December 1,  Szerda
header-pic

Határokon Átívelő Szellemi Táplálék

NEHAZUGGY


Érzékenyítés

Ez a felület kizárólag önkéntes olvasói támogatásokból működik. Nem politikusok, háttérhatalmak és gazdasági érdekcsoportok tulajdona, kizárólag az olvasóké.

Kiszámítható működésünket körülbelül havi 3,000,000 forint biztosítja. Ebben a hónapban összegyűlt 1,839,157 forint, még hiányzik 1,160,843 forint.
A Szalonnát ITT támogathatod, a Szalonnázó extra cikkeire ITT tudsz előfizetni.

Köszönjük, hogy fontos számodra a munkánk.

Írtam egy Facebook-posztot még múlt hét pénteken. Megosztottam az aHang petícióját, amiben tiltakozni lehet az orosz mintájú homofób törvény ellen, és leírtam néhány gondolatomat az üggyel kapcsolatban. Legnagyobb meglepetésemre tegnapelőtt késő este érkezett rá egy komment, amelyben egy általános iskolai osztálytársam azt fejtegeti, hogy miért nem írna alá a büdös életben egy ilyen petíciót. Például azért, mert „nem kell gyerekeket ilyesmivel traktálni”, „ez nem a gyerekek dolga”, „régen is voltak buzik, de ezt nem hozták mások tudomására”, és hogy most sokan ettől akarnak „jófejnek” tűnni, hogy egy ilyen ügy mellé állnak.

Mindenre válaszolok, amivel megkeresnek, így elkezdtem még éjjel írni, de hosszú lett volna, inkább leírom itt, hátha érdekel, vagy érint másokat is.

Én először az Egyetem Presszóban (a Felszab téren) találkoztam meleg közösséggel kamaszként, a nyolcvanas években. Egészen tragikus, nehéz sorsok voltak egy-egy ember vagy pár története mögött. Már akkor idegesített, hogy vajon én miért járkálhatok kézenfogva, büszkén Kocsis Lajossal, az első szerelmemmel, és ők miért nem a párjukkal? Semmivel sem rosszabbak, vagy mások, mint mi. Miért kell egy féllegális helyre szorulniuk? Miért kell hazugságban vagy megpecsételve élni az életüket? Többnyire a hazugságot választották, nem ritkán családos, stabil egzisztenciával rendelkező, számomra felnőtt emberek.

Aztán nyíltak a melegbárok, ahol teljesen felszabadultan szórakozhattak együtt mindenféle szexuális irányultságú emberek. Nagyon szerettem azokon a helyeken lenni, mert tapintható volt számomra valamiféle szabadság, ami az elfogadásból eredt. Nem is az elfogadás a jó szó, inkább olyan érzés volt, hogy ott teljesen mindegy mindenkinek, hogy ki kivel van, mit csinál, kit szeret, ott mindenki egyformán ember.

Később egy régi barátom kislányáról derült ki, hogy nem hetero. A kislány, akit a születése óta ismertem és szerettem, aki olyan volt, mint egy porcelánbaba, egyre távolodott el a porcelánbaba szereptől már az oviban. Kikerültek a hajából a színes hajgumik és csatok, a pörgős szoknyát farmer, nagy póló és baseball sapka váltotta fel, a kopogós cipőt tornacipő, a jazz balettet pedig karate edzések. Az anyja már rég érezte, hogy mi történik, aztán meg is történt a beszélgetés: a kislány nem érzi magát lánynak. Ez semennyire nem kötődött a szexualitáshoz, hiszen gyerek volt, tizenkét éves, ha jól emlékszem. Szerencséje volt, hogy a barátnőm az anyja, és támogatja őt mindenben. Az a gyerek küzdött magával pici kora óta úgy, hogy fogalma nem volt, mi nem stimmel vele. Küzdött a társaival, a beilleszkedéssel, azzal, hogy próbáljon olyan lenni, mint mások. Most küzd azzal, hogy fiatalon felvállalta, hogy ő máshogy működik, mint a többi lány.

Kinek van joga őt bántani, vagy megfosztani egy boldog élettől? Kinek van joga arra, hogy azt mondja, hogy ez a téma nem való gyerekek közé? Miért érzi azt bárki, hogy a többi gyereknek nincs joga arról tudni, hogy nem mindenki olyan, mint ő? Hogy az a lány, aki a királylányos jelét a szekrényén inkább autóra akarja lecseréltetni az óvodában, attól még nem bolond, vagy szörnyeteg. Kinek van joga azt mondani, hogy egy egynemű pár nem élhet teljes életet? Hogy nem nevelhetnek gyereket, mert az „sérült gyerek” lesz? Kinek van joga megbélyegezni azt a gyereket, akit egynemű szülők nevelnek, mert „milyen példát látnak”? Kinek a hetero szülei szexeltek a szeme előtt gyerekkorában, vagy ki tette közülünk ezt a gyerekei előtt? Ellenben azok, akik nem tisztes heterók lettek, őket kik nevelték, hogyan és mire? Hány olyan hetero férfi van, aki beleszeretett a haverjába, miután megnézte a Túl a barátságon című filmet? És hány olyan lehetett, akinek segített az a film? Ki kényszeríthet bele egy másik embert hazug életbe mindenféle törvényekkel? A sokadik jogfosztó törvénnyel.

Szóval én ezért írtam alá a petíciót, és ezért biztatok erre mindenkit. És persze azért, mert szeretni és szeretve lenni csoda, bárkivel is éli meg azt az ember. Ezzel együtt mindenkinek joga van máshogy látni dolgokat, de például az „érzékenyítés” pont erre való. Nem arra nevel, hogy más legyél, mint ami vagy, hanem arra, hogy elfogadd, ha így van, vagy elfogadj másokat, akik nem olyanok, mint te.

A Szalonna egy teljes mértékben civil, független véleményportál. Nem kérünk és nem fogadunk el támogatást senkitől, csak az olvasóinktól. Ha olvasni szeretnél, nem ugrik az arcodba egyetlen reklám sem. Ez csakis úgy lehetséges, ha te fizetsz a munkánkért. Kizárólag ezekből a támogatásokból működik a Szalonna, hónapról hónapra. Ha kiürül a becsületkassza, elfogy a Szalonna. Ne úgy fogd fel, mintha koldusnak adnál, hanem úgy, mintha az újságosnál fizetnél rendszeresen a kedvenc magazinodért.

Social media & sharing icons powered by UltimatelySocial
error

Kövess minket!