NEHAZUGGY

És ki kell mondanunk, mert ha nem mondjuk ki, felfal minket is. Élve

Swan Edgar | 2021. Április 26, Hétfő | 7:59

Ez a felület kizárólag önkéntes olvasói támogatásokból működik. Nem politikusok, háttérhatalmak és gazdasági érdekcsoportok tulajdona, kizárólag az olvasóké.

Kiszámítható működésünket körülbelül havi 3,000,000 forint biztosítja. Ebben a hónapban összegyűlt 2,340,346 forint, még hiányzik 659,654 forint.

A Szalonnát ITT támogathatod, a Szalonnázó extra cikkeire ITT tudsz előfizetni.

Köszönjük, hogy fontos számodra a munkánk.

Napsugaras szép reggelt, kellemes, lehetőleg nyugodt és szép hétfőt kívánok mindenkinek! A tavasz még nem igazán talált ide, de talán a májussal meg fog érkezni az is.

Mennek mindenhol ezek a reklámok. Ismert emberek – és néhány számomra ismeretlen – mondja, hogy az oltás az, ami majd visszaadja az életünket, ha elég ember megkapta az oltást, ismét úgy élhetünk, mint előtte. Nézem a reklámot és tudom (úgy tudom), hogy ez nem igaz. Soha nem lesz olyan az életünk, amilyen a járvány előtt volt. Akkor sem, ha mindenkinek sikerül beadni az oltást (és én remélem, hogy a lehető legtöbb ember felveszi, még azok is, akik esetleg valamiért nincsenek meggyőződve a szükségességéről. Ha önmagukért nem, a mások iránti felelősségből vállalják), nem tudunk visszamenni a saját múltunkba. Az a másfél év, ami lesz két év is – és csak remélni lehet, hogy nem több – ameddig ennyire intenzíven megmutatta a vírus, hogy mennyivel erősebb, mint a pártok, a kormányok, a politikusok és az egyszerű emberek, nem fog elmúlni nyom nélkül. Másféle életünk lesz, mert megváltoztunk. Ez nem jó és nem rossz, ez olyan tény, amit el kell fogadni, és alkalmazkodni kell hozzá.

Olyan reklámok nem mennek sehol, melyek azt bizonygatnák, hogy amikor sikerül leváltani a rezsimet, akkor visszatér az életünk a régi kerékvágásba. Vannak olyan kormányok és kormányfők, melyek jönnek és mennek, túlságosan nagy és mély nyomot nem hagynak a társadalomban. Sok minden mással ellentétben ez jó. Egy művész mindig nyomot akar hagyni maga után, legyen az zenész, festő, szobrász, író, színész. Van, akinek sikerül, mert valamiben más, mint a többi. A legtöbbnek nem sikerül, mert a tehetséget nem lehet akarattal vagy szorgalommal pótolni. De amelyik művész nyomot hagyott maga után, az jobbá tette a világot. Michelangelo, Picasso, Mozart, Liszt, Callas, a Beatles, Örkény, Petőfi, Shakespeare, Leonardo da Vinci, Verdi és az a sok-sok ember, akik nyomot hagytak, változást indítottak el a világban, akik egy kicsit vagy akár nagyon felforgatták az addig ismert és elfogadott rendet, előre taszigálták a civilizációt.

Mao, Sztálin, Hitler, Pol Pot, a Kim dinasztia, Ceaușescu. Ők is nyomot hagytak maguk után. A ma élő romániai románok és romániai magyarok akkor is emlékezetükben őrzik a diktátort, ha nem is éltek még abban az időben. Akik éltek, akár felnőttként, akár gyerekként, emlékeznek az áramszünetekre, a hidegre, a sorbanállásra, az ételjegyre, a Victoria szalámira. De főként a mindent átitató, mindent beterítő, minden apró zugba beszivárgó félelemre emlékeznek. A szigorú szabályokra, az életet részleteiben meghatározó, az elvárt – és egyben kötelező – szabályokra emlékeznek. Emlékeznek a propagandára, a diktátor és családja dicsőítéséről, az ország jólteljesítéséről, a határokon túli világ aljasságáról és veszélyességéről szóló, mindenhol jelen lévő propagandára. Ez örökre velük marad, tudom, mert vannak munkatársaim, barátaim, akik megélték ezt, és látom, érzem a nyomait az átélteknek.

Tudom mindezt, a legtöbben tudjuk, de legalább tudhatjuk mindezt. És nincs nap, amelyik ne lenne rosszabb és ijesztőbb, mint az előző. Hogy egy politikus összességében épít vagy pusztít (nem stadionokat, templomokat és nem autópályákat) egy adott országban – jó esetben csak ott, és nem kezd el fertőzni, mint a kolera, vagy nem indul meg más országokba életteret foglalni magának -, az nem nézőpont kérdése.

Mi kell ahhoz, hogy megértsük, mi folyik itt? Miért kell, miért lehet úgy tenni, mintha minden rendben lenne, vagy legalábbis majdnem minden majdnem rendben lenne? Az országban élők egy része feltétel nélkül hisz Orbánnak. Mások látják a valóságot, de megtérül a félrenézés. Megint mások nem is értik, mi történik velük és körülöttük. A rezsim ereje a propaganda. Őrületesen nagy hadsereg szolgálja, valójában minden azt szolgálja. A tisztviselő, aki tologatja az aktát, aki nem adja ki a közérdekű adatot, mert ezt kapta parancsba, éppen úgy a propagandát szolgálja, mint a köztévének csúfolt pöcegödörben az a riporter vagy hírolvasó, aki tudja jól, hogy hazudik, de belenéz a kamerába és elmondja, beolvassa, és azzal nyugtatja magát, ha ő nem tenné, akkor megtenné más, be kell fizetni a csekkeket, etetni kell a gyereket. A propaganda része az álcivil szervezetek sokasága, a véleményvezérek, a mindenféle portálokon publikálók, a mindenhol megszólalók, de a propaganda része az a kórházigazgató is, aki nem ad ki adatokat, az a zenész, színész is, aki mit tehetne, odaállt egy fotóra, köszönte szépen a kitüntetést, mosolyogva fogta meg a kinyújtott kezet. És a propaganda része az az – önmagát függetlennek valló – közszereplő, az a véleményvezér is, aki elhiteti magával, hogy attól lesz ő figyelemreméltó és független, ha relativizálja a dolgokat. Akkor majd őt nem nevezik Orbán-fóbiásnak, és az jó.

Én pedig azt gondolom, hogy ameddig nem látjuk be, hogy nincs tovább, szembe kell fordulni vagy bele fogunk ebbe dögleni, addig nem lesz jobb, de rosszabb lesz. Tudomásul kell venni, és ki kell mondani, hogy ez ugyanaz. Pont ugyanaz. Ételjegy, kivégzések és Victoria szalámi nélkül, de pontosan ugyanaz. Diktatúra. Kártékony, veszélyes, fertőző, romboló diktatúra. Nagyon régen nem két vagy több ideológia áll szemben egymással, hanem egy pusztító fertőzés terjed és nyomorít meg egyre több életet. Örökre.

Különbséget kell tenni aközött, amikor egy országban többféle párt működik és ezek véleménye sok dologban eltér, harcolnak egymással, vitáznak, akár ordítoznak a képviselőik a parlamentben, próbálják meggyőzni a másikat a maguk igazáról. Ez rendben van. De nálunk nem ez történik. Egyetlen egy párt és annak vezetője dönt mindenben. Mindenről. Az egész életünkről, a gyerekeinkről, a gazdaság minden apró részletéről, arról, hogy mennyi hitelt veszünk fel és kitől, mit építünk, mit rombolunk, miben hiszünk, mit ünnepelünk, arról is, hogy ki a jó hazafi, ki áruló, ki magyar és ki ideiglenesen hazánkban állomásozó idegen ügynök. Ezeket nem kérdezik és nem vitatják meg velünk, hanem közlik. Kihirdetik. Ránk erőltetik.

Szembe kell néznünk azzal, hogy ez diktatúra. És ki kell mondanunk, mert ha nem mondjuk ki, felfal minket is. Élve. Az nem változtat semmin, hogy az Unió tárgyal a rezsimmel, semmit nem jelent. A legtöbb ország vidáman tárgyalt és üzletelt a legvisszataszítóbb diktátorokkal is mindaddig, ameddig rá nem kényszerültek arra, hogy szembeszálljanak. És addigra már iszonyatos volt a pusztítás, az emberek – országok, kontinensek – borzalmas árat fizettek azért, mert nem hitték, hogy igen, ez velük történt, itt történt és igen, pont annyira nem voltak hajlandóak szembenézni vele, mint mások, máshol.

A diktatúra az diktatúra. Akkor is az, ha más neveket keresünk neki, akkor is, ha igazolni próbáljuk, ha keressük a felmentéseket, ha bizonygatjuk, hogy ez nem az. De, az. Ahol félnek az emberek, ahol központi utasításra kell egyszerre lépni, ahol egy ember akarata felülír mindent, ahol nem lehet felelőst keresni, ahol mindenre a gyűlölet a válasz, ahol lehet mocskoslibsizni és gyilkoskommunistázni, buzizni és genderlobbizni, jókeresztényezni és istentelenezni, ahol iszonyatos propagandagépezet működik azért, hogy az az egy ember megtarthassa a hatalmát, és az őt szolgálók megtarthassák a zsákmányt, ahol úgy lehet ezermilliárdokat elvenni a közösből, hogy senki nem tud, nem mer vagy nem akar semmit tenni ellene, az diktatúra. Orbánt és rendszerét pont úgy nem lehet megkérdőjelezni, ahogy a többi diktátort és diktatúrát sem lehetett. Pedig kellene. Az, hogy maradt néhány kiskapu, pár ablak, amin kinézhetünk, csupán az Uniónak köszönhető látszatszabadság. Az egyetlen eszköz éppen a felismerése és a kimondása annak, hogy Orbán diktátor, Magyarországon diktatúra van, és a mi felelősségünk tenni ellene. És mindenki tehet a maga szintjén, nem kell hősnek és mártírnak lenni. Elég, ha nemet mondunk. Ha szembeszállunk. Ha nem nyugszunk bele, hogy ez van. Elég csak kicsiben, elég a magunk közegében. De legelőször fel kell ismernünk a valóságot.

Ezt akartam elmondani ma reggel. Jó ébredezést. Mi hamarosan jövünk az első beszólással.

Iratkozz fel most!

Ha tetszett a cikk, de még olvasnál, ha esténként van időd leülni a gép elé, akkor légy az előfizetőnk a Szalonnázón. Naponta 18 órakor élesedő további 3 cikket ajánlunk, jellemzően szintén olyan magyar és nemzetközi közéletet, lényegében az életünket érintő témákról, amelyeket fontosnak tartunk, de nem férnek bele a Szalonna napi kínálatába. Szeretettel várunk!