Szeptember 23,  Csütörtök
header-pic

Határokon Átívelő Szellemi Táplálék

VENDÉG


Fiktív beszélgetés pultos és vendég között

Ez a felület kizárólag önkéntes olvasói támogatásokból működik. Nem politikusok, háttérhatalmak és gazdasági érdekcsoportok tulajdona, kizárólag az olvasóké.

Kiszámítható működésünket körülbelül havi 3,000,000 forint biztosítja. Ebben a hónapban összegyűlt 1,385,009 forint, még hiányzik 1,614,991 forint.
A Szalonnát ITT támogathatod, a Szalonnázó extra cikkeire ITT tudsz előfizetni.

Köszönjük, hogy fontos számodra a munkánk.

Üres volt a hely zárás előtt félórával. A konyha rég bezárt, a szakács is már egy másik helyen melengette a bárszéket. A pultos csak azt várta, bezárhasson, és tovább álljon. Halk kattanással nyílt az ajtó, egy hosszú kabátos ember tért be.

 

– Jó estét, szervusz! – köszöntötte a pultos, és röptében még ránézett a telefonja kijelzőjére. 21:38.

– Jó estét, nyitva vannak még? 

– Természetesen, tízig mindenképpen. Mivel szolgálhatok? A konyhánk mára már bezárt, így ételek terén maximum a szendvicseinket tudom ajánlani – kezdte a begyakorolt szövegét, de a vendég leintette.

-Köszönöm, nem vagyok éhes, inkább csak innék. Szabad ide a pulthoz? Ha nem zavarja, nem akarnék egyedül ülni.

– Parancsoljon! Milyen itallal szolgálhatok?

– Köszönöm, de nem parancsolok, és szolgálatot sem szeretnék. Tegeződhetnénk? 

– Persze. Ez esetben mivel mérgeznéd magad ma este?

– Valami erősre gondoltam ide fele jövet, de az elhatározás elfogyott. Holnap is lesz nap, nem tehetem ma tönkre magam. Egy korsó csapoltat kérnék, mondjuk Krusovicét. Van esetleg barna?

– Csapon nincs, csak üvegben.

– Akkor maradjon a sima.

Hosszú pohár, az öblítő zümmögése, a kar enyhe kattanása, majd éktelen krákogása. Kifogyott.

– Sajnálom, úgy néz ki, üres a hordó, és csak holnap lesz másik. Adhatok üvegeset? Mondjuk akkor már a barnát?

-Igen, köszi. Viszont tudsz hozzá ajánlani valamit erőset is? Hiába lesz holnap, ha ma nincs csapolt sör.

– Van még Soproni csapon, illetve egy meggykreálmány ha mindenképpen csapoltat szeretnél, persze a barna sörhöz ajánlhatok egy sötétebb rumot, mondjuk egy Krakkent, ami nem túl erős, de passzol, ha édesebb utóízt szeretnél.

– Nem, maradok a krusónál, és inkább valami fanyarabb dolgot kérek mellé. Gin esetleg?

Szisszent a palack, öblült a pohár, és töltés közben beszélt a pultos tovább:

– Jéggel, tisztán, esetleg hűtött pohárban?

– Egy szem jéggel duplát, ha az ott Finsburry.

A metszett két decis pohár alja már koppant is a pulton, a jég csilingelve jelezte érkezését, majd rajta tompult a Gin folyása, apró mélyedést hagyva maga után. 

-Váljék egészségé!

Ezek után elvitte hátra az üres sörös üveget, fújt egy nagyot a raktárban, hogy ma sem végez korábban, majd vigyorogva megdorgálta magát, hogy végre vendég, igen, későn, de van! Erre várt egész nap! 

Visszament a pulthoz, az eddig akár vidámnak is mondható vendég most komoran nézte a két italt a pulton.

– Ismered azt az érzést, amikor tudod hogy ha elkezded, nem lesz egyhamar vége?

– Van róla sejtésem, azt hiszem.

Félmosoly, sóhaj. Kéz a pohárra, pohár a szájhoz. Majd vissza, korty nem ment le, csak a pohár emelkedett.

– Bocsi, de azt mondtad hogy tízig vagytok nyitva? 

– Addig mindenképpen, utána a pultos döntése és felelőssége.

– Kár, mert a közelben nem igazán ismerek semmit. 

Kéz a pohárra, pohár a szájhoz. Korty. Legurult egy kis gin. Nagylevegő, pohárváltás után követte egy nagyobb korty sör.

– Igazából tizenegyig vagyunk hivatalosan nyitva, ha nincs vendég, akkor zárhatok tízkor. Így, hogy itt vagy, semmi esetre sem zárnék korábban. Pláne mostanság, amikor szinte képtelenség vendéget szerezni a város ezen részén. Most végeztél a munkában?

– Kihalt most minden. Igen, munka után, hátha kicsit le tudok ereszteni. Valamiért abban bíztam, hogy lesznek ilyenkor is, és eltűnhetek az emberek zsivajában. Megnyugtató tud lenni néha az is, nem?  

– De! Hiányzik, már több mint egy éve. 

– Igen, pedig akkor mennyire természetesnek vettük. Bele sem gondolt az ember, hogy máshogyan lesz majd. És most itt állunk, elvileg győztünk, de sem itt, sem belül nem úgy érzem. Kevesebben kerülnek be, de még mindig sokan fekszenek ott. Nem tudjuk meddig, de próbáljuk életben tartani őket, és mosolyogni a maszk mögött. Bocsi, úgy látom hiába vettem le a szkafandert, rajtam maradt a munka.

– Orvos vagy?

– Rezidens. Tudod, mi csak „inasok” vagyunk.

– Könnyű úgy beszélnie a nagyfőnek, hogy soha nem találkozott azzal, amivel ti naponta. Inasok… Ne higgyetek nekik – mondta tovább a pultos, miközben bevette az üres gines poharat, majd kettő másikat vett elő –, nem csak a szükség nagy rátok, és nem csak most. Whiskyért nyúlt a felső polcra, töltött jó két ujjnyit mindkét pohárba – ez nem embert próbáló idő, az szerintem számotokra úgymond általános, amikor bekerültök a rendszerbe. Nem, ez a lehetetlen idő, amikor hiába vagy erős, hiába tudsz mindent, a tehetetlenségen nem tud változtatni – kilökte a pultra az egyik poharat – úgyhogy erre most légy a vendégem. 

– Igazán nem ezért mondtam el… – kezdett volna szabadkozni

– És ezért gondolom hogy megérdemled. A kitartásotokra, a bánatra és arra, hogy minél előbb vége legyen.

Koccintottak, kortyoltak.

– Ha szeretnél róla beszélni, ígérem, elhagyom a további monológjaimat – mondta mosolyogva a pultos.

– Hát ez nem szeretés kérdése. Amióta bekerültem, nincs semmi más az életemben. Nap nap után tizenórás műszakok, ügyeletek. Családok, emberek. Sírnak, hálásak, köszönnek, átkoznak. Ami a képernyőn csak szám, azt nekünk ott a két kezünk, lelkünk érzi. Jól mondtad, a tehetetlenségen nem tudunk változtatni, de nem akarom elhinni, hogy nem tehettem volna többet, ha jobban tanulok, vagy jobban figyelek, vagy nem tudom. Néha nézzük egymást a kollégákkal, mindegy, hogy ki mióta orvos, fiatalok és öregek az ágyban és mellette egyaránt. Nem tudjuk, hogy bírja a másik, mi az, amiért még nem estünk össze. Persze a nyilvánvalón kívül, hogy szükség van ránk. Nincs rá időm, hogy megtörjek, csak ropogok. Kötelességünk, meg szerződés, meg társadalom, és hasonló szép szavak. Békeidőben igazak is. Most viszont… Falevelek a szélben, frázisok, mint a tévében ugrálók beszédei, dícséretei. Semmit sem érnek, és semmit nem jelentenek ott bent. Dohányzol esetleg?

– Igen.

– Kérhetek egyet? Egy ideje már nem gyújtottam rá,  de most megkívántam. Elfogadja a felkínált szálat – esetleg kijössz velem te is? 

– Hogyne – kilépnek a hátsó kertbe, gyújtó kattan, majd a két parázs világít az üres sötétségben.

 

Csendben emésztgetik az eddigieket.

 

– És nem csak a halottak. Ezrek vannak, akik maradandó károkat szenvednek. Vannak, akik nem hittek benne, és a kórházban sem hiszik el, hogy ez a baj. Van, akinek a hozzátartozója tagadja. Vannak, akik mindent megtettek ellene, és mégis ott kötnek ki. Néha én sem hiszem el, hogy ez a valóság. Bízom benne, hogy egy vizsga előtti rémálom. Aztán csipog az ébresztő, és én mehetek vissza – közben visszatértek a pulthoz. Vissza, hogy ugyanúgy – kézzel jelezte, hogy kér még egy kört – tehetetlennek érezzem magam. Hiába az el nem veszített életek, mert már azt sem hiszem el, hogy én mentettem meg őket, és ha igen, akkor sem segít az elvesztetteken. 

Most egyben beharapta a gint, és a korsó tartalma is felére csappant.

– Ne így gondolj erre. A te munkád nem olyan, hogy ha nem te, akkor majd más megcsinálja. Te ott vagy. Te tudod, vagy legalább sejted, hogy mit kell csinálni. Hiába Google, és álló nap blogokat olvasó emberek, akik azt mondják, sőt el is hiszik, hogy tudják. Te és a társaid vagytok teljes vállszélességgel szemben ezekkel a dolgokkal. Elhiszem, hogy kilátástalan a helyzet, és ha vége lesz mindenki másnak, nektek akkor sem lesz nyugalom. Szívesen mondanék valami pozitívat, de az sem lenne több mint frázis. Nekem számít a munkátok, még akkor is, ha csak egy kisember vagyok. 

– Pont hogy ők számítanak a legtöbbet. Tegnap kiengedhettem egy hetven éves bácsit. Tudod, nekünk is furcsa, hogy nem érintkezhetünk, de nekik elképzelhetetlen. Szóval amikor távozott, én éppen a folyosón haladtam át, rám nézett, én megálltam, ő azonnal a kezemhez nyúlt, megszorította, „doktor úr, nagyon köszönök önöknek mindent, nem hittem volna, hogy kijutok, de maguknak hála, most haza mehetek”, közben próbált egy kis pénzt tömködni a kezembe. Nem tudtam elfogadni. Úgy érzem, több múlt a szerencsén vagy a kollégákon, mint rajtam. Hebegtem valamit, pedig igazán hálás voltam neki. Nincs kisember. Vagy ha van, hát nélkülük nem élnénk túl, lelkileg semmiképpen. Abban a kézszorításban több jószándék és őszinteség volt, mint bármiben, amit azoktól a… nem is hasonlítanám őket inkább semmihez, mert minden másnak lealacsonyító lenne, ha egy mondatban hangzanak el. Ők, ezek nem számítanak. A kézszorítás, az őszinte hálával teli tekintet, az ablakban tapsoló kisgyerek, a pillanatnyi csend, egy kedves mosoly, egy-egy-egy… Mindegy, mit sorolnék, az elején kimondtam. Az őszinte kedvesség. 

Miközben beszélt, a két whiskys pohár ismét megtelt.

– Akkor – mondta mosolyogva a pultos – köszönöm, hogy vagy. Vagytok. Még egy cigi? – kínálta a pult felett.

– Köszönöm, elfogadom.

Rágyújtottak, pöfékeltek.

 

– Igaz, hogy a dokikra tapadnak a nők, vagy ez is csak városi legenda?

Vendégünk meghökkent majd felnevetett.

– Lehet, hogy én vagyok vak, de eddig még nem tapasztaltam.

– Akkor maradnak a zenészek az első helyen.

– Pedig annak is mehettem volna! – sóhajtott fel a doki -, de én segíteni akartam a két kezemmel. Segíteni… – elnyomta a cigit – fizetnék, mennem kell. 

– Akkor volt egy gin és egy barna krusó.

– Ne viccelj, volt vagy három ilyen köröm, meg a whiskyk! Úgysem tudom most másra költeni a pénzem, legalább hadd ne maradj mínuszban ma.

– Te sem fogadtad el a bácsitól, pedig te sem hiszem, hogy pluszban vagy. De figyelj, ha vége lesz ennek az egésznek, akkor majd hozd el a kollégáidat is, és nekem már az is elég fizetség lesz!

– Szavamra, így teszek. 

– Addig is gyere, amikor csak időd engedi. A törzsvendégek mindig többet hoznak, mint visznek – kacsintott pultosunk.

– Köszönök mindent – nyújtott kezet távozás előtt, majd mosolyogva öklöt formált belőle –, nekünk sem könnyű érintkezés nélkül kifejezni magunkat. Ég veled, és a mielőbbi találkozásig, vigyázz magadra.

– Kitartást, és kevés munkát neked!

 

Az ajtó halkan kattant, ahogy lenyomta a kilincset, majd ismét, amikor bezárult. 

A pultos mosolyogva mosogatta a poharakat, közben halkan fütyörészett, remélve, tudott segíteni. Hinni akarta, hogy ő is tehet valamit, mert tudta, a fele tehetetlenséggel sem tudna együtt élni, mint amivel ők felkelnek nap mint nap.

A történetben minden személy és személytelen dolog fiktív, a karakterek, az emlegetettek és a helyek is. Csak a helyzet nem.

Bóna B. Bonifác

A Szalonna egy teljes mértékben civil, független véleményportál. Nem kérünk és nem fogadunk el támogatást senkitől, csak az olvasóinktól. Ha olvasni szeretnél, nem ugrik az arcodba egyetlen reklám sem. Ez csakis úgy lehetséges, ha te fizetsz a munkánkért. Kizárólag ezekből a támogatásokból működik a Szalonna, hónapról hónapra. Ha kiürül a becsületkassza, elfogy a Szalonna. Ne úgy fogd fel, mintha koldusnak adnál, hanem úgy, mintha az újságosnál fizetnél rendszeresen a kedvenc magazinodért.

Social media & sharing icons powered by UltimatelySocial
error

Kövess minket!