NEHAZUGGY

Odatartom a pofámat. Lesz, ami lesz

Vogronics András | 2021. Február 11, Csütörtök | 10:29

Ez a felület kizárólag önkéntes olvasói támogatásokból működik. Nem politikusok, háttérhatalmak és gazdasági érdekcsoportok tulajdona, kizárólag az olvasóké.

Kiszámítható működésünket körülbelül havi 3,000,000 forint biztosítja. Ebben a hónapban összegyűlt 2,340,346 forint, még hiányzik 659,654 forint.

A Szalonnát ITT támogathatod, a Szalonnázó extra cikkeire ITT tudsz előfizetni.

Köszönjük, hogy fontos számodra a munkánk.

Annyi mindent és annyi mindenkit meg tudok érteni. Őszintén. Éppen ezért előre bocsánatot kérek, ha esetleg valakinek az érzékeny lelkivilágába beletaposok, de ezúttal is ki fogom mondani, amit érzek. Ellentétben azokkal, akik ezt nem teszik meg, pedig megtehetnék. Akik félnek, megalkusznak, belesimulnak, a túlélésre játszanak, vagyis lényegében kívülállókként viselkednek, mint akiket nem érinti az, ami körülöttük, velük is történik.

Mindig önvizsgálatot kell tartani, hogy „én” mit tettem, és „te”, aki ezt olvasod, mit tettél, vagy nem tettél, amikor tehettél volna és tenni kellett volna? Mi volt a kifogás? Mi volt a magyarázat, amit a magad számára megfogalmaztál? Mert ugye általában az úgy szokott lenni, hogy saját magát nyugtatja az ember. Már akit egyáltalán érdekel, hogy mi folyik körülötte.

Vannak olyan emberek, akiknek van egy olyan veleszületett vagy idővel kifejlődött (?) tartozékuk, amit úgy hívnak: lelkiismeret. Ha elmész az autóddal egy hajléktalan mellett mondjuk mínusz 10 fokban, és átvillan az agyadon, hogy ez a szerencsétlen lehet, hogy meg fogy fagyni ma éjjel – miközben te most a fűtött autóban mész haza a meleg lakásodba, mert neked van lakásod -, és ezen legalább elgondolkodsz, akkor valószínűleg neked van. Mármint lelkiismereted. Ha ne adj’ Isten félreállsz, és adsz neki pár forintot, pedig nem kérte, akkor még meg is nyugtathatod magad, hogy tettél érte valamit, és széles vigyorral az arcodon továbbhajthatsz, hogy mekkora hős voltál.

Vagy nem teszel semmit, és egész úton az a hajléktalan, nincstelen ember fog az eszedben járni. És ha másnap olvasod a hírekben, hogy megfagyott a hajléktalan itt és itt, akkor szembesülsz azzal, hogy igen, tehettél volna valamit, de te nem csináltál semmit.

Úgy érzed, a szádba rágom? Most megsértődsz? Esetleg már gyártod a mentségeket? Pedig itt kellene elkezdeni, ezt hívják úgy, hogy szolidaritás. És nem csak a fenti példa szerint. Hanem úgy általában. Itt az országod, amit a szemed előtt lopnak, hordanak szét tanult és tanulatlan büdösbunkók. Azt az országot, ahova születtél, ahol élsz, és ahol valószínűleg halnod is kell majd. Kisajátította egy rágcsáló falka, és patkányfészket csinált belőle. Nézed, és nem teszel semmit. Pedig a saját szintjén, a maga módján, a rendelkezésére álló eszközökkel mindenki tehet valamit. Ha nem tesz semmit, akkor nem fáj eléggé.

Leszarod? Jó ez így? Mit érdekel engem, mindenem megvan, majd lesz valahogy, egyedül most mit csináljak, a másik mit tett? Nos, ez a baj. Picsog mindenki, hogy a Klubrádiónak elvágták a torkát. És? A Népszabadsággal (nép meg a szabadság, ugyan már) a seggüket törölték ki, az Indexet belefojtották a propagandájuk bűzlő mocsarába. Tett bárki bármit? Nem. Majd lesz valahogy. De mondok én valamit. A jó utat talál magának minden körülmények között, bár van úgy, hogy általában már késő. Maximum mártírnak vagy hősnek fogják hívni.

Néztem a számlálónkat. A január vastagon mínuszos volt. Még itt vagyunk. És általában szót emelünk olyan médiaorgánumok meghurcolása ellen, amelyek valószínűleg azt sem tudják, hogy a világon vagyunk. Vért izzadunk nap mint nap (nem panasz, ténymegállapítás), hogy hátha valami átmegy, hátha minden nap csak egy ember érti meg, hogy nem mindegy. Vállalom a nevemet, a véleményemet. Megtehetném az ellenkezőjét is. Apámnak nem tetszik, anyámmal nem beszélek évek óta. Egyszerűen nem tetszik nekik, amit csinálok. Kockára teszem az egzisztenciámat? Ugatok? Állítólag demokráciában élünk, és szólásszabadság van, nem? Ja, hogy de azért mégse kéne, mert ki vagyok én? Tényleg ki vagyok én? Ki vagyok én, hogy megmondjam neked vagy a másiknak vagy a harmadiknak a tutit? Senki. Egy vagyok közületek. Csak egy. Nem magamért csinálom. A többiek is naponta megmártóznak ebben a gusztustalan politikai fekáliában azért, hogy összefoglaljuk, érthetőbbé tegyük azt a rengeteg disznóságot, amit ez a fasiszta banda művel az országgal napi szinten. Nem velünk, mindenkivel.

Néztem a Klubrádió oldalát a Facebookon, kicsivel több követőjük van, mint nekünk. Nem tudom, hogy jelent ez bármit, lehet, hogy egyáltalán semmit nem jelent, összehasonlítani pedig nincs értelme magunkat a médiával, mi nem vagyunk újság. Mégis ha a Klubrádió hangját sok tízezer, pláne több százezer ember hallotta, akkor talán a mi hangunk is eljut néhány emberhez. Kicsit úgy érzem, hogy mi is olyanok vagyunk, mint az a bizonyos hajléktalan az út szélén. Nem tudni, hogy reggelre megfagyunk, vagy sem. Nemsokára itt a tavasz. Nemsokára választunk, de közben úgy tűnik, egyre kevesebben maradunk, akikbe bele lehet kapaszkodni, ha józan és értelmes magyarázatot akarsz a kérdéseidre. Mert mi válaszolunk, és megnyugtatunk, hogy nem vagy egyedül. De ez egyesével nem fog menni. Csakis együtt.

Nem koldulunk. Sosem fogunk. Tesszük a dolgunkat, együtt, külön, egymásért. Hisszük, hogy mi közösség vagyunk, ha a számok nem csalnak, akkor több tíz, több százezer emberhez eljutunk. Reklám, közpénz, zsíros oligarcha, mecénás nélkül. Csinálja bárki utánunk, csinálja jobban, profibban, mi nem vagyunk újságírók, soha nem dolgoztunk a médiában. Egyelőre még élünk. Hogy meddig? Ki tudja. Ha csak 500 forintot utalna annyi ember, ahány mondjuk a Facebook-oldalunkat követi, az több, mint nyolc havi költségvetésünket fedezné. Elgondolkodtam, vajon ez nagyon nagy teher? Nyilván, van akinek igen, de a többségnek valószínűleg beleférne. Nem jachtozásra, helikopterezésre, luxusnyaralása kérünk. Hanem szerverbérlésre, a tisztességes munkavégzés feltételeire, arra, hogy életben maradhasson egy olyan fórum, ahova bármikor eljöhetsz, olvashatsz, és kicsit megnyugodhatsz, hogy nem vagy egyedül.

Bocsánat, senkit nem akartam megbántani. Írom a könyvemet. Odatartom a pofámat. Lesz, ami lesz. Talán ennyire még soha nem voltam biztos magamban. Ha sokan ellenzik is, ha a saját szüleim ellenzik is, én hiszek benne, és ezt nektek és a szerkesztőségnek köszönhetem. Minél többet fogok eladni, annál többet adhatok a portálnak, hogy éljen és beszóljon. Nekünk nincsenek kifogásaink! Nektek?

Azt hiszem, most értettem meg igazán Ady indulatát. Lehetetlen nincs, csak tehetetlen. Nem akarom, hogy neki legyen igaza.

Nekünk Mohács kell

Ha van Isten, ne könyörüljön rajta:

Veréshez szokott fajta,

Cigány – népek langy szivű sihederje,

Verje csak, verje, verje.

Ha van Isten, meg ne sajnáljon engem:

Én magyarnak születtem.

Szent galambja nehogy zöld ágat hozzon,

Üssön csak, ostorozzon.

Ha van Isten, földtől a fényes égig

Rángasson minket végig.

Ne legyen egy fél percnyi békességünk,

Mert akkor végünk, végünk.

Iratkozz fel most!

Ha tetszett a cikk, de még olvasnál, ha esténként van időd leülni a gép elé, akkor légy az előfizetőnk a Szalonnázón. Naponta 18 órakor élesedő további 3 cikket ajánlunk, jellemzően szintén olyan magyar és nemzetközi közéletet, lényegében az életünket érintő témákról, amelyeket fontosnak tartunk, de nem férnek bele a Szalonna napi kínálatába. Szeretettel várunk!