Március 28,  Csütörtök
header-pic

Határokon Átívelő Szellemi Táplálék

Egyéb


Az árnyékod, az még a tiéd

Ez a felület kizárólag önkéntes olvasói támogatásokból működik. Nem politikusok, háttérhatalmak és gazdasági érdekcsoportok tulajdona, kizárólag az olvasóké.

Kiszámítható működésünket körülbelül havi 3,000,000 forint biztosítja. Ebben a hónapban összegyűlt 1,506,669 forint, még hiányzik 1,493,331 forint.
A Szalonnát ITT támogathatod, a Szalonnázó extra cikkeire ITT tudsz előfizetni.

Köszönjük, hogy fontos számodra a munkánk.

Volt itt közel fél évszázad, amikor a szocializmust építettük. Nem beszélünk róla sokat, ha igen, főleg az elejéről, amikor a lefüggönyözött fekete autókkal vitték el olykor, akik másféle világot szerettek volna. Aztán jöttek az ’56-os események, szándékosan nem nevezem forradalomnak, mert nem volt az. Utána többeket kivégeztek, másokat bebörtönöztek, tény, hogy nem mindenkinek tapadt vér a kezeihez, azokról persze nem szoktunk beszélni, akik csak túl szerették volna élni az egészet, de nem sikerült nekik, mert valaki önbíráskodott, leszámolt velük és a családjukkal. ’89-ben abbahagytuk az egészet, kiderült, hogy mindenkinek elege volt a sötét évtizedekből, mondván, itt nem történt semmi érdemleges, megállt az ország a fejlődésben.

Azt, hogy megálltunk volna a fejlődésben, nem mondanám, egy nyomorban élő országot sikerült eljuttatni egy aránylag magas szintre. Mindenkinek volt munkája, lakótelepek nőttek ki a földből és egyre többen költözhettek korszerű lakásokba, voltak, akik házat építettek maguknak, mindenki számára elérhető volt az oktatás, az egészségügy, a kultúra, utazni is lehetett, nem nyakló nélkül, de a többségnek elég volt, ha csak három évente mehetett külföldre. Hogy mi volt a fő probléma az egésszel, az a rendszerváltáskor derült ki, hát az, hogy az egyenlőséget nem szerettük.

Érdekes lenne, ha egyszer mindenki őszintén leírná, mit remélt ’89-ben, mi fog megváltozni az ő életében, és utána azt is, mi valósult meg a nagy elképzelésekből. Nyilván sokan úgy gondolták, most majd eljön az új világ, busásan meg fogják fizetni a munkáját, ha kedve lesz, vállalkozhat, lesz sok pénze, vásárolhat magának mindenfélét, gyárat, földet, villát, sőt, akár palotát is, szép, nagy  autóval fog járni, még helikoptere is lesz és szolgák hada fogja lesni a kívánságait. Na igen, a szolgák hada benne szokott lenni az álmokban, aztán az ébredés után általában azon veszi észre magát az álmodozó, hogy neki ebben a játékban is a szolga szerepe jutott.

És míg a hajdani egyenlősdinek megvolt az a hátránya, hogy azokat is vitte magával, akik gyakorlatilag nem sokat mozdítottak előre, ez egyben az előnye is volt, hiszen mindenkinek biztosította az életben maradás feltételeit, ennek a rendszerváltás után vége szakadt, az utóbbi évtizedben pedig eljutottunk odáig, hogy fennen hirdetik, miszerint nincs ingyen leves, aki élni akar, dolgoznia kell, ha alkalmas rá, ha nem. A rokkantsági járadékokat vagy elvették, vagy megnyirbálták, hogy a maradék a puszta létezést se biztosítja, aki pedig nem jogosult valamiféle ellátásra, tehát se nem nyugdíjas, se nem rokkant, se nem gyerek, annak márpedig dolgoznia kell. Ha nem talál megfelelő munkát, akkor közmunkát kínálnak.

Úgy tűnik, a társadalom többsége ezzel egyetért, mindenki befelé fordult, a saját világára koncentrál, egyre szebb a háza, a kertje, a bankszámlája is szépen gyarapodik, az, hogy egyre többen beleragadnak a saját nyomorúságukba, egyre kevésbé érdekli. Karácsony előtt jótékonykodik egyet, felajánlja a fölöslegét a rászorulóknak, néha adakozik is, persze nem viszi túlzásba, elvégre nem az ő dolga, valaki másnak kellene megoldania. Eszébe sem jut, hogy ez végső soron az egész társadalom felelőssége, az övé is, esetleg csak annyiban, hogy hagyta, hogy ez kialakuljon, de az ő jóváhagyása nélkül nem történhetett volna meg. És ezt nem lehet adományokkal kompenzálni.

Most, hogy a Fidesz gyakorlatilag mindent a zsebébe söpört, még mindig nem hallani egy árva hangot se, mintha nem történt volna semmi. Nem érzik az emberek, hogy őket megrövidítették, miért is éreznék? Nem mindegy, állami tulajdonban van-e egy egyetem vagy alapítványiban? Ő csak azt látja, hogy az egyetem továbbra is megmarad, még el is hiszi, hogy semmi nem változik. A többség számára műbalhénak tűnik, amikor az ellenzék tiltakozik ez ellen. Jó lesz ez, gondolják, különben sem tartozik ránk, ha az ott dolgozók, ott tanulók egyetértenek, nincs dolgunk vele. És így gondolták minden alkalommal, amikor valamit átjátszott a Fidesz magának.

Csak azt érezzük a sajátunknak, ami a miénk, amit a nevünkre írattunk, a többihez mintha nem lenne közünk, de azért elvárjuk, hogy használhassuk. Úgy gondoljuk, hogy jár nekünk. Aztán majd ne csodálkozzunk, ha egyszer csak nem jár mindenkinek, ha megfizethetetlen lesz az egyetemi tandíj, ha a Balatonnál csak méregdrágán tudunk bemenni egy strandra, ha kapunk egy vizsgálatot és kiderül a vállalkozásunkról, hogy megszegtünk valamiféle szabályokat és jobban tesszük, ha gyorsan megválunk tőle és ha bárhová mennénk panasszal, biztos, hogy nem nekünk adnak igazat. Ha egyszer azt mondanák, hogy mindenkinek a házát ráíratják a nevükre vagy a bankszámlákon levő pénzünket vennék el, talán azon már felháborodnánk, de addig? Vigyék, csak vigyék, nekünk aztán mindegy.

Hogy ez csak feltételezés? Lehet. De ezzel az erővel az is megtörténhet, csak egy törvényjavaslat kérdése. Aztán egy nap arra ébredhetsz, hogy az árnyékod, az még a tiéd, semmi más.

A Szalonna egy teljes mértékben civil, független véleményportál. Nem kérünk és nem fogadunk el támogatást senkitől, csak az olvasóinktól. Ha olvasni szeretnél, nem ugrik az arcodba egyetlen reklám sem. Ez csakis úgy lehetséges, ha te fizetsz a munkánkért. Kizárólag ezekből a támogatásokból működik a Szalonna, hónapról hónapra. Ha kiürül a becsületkassza, elfogy a Szalonna. Ne úgy fogd fel, mintha koldusnak adnál, hanem úgy, mintha az újságosnál fizetnél rendszeresen a kedvenc magazinodért.