem fognak gondolni, kire is kellene szavazni. Mármint ha egyáltalán lesz más jelölt is a kiskirályékon kívül.
Ez még a jövő zenéje, de ami most van, az az afgán helyzet, és ezzel megérkeztem a vesszőparipámhoz, a sok éves munkámhoz, ami a szerelmem is egyben: a menekültkérdéshez.
Azt mondja ebben a világot megrengető esemény-sorozat kellős közepén a nagyon keresztény magyar állam-kormá[email protected] stb., hogy ők csak azokat az afgán menekülteket segítik, akik támogattak magyarokat Afganisztánban az elmúlt időszakban.
Miközben szinte minden más uniós ország azoknak az afgánoknak ad feltétel nélküli ideiglenes menekültstátuszt, akik bármilyen módon együttműködtek az Európai Unió bármelyik tagállamával.
Tudom, elfogult vagyok ebben a kérdésben. Is. Tudom, évek óta azt papolom, hogy a menekülteknek alapvető jogaik vannak, amelyek nemzetközi egyezményekben vannak lefektetve. Tudom, hogy falra hányt borsó, amit írok, mert a migráncs duma sok milliárdért, sok millió magyar agyat(lant) megfertőzött az utóbbi években.
Az én dolgom viszont az, hogy elmondjam: AKIK MA MENEKÜLNI KÉNYSZERÜLNEK AFGANISZTÁNBÓL, pontosan olyanok, mint a magyar ’56-os disszidensek, sok szempontból. Akkor majdnem 300 ezer magyar ember menekült el az országból.
És befogadta őket, a mi „honfitársainkat” (ma már lejáratott, de fontos szó) a széles nagyvilág.
Khaled Hosszeini egy afgán menekült, sok évtizede él az Egyesült Államokban. Több regényt írt a hazájáról, az akkori tálib uralomról is. Rettenet. Itt látható egy részlet a Papírsárkányok című világhírű, filmre vitt könyvéből. Ő a gyerek, az egykori gyerek, akinek a sorsában ma is nagyon sokan osztoznak. Aki esetleg nem látta, annak ajánlom szeretettel.
Címlapkép: Youtube/The Kite Runner – Papírsárkányok
Ha tetszett a cikk, de olvasnál még többet, ha a politikán kívüli világ is érdekel, ha esténként van időd leülni a gép elé, akkor szeretettel várunk a Szalonnázón. Naponta megjelenő magazinunkban megtalálod szerzőink egyéb írásait is, de olvashatsz zenéről, tudományról és még számtalan témáról a folyamatosan bővülő Szalonnázón.
A Szalonna egy teljes mértékben civil, független véleményportál. Nem kérünk és nem fogadunk el támogatást senkitől, csak az olvasóinktól. Ha olvasni szeretnél, nem ugrik az arcodba egyetlen reklám sem. Ez csakis úgy lehetséges, ha te fizetsz a munkánkért. Kizárólag ezekből a támogatásokból működik a Szalonna, hónapról hónapra. Ha kiürül a becsületkassza, elfogy a Szalonna. Ne úgy fogd fel, mintha koldusnak adnál, hanem úgy, mintha az újságosnál fizetnél rendszeresen a kedvenc magazinodért.