Március 28,  Csütörtök
header-pic

Határokon Átívelő Szellemi Táplálék

NEHAZUGGY


Ha így nézzük, megérdemli azt a pofa sört

Ez a felület kizárólag önkéntes olvasói támogatásokból működik. Nem politikusok, háttérhatalmak és gazdasági érdekcsoportok tulajdona, kizárólag az olvasóké.

Kiszámítható működésünket körülbelül havi 3,000,000 forint biztosítja. Ebben a hónapban összegyűlt 1,506,669 forint, még hiányzik 1,493,331 forint.
A Szalonnát ITT támogathatod, a Szalonnázó extra cikkeire ITT tudsz előfizetni.

Köszönjük, hogy fontos számodra a munkánk.

– Érez megvetést a kormánya iránt?

– A demokratikus intézmények szerintem csodálatosak, de most éppen borzalmas emberekkel vannak tele. 

– Kérem, feleljen a kérdésre!

– Megismételné?

– Megveti a kormányát?

– Ez semmi a megvetéshez képest, amit a kormányom érez irántam. 

Kulturált jó reggelt, fényt és világosságot kívánok mindenkinek! Az utcai harcosok összes antikommunistáját is beleértve. Az egyik idei, Oscar-díjra jelölt filmből, A chicagói 7-ek tárgyalása címűből származik a fenti párbeszéd, nem tudom eléggé hangsúlyozni: akinek egy módja van rá, ne hagyja ki. Nem filmajánlóval készültem, mindössze a friss élmény hatása alatt összetörve jutottam arra a következtetésre, hogy ennek a nagyon is megtörtént eseményeken alapuló alkotásnak pusztán ez az egy dialógusa (és hol van az összes többi, ami nem fér ide) az elmúlt évtized akár minden egyes napjának mottója is lehetett volna ebben a valamiért cinikusan csak Nemzeti Együttműködés Rendszerének nevezett erkölcsi fertőben.

Hogy ez a fentről áradó megvetés mennyire valós – nem általánosságban beszélek, csak a saját valóságérzékelésemről -, azt az utóbbi, járvánnyal sújtott bő egy évben még annál is jobban sikerült kimaxolniuk az illetékeseknek, mint amikor nem direkt módon, holttestek fölött vonyítottak bele naponta válogatott hazugságokat a nép aurájába. A normalitássá szelidült kormányzati megvetés egyik friss példázata következik:

„Van az emberben egy rossz érzés, amikor a halottak számával vívnak politikai csatát. Valahogy ez olyan kínos. Emberek meghalnak, együtt kell érezni szerintem a hozzátartozókkal, el kell temetni a halottainkat, szóval több tiszteletet az embereknek, talán ezt mondanám. Nem politikai verseny tárgya a halottak száma. Épp elég baj, ha egy is meghal. Tehát lehet, hogy statisztikákban ki lehet mutatni, hogy elöl, hátul vagy középen vagyunk, de énnekem egyetlen olyan magyarnak a halála is fáj, aki egyébként ha nem lett volna ilyen betegség, akkor életben tudott volna maradni. Neki is van apja, anyja, vagy éppen ő maga édesanya, édesapa, valakinek a gyermeke, szóval ezek sokkal mélyebb dolgok, mint a politika. De valahogy mégiscsak beszélni kell erről, és a politika világa meg olyan, hogyha beszélünk róla, akkor vitatkozunk is. De mégis ezt valami több decensséggel vagy méltósággal is tehetnénk. Tehát én nem (?) szívesen veszek részt abba’ az adok-kapokba, amik a halálozási statisztikák körül zajlanak, csak azt tudom önnek elmondani, hogy én mit nézek. Tehát én eddig is ezt tettem, ezután is ezt teszem. Hogy van az Európai Uniónak egy minden tagállamra kiterjedő adatszolgáltatási felülete, ahol közlik, hogy az utolsó békeévhez képest, a covidos évben mennyien halnak meg. […] Ez azt jelenti, hogy ez egy valóságos szám, ami azt mutatja, hogy mennyi életet veszítettünk el az utolsó békeévhez képest. És HA ÍGY NÉZZÜK, akkor Magyarország egy tartható pozícióban van. Inkább a jobban teljesítő országok közé tartozik, tehát ahol inkább kevesebben haltak meg. A magyar adatszolgáltatás egy másik logikát követ, Magyarországon nem teszünk különbséget aközött, hogy valaki covidban halt meg, vagy coviddal halt meg. […] Ezt a legelején is tudtuk, meg is kérdeztem az ezzel foglalkozó szakembereinket, hogy mér’ ilyen (a magyar egészségügyi statiszika – szerk.), amire az a nagyon világos válasz volt, hogy mindig is ilyen volt. Nagyon konzervatív módon vezetjük az adatokat, és ezen a rendszeren nem kívántak változtatni a szakemberek. […] Tehát még egyszer: a covidban és a coviddal meghalók közötti különbség nem jelenik meg nálunk, az európai statisztikákban igen, ezért én inkább azokat követem”. 

Kínosnak rohadtul kínos, de ez az a pillanat, amikor mégiscsak be kell látni, én legalábbis hajlandó vagyok szembenézni ezzel: a regnáló önkényuralom meg az élén álló ember politikai kommunikációjának totális inkonzisztenciája és ellentmondásosssága, az egymást évek óta egyre gyakrabban (akár 24 órán belül is) agyoncsapó kinyilatkoztatások, az egyik hétről a másikra a valóság, az empirikus tapasztalások által bizonyíthatóan meghazudtolt kijelentések, a sokszor ordas provokációnak tűnő minősítések aljassága és gátlástalansága EGYÁLTALÁN NEM

1) a pillanatnyi eltévelyedés, az éppen aktuális helyzet súlyossága, kezelhetetlenné válása által indokolt félresiklás, üzemzavar,

2) elégséges feltétele az össznépi kiábrándulásnak.

Egyáltalán nem az. Egyik sem. Nem a szerteágazó okairól állítok most valamit ennek a jelenségnek, hanem magáról a jelenségről. Erre nem nem tudok jobb példát idehozni, mint azt a rohadtul agyonidézett, ám annál kézzelfoghatóbbat és (elméletileg) számonkérhetőbbet, amihez nem kell milliárdul beszélni, nem kell érteni a jogállamiság és a demokrácia nyelvén, nem kell felérni ésszel, hogy mit jelent a sajtószabadság, és mivel jár annak hiánya. Ehhez elvileg bőven elegendő alapszinten beszélni magyarul. Aki alapszinten beszél magyarul, az valószínűleg pontosan érti, mint jelentenek az alábbi állítások, amelyek 2020 szeptemberében hangzottak el:

Azt gondolhatnánk, hogy ezt mindenki érti, még ha nem is érzi a súlyát annak, hogy mi mindenre használta fel a járványt a fideszes kétharmad, hogy milyen kreatív fedőneveken mentik át éppen a hatalmat saját maguknak, és hogy miként szerveznek ki állami funkciókkal társuló több ezermilliárd forintnyi közvagyont a mindenkori magyar állam alól. Azt gondolhatnánk, hogy ha mindenki felfogta, hogy a vírusbirkózó azt állította, MINDENKIT meggyógyít, mert neki az emberi életek megmentése jelenti a sikert, ehhez képest legalább 26 ezer embert már biztosan nem gyógyított meg, viszont gátlástalanul végigröhögcsél a rádiójában 25 percet (szokása ez neki, csak tegnap valamiért az átlagosnál is emelkedettebb állapotban volt), ráadásul közli, hogy csúnya dolog politikát csinálni a meg nem mentett életek számából, hiszen ő nem úgy számol, ahogy akkor számolt, amikor nem a halálozási statisztika természetét fejtegette, hanem a svédekre, spanyolokra, franciákra, és másokra mutogatott bezzegezve, akkor annak csak lesz valami következménye.

De nincs neki. A valóság egyáltalán nem kezdte ki a rajongótábor rajongását, ezeknek a felelőtlennek tűnő nagyotmondásoknak és hazug ígéreteknek gyakorlatilag semmi jelentőségük nincs. Nem a pillanatnyi pánik miatt, hanem pontosan azért hangzanak el, mert a választópolgárok választást eldönteni képes része nagy ívben tesz ezeknek az állításoknak az igazságtartalmára. A választást eldönteni nem képes többiek közben persze hónapokig rágódnak ezeken az állításokon, szembehelyezik az összes többi tényszerű hazugsággal, de ennek semmi jelentősége, miután az idők során eldurrogtatott szégyentelen propagandaszólamokkal nincs kinek, nincs mikor, nincs hol szembesítenie a beszélőt. A mikrofonállványt meg nem azért tartják, hogy rákérdezzen ezekre az ordas ellentmondásokra. Például arra, hogy miközben azt harsogják, hogy oltás az egyetlen megoldás a járvány leküzdésére, és az átoltottság tekintetében verjük Európát (köszönjük Kínának és Oroszországnak), akkor miért hal meg mégis 200 ember naponta? Csak nem azért, mert bűnös módon elengedték a járványt még mielőtt az oltások hatása érezhető lett volna?

És ahol nincsenek kérdések, nincs számonkérési lehetőség, mert az antikommunista utcai harcos hosszú évek óta elszigetelte magát a PROVOKATÍV kérdésektől, ott az sem jelent semmiféle politikai kockázatot, hogy a sokkal jobb állapotban lévő, óvatosabb országokkal ellentétben, ahol nem halnak meg naponta kétszázan, amelyek nem vezetik a lakosságarányos halálozások gyászos világranglistáit, itt egyszemélyes showműsort csinálnak a nyitásból. Hát hiszen ha ennyi hazugság és ennyi halálos áldozat ellenére növekszik az állampárt támogatottsága, akkor mi bajuk lehet még párezer halottból? A világon semmi. Az Országos Kórház Főigazgatóságuk minden következmény nélkül fenyegetheti kirúgással az egészségügyi dolgozókat, majd adminisztrációs tévedésre hivatkozva letagadhatják, hogy ők fenyegetőztek volna, meglincselhetik azt, aki kimondja, hogy a kórházakban háborús állapotok vannak, és egyetlen százalék népszerűségvesztéssel nem jár, hogy a magyar egészségügyi, halálozási statisztika rohadtul nem magyarázat arra, hogy 10-ből 9 lélegeztetőgépre került ember meghal.

Ráadásul Brüsszelben udvariasan fogadják, ha szégyellik is egy kicsit, és nem verik nagydobra a látogatását, de azért üzletelnek vele, és tolják a szekerét tizenegy éve, és még mindig nem értik ott sem, hogy ki ez az ember. Úgyhogy ezek után tényleg már csak egyetlen dolog van hátra: jöhet a soha nem látott méretű Békemenet, hiszen szégyellje el a pofáját mindenki, aki őszinteséget, egyenességet vár el ott, ahol a kétharmados önkény arra van berendezkedve, az a politikai stratégiája, hogy megélhetésileg lenézi, hülyének nézi, megveti a saját polgárait, és holttestek fölött moralizál azzal kapcsolatban, hogy mi a politikai verseny tárgya és mi nem, hogy mi a kínos és mi nem. HA ÍGY NÉZZÜK, megérdemli azt a pofa sört, szó se róla. És mi is megérdemeljük.

A Szalonna egy teljes mértékben civil, független véleményportál. Nem kérünk és nem fogadunk el támogatást senkitől, csak az olvasóinktól. Ha olvasni szeretnél, nem ugrik az arcodba egyetlen reklám sem. Ez csakis úgy lehetséges, ha te fizetsz a munkánkért. Kizárólag ezekből a támogatásokból működik a Szalonna, hónapról hónapra. Ha kiürül a becsületkassza, elfogy a Szalonna. Ne úgy fogd fel, mintha koldusnak adnál, hanem úgy, mintha az újságosnál fizetnél rendszeresen a kedvenc magazinodért.