Május 11,  Kedd
header-pic

Határokon Átívelő Szellemi Táplálék

Ordítok Blog


Hősiesen, névtelenül, kockázat nélkül annyira bátrak, hogy besz*rás

Ez a felület kizárólag önkéntes olvasói támogatásokból működik. Nem politikusok, háttérhatalmak és gazdasági érdekcsoportok tulajdona, kizárólag az olvasóké.

Kiszámítható működésünket körülbelül havi 3,000,000 forint biztosítja. Ebben a hónapban összegyűlt 587,169 forint, még hiányzik 2,412,831 forint.
A Szalonnát ITT támogathatod, a Szalonnázó extra cikkeire ITT tudsz előfizetni.

Köszönjük, hogy fontos számodra a munkánk.

Mert mi el vagyunk nyomva. Terrorizál minket a kormány, diktatúra van, de ha nincs is, demokrácia biztosan nincs. És tényleg! De miért? A pedagógusok 87 százaléka elutasítja az oktatási intézmények hétfőn esedékes megnyitását. Csináltak egy igen széleskörű felmérést, ebből derült ki, hogy félnek a tanerők. Féltik önmagukat, mert vagy még nem kaptak oltást, vagy ha kaptak, még túlságosan rövid idő telt el, nem alakulhatott ki az immunitás. És talán féltik a gyerekeket is, bár azt hiszem, hogy nem komolyan és nem eléggé.

A megkérdezettek közül 18 százalék hősiesen ellenállna, a többségük bátran elmenne inkább táppénzre, néhányan lehet, hogy megtagadnák a munkát nyíltan. 54 százalék bemenne, mert félti a státuszát és hivatástudata van neki. De nem az 54 százalék fog bemenni hétfőn, hanem az összes. A kutatásból az is kiderül, hogy bár baromira féltik a tanerők a gyerekeket, jobban, mint önmagukat, de azért azok, akik már megkapták mindkét oltást, ők biztonságban érzik magukat, és mennének már vissza a katedrára. Ellentmondás van? Igen, az bizony van. Érdekel valakit, hogy mit beszélnek a tanárok? Perszehogy nem. Sztrájkba lépnek a tanárok? Megkeresik a szülőket – akikkel egyébként is kapcsolatban vannak -, megszervezik magukat, közösen kiállnak a gyerekek biztonsága érdekében, kidolgoznak valami javaslatot, hogy amelyik szülőnek dolgoznia kell menni, és nem tudja megoldani a gyerekfelügyeletet, de még nem hagyható egyedül a csemete, ott mi legyen a megoldás? Ódehogy.

A kutatócég egészen el volt ájulva, mert majdnem 10 ezer pedagógus válaszolt a kérdésükre, amiből az következik szerintük, hogy a pedagógusok el akarják mondani a véleményüket. Hősiesen, névtelenül, kockázat nélkül annyira bátrak, hogy beszarás. A pedagógusok (valamelyik) szakszervezetének vezetője meg is mondta a tutit: ha csak egy gyerek is megbetegszik, ne adj’ isten meghal, az nem a pedagógusok hibája, hanem a kormány bűne. Merthogy a pedagógusok nagy többsége nem nyitna még hétfőn. És a pedagógusok nagy többsége ennek ellenére be fog menni hétfőn, mert mi a francot tehetne, kell a fizetés, fontos az egzisztencia, és az is fontos, hogy tanár maradjon az illető, mert azért pedagógusnak lenni mégiscsak egyfajta kiemelt státusz, egyfajta elit réteg a társadalmon belül. Így volt ez mindig, 50-60 évvel ezelőtt is, fasza zárt buborék, amin belül remekül ment a porcelán csészéből kortyolgatott szimpla eszpresszó és a rigójancsi mellé egymás kibeszélése, a másik – esetleg a diákok között kedveltebb – tanító vagy tanár fúrása-faragása.

Nem különleges ám a pedagógus társadalom, nem tér el különösebben az orvosoktól, az újságíróktól, könyvtárosoktól, rendőröktől, önkormányzati dolgozóktól. Azonos a fontossági sorrend, a legendás magyar bátorság és az összefogás is egységes.

Amikor először voltam Spanyolországban, éppen rengeteg – a rengeteg az rengeteg, sok tízezer – ember volt az utcákon. A menet elején dobosok adták a ritmust, remek volt a hangulat, valamit kántáltak, amit nem értettem. Ahogy haladtak, egyre többen csatlakoztak hozzájuk, a házak ablakaiban, erkélyein emberek – főként nők – álltak, és egy fazekat vertek fakanállal. Kérdeztem, mi a buli oka, milyen ünnep van? Kiderült, hogy nem ünnep ez, hanem tüntetés. Egy lányt – nem ebben a városban, valahol máshol – többen megerőszakoltak (helyi fejesek gyerekei), de a bíróság valami zavaros jogszabályra hivatkozva fel akarta menteni az erőszaktevőket.

Kérdeztem, hogy kezdődött a tüntetés? Mert az ország legtöbb településén, városokban és falvakban ugyanez történt. Volt valami szervező erő, szakszervezet, civil szövetség, valami, valaki, aki tüntetést szervezett? Nem volt. Az történt, hogy bemondták a tévében az ítéletet, erre egy csomó nő, idős és fiatal fogta a lábast, a fakanalat vagy merőkanalat, kiállt az erkélyre, az ablakba, és ütni kezdte az edényt. Nem egy ember, nem is száz, hanem százezer, talán millió. Mindenhol az országban. Egyszerre. Maguktól. Mert mindenkit felháborított a bíróság döntése, ezt nem kellett megszervezni, nem kellett elmagyarázni az embereknek, nem kellett meggyőzni őket arról, hogy ideje van a tiltakozásnak. Kollektív lelkiismeret. Nem tudom, hogy létezik-e ilyen hivatalosan, de hogy ott létezett, az biztos. Az első kongatás után egy órával (vagy annyival sem) elözönlötték az utcákat az emberek. És újra és újra, végül a kormánynak kellett közbelépnie, megváltoztatták a jogszabályt, a bűnösök börtönbe kerültek.

Ehhez hasonló játszódott le más alkalommal, amikor egy nagyvárosban új kórházkomplexum épült. A baj akkor kezdődött, amikor az önkormányzat úgy kívánt spórolni, hogy a már működő másik, régebbi kórházból bizonyos ellátásokat és szakembereket áthelyezett az új kórházba. Az eredmény az lett, hogy sem az egyik, sem a másik kórházban nem volt teljeskörű ellátás. Nem lett jobb, de legalább rosszabb lett az embereknek. És akkor megint kiállt valaki az erkélyre a fazékkal. A tüntetés élére egy orvos állt, mert ő pontosan látta, mekkora veszélyben van az ellátás. Nem az egzisztenciáját féltette, hanem a betegeit. Az utcára vonuló orvosok, nővérek elvegyültek a polgárokkal (őket bátran lehet polgárnak nevezni), az önkormányzat ígéretet tett, hogy rendezi a helyzetet. Az emberek hazamentek, az önkormányzati vezetők megnyugodtak, hiszen megúszták. Amikor a határidő letelt, de semmi nem valósult meg az ígéretekből, előkerült a fazék. Azóta mindkét kórház kapott elég eszközt, szakembert, működik az egészségügy úgy, ahogy azt ott az emberek elvárják.

Nálunk durcásak a pedagógusok, de az egzisztencia fontos dolog. Nálunk kaptak becsületes béremelést az orvosok, az ápolók harcolják ki maguknak, vagy szakadjanak bele a munkába a nyomorúságos fizetésükért. Nálunk 100 betegből 90 nem kerül le élve a lélegeztetőgépről, egy ápolóra, egy orvosra iszonyat számú beteg jut. Nálunk nem kap segítséget az, aki elveszítette a jövedelmét. Nálunk lesz kínai egyetem, a magyar egyetemeket kiszervezik alapítványokba, az egyházak szisztematikusan nyomulnak és foglalják el az intézményeket, veszik át az épületeket. Nálunk mindig azt a számot kell alapul venni, ami kedvező a kormánynak. Ha kevés a halott – mert igazából nem jutott el ide a járvány -, akkor a halottak számát nézzük, ha az egész kontinensen nálunk a legtöbb a halott, akkor az oltások számát nézzük. Nálunk van sok stadion és fűtött gyep. Nálunk van húgyszagú idősotthon és 2-3-5 éves várólista.

Nálunk minden van, egyetlen dolgot kivéve. Fazék, az nincs.

A Szalonna egy teljes mértékben civil, független véleményportál. Nem kérünk és nem fogadunk el támogatást senkitől, csak az olvasóinktól. Ha olvasni szeretnél, nem ugrik az arcodba egyetlen reklám sem. Ez csakis úgy lehetséges, ha te fizetsz a munkánkért. Kizárólag ezekből a támogatásokból működik a Szalonna, hónapról hónapra. Ha kiürül a becsületkassza, elfogy a Szalonna. Ne úgy fogd fel, mintha koldusnak adnál, hanem úgy, mintha az újságosnál fizetnél rendszeresen a kedvenc magazinodért.

Social media & sharing icons powered by UltimatelySocial
error

Kövess minket!