Április 26,  Péntek
header-pic

Határokon Átívelő Szellemi Táplálék

VENDÉG


Kádártól Kádárig

Ez a felület kizárólag önkéntes olvasói támogatásokból működik. Nem politikusok, háttérhatalmak és gazdasági érdekcsoportok tulajdona, kizárólag az olvasóké.

Kiszámítható működésünket körülbelül havi 3,000,000 forint biztosítja. Ebben a hónapban összegyűlt 2,544,300 forint, még hiányzik 455,700 forint.
A Szalonnát ITT támogathatod, a Szalonnázó extra cikkeire ITT tudsz előfizetni.

Köszönjük, hogy fontos számodra a munkánk.

Lassan ötven éve lettünk akkorkák, hogy a szüleink már nyugodtan beszélhettek nekünk és velünk arról a korról, amelyben éltünk. A hatvanas évek vége, a hetvenes évek eleje, az Új gazdasági mechanizmus ideje.

Megtudhattuk, hogy bár a tőkés világ már biztosan összeomlik, és mi már meghaladtuk a tőkés társadalmak fejlettségét, lassan felépül a szocializmus, már csak néhány lépés és megteremtjük a „munkaalapú társadalmat”, ahol mindenki a szükségletei szerint részesülhet a kommunizmus javaiból.

A szüleinket csak háromévente, alig néhány dollárral a zsebükben engedték nyugatra, hogy megnézhessék a rothadást, miközben bennünket túszként itthon tartottak, nehogy eszükbe jusson disszidálni, és azt a romló, túlhaladott rendszert választani. Nem is állt szándékukban. Édesapa haláláig a hazánk iránti hűségre nevelt bennünket, bár kapott ajánlatot a nyugaton élő rokonainktól. Sajnálom, hogy én már nem tudtam ezt elérni a fiaimnál, de megértem a döntésüket.

Elkezdődött a fa- és széntüzelés földgázra vagy fűtőolajra átállítása, épültek a falusi kockaházak és a fürdőszobák. Pusztabánrévén a jelenlegi  ócsaihoz hasonló telepet építettek, akkor ugyan nem a bedőlt devizahiteleseknek, és nem horribilis összegekért, de lényegileg a most építettekhez kísértetiesen hasonlóan, éppen olyan párthatározat eredményeként, mint a mostani.

Akkor is meghallgathattuk számos alkalommal a rádióban és az egyetlen pártirányítású televíziócsatorna Híradójában, hogy Magyarországot nem fogja sújtani a világban lezajló energia árrobbanás, mert a „párt” megvéd bennünket ettől a kellemetlen hatástól. És megvédett. Drágán védett meg. Akkor is nehezen éltünk. Édesanya otthon maradt, nevelte a három gyermeküket, nevelt bennünket. Édesapa hol talált magának munkát, hol nem. Vándoroltunk az ország egyik végéből a másikba. Aztán később már csak ő vándorolt. Édesanya megstoppolta a zoknikat, és az örökölt vagy Kanadából kapott télikabátban húztuk ki a telet. A hetvenes évek közepén érettségiztünk, s bár (finoman szólva) nem támogatták a továbbtanulásunkat, az mégiscsak sikeredett.

Akkor is, mint most, a párt káderei érvényesültek, nekik nem is kellett felvételizni legfeljebb beírni, hogy milyen kitüntetésben részesült az apjuk a Szocialista Haza védelmében, vagy a munkás-paraszt hatalom megszilárdításában. Akárcsak ma. Mi csak hallgattuk, hogy legyünk türelmesek, esetleg most még egy-két évig húzzuk össze a nadrágszíjat, de meglátjuk majd, hogy nemsokára jobb lesz.  Nem lett jobb. És ez így megy lassan ötven éve.

Ebben az országban ötven éve folyamatosak a reformok, a gazdasági, majd a politikai rendszer reformja, adóreform meg oktatási reform, és a reformok reformjai. De még soha senki nem kezdett hozzá a rendszer gyökeres átformálásához, az alapokig lebontott, elázott vályogfal helyett kőfal építéséhez.

Ma szomorúan állapíthatjuk meg, hogy tovább él a szocializmus, és gőzerővel folyik a kádári rendszer rekonstrukciója. A politikai életben a marginalizálódott belső ellenzék jobbára jelentéktelen és esélytelen, az országot vezető „párt”, amely a „demokratikus centralizmus” elvén dönt minden kérdésben az érintettek megkérdezése és egyetértése, de legalább tájékoztatása nélkül, korlátok nélkül uralja a politikai hatalmat: „S a nép, az istenadta nép. Oly boldog rajta, Sire!”.

Közben az „ifjú törökök” államcsínyt hajtanak végre és „orbanizálják” a még hozzáférhető közvagyont, éppen mint a hetvenes-nyolcvanas években. Megindult a „gmk”, „háztáji-k” szervezése, és az országot fenntartani képes mezőgazdaság és ipar kirablásának, ellopásának befejezése. A lehetetlen és teljesíthetetlen központosítási és ellenőrzési akarnokság miatt burjánzik a feketegazdaság. Illetve megélni csak a feketegazdaságban lehet.

Azzal, hogy a ’60-as  évek végétől egyre lazította a politikai terrort, azzal, hogy kijelentette, „aki nincs ellenünk, az velünk van”, azzal, hogy az orosz medvével csókolozott és kezet csókolt a brit miniszterelnök asszonynak, valamint a pápa őszentségének, Kádár bizonyos értelemben konszolidálta a politikai helyzetet, és be kell látnunk: a „szabadság” csak a polgári értelmiség egy kis részének hiányzott. Az évszázada röghöz kötött vidéki munkás és paraszt inkább szabadnak érezte magát, mint rabnak. (Ma pedig inkább rabnak, mint szabadnak?) Ráadásul relatív jólétben élt.

Kádár sem tudta magát a világ főáramaiból kivonni. Ő is aktívan részt vett az emberek vezetékes hálózatokra fűzésében, panellakásokba nyomorításában, a kiszolgáltatottságuk maximalizálásában. Ha úgy tetszik, rabszolgává tételében. És ma sem az emberek  függetlenségének növelésére törekszenek a politikai erők, a béreknek az uniós átlagához való közelítésével, hanem meglehetősen demagóg módon a „rezsi” költségek csökkentésén keresztül a kiszolgáltatottság növelésében illetve fenntartásában érdekeltek.

Hiszen nyilvánvaló, hogy a munkalehetőségek megteremtése és a minimálbér 50-100%-os növelése, a járulékok akár 50 százalékpontos csökkentése és az adórendszer sávosan igazságosabbá tétele mellett lényegesen többet adna az embereknek, mint ezzel a látványos, politikai haszonszerzésen alapuló, demagóg, végzetesen rossz megoldással.

A jelenlegi politikai rendszer éppen úgy fenntartja a fenntarthatatlan szociális és nyugdíjrendszert, mint azt elődei tették. Sőt, a nyugdíjjal való bűvészkedést használja fel politikai hatalmának megőrzésére.

Éppen mint a nagy tanítómester használja a társadalom különböző rétegeinek egymással szembeállítását – e sorok írásakor éppen a futball szurkolók és az egyetemi hallgatók -, egymás ellen hergelését. De jól alkalmazza a kismamák és nyugdíjasok szembeállítását, vagy a szerencsétlen szabolcsi, ózdi munkanélküliek szembeállítását más rétegekkel.  Mégis nagyobb szükség van a cirkuszra, mint a kiművelt emberekre – nem beszélve a bölcsészekről  -, állítja.

Kádár gondolkodása látszik tovább élni, s mintha maga Kádár élne tovább. Úgy vélem, nem sok idő fog eltelni, és „kádári” szobrokat állítanak szerte Magyarországon. Konkrétan így ívelnek rendszerek, így ível a politikai hatalom Kádártól Kádárig.

Nemeskéri-Orbán István

Ez egy évekkel ezelőtti írás, amely sajnos semmit nem veszített az aktualitásából, ellenkezőleg.

Címlap: Tatabányán a VII. bányásznapon rendezett nagygyűlésen Kádár János miniszterelnök beszél, 1957. szeptember elsején (Fotó: MTI/Molnár Edit)

A Szalonna egy teljes mértékben civil, független véleményportál. Nem kérünk és nem fogadunk el támogatást senkitől, csak az olvasóinktól. Ha olvasni szeretnél, nem ugrik az arcodba egyetlen reklám sem. Ez csakis úgy lehetséges, ha te fizetsz a munkánkért. Kizárólag ezekből a támogatásokból működik a Szalonna, hónapról hónapra. Ha kiürül a becsületkassza, elfogy a Szalonna. Ne úgy fogd fel, mintha koldusnak adnál, hanem úgy, mintha az újságosnál fizetnél rendszeresen a kedvenc magazinodért.