Március 29,  Péntek
header-pic

Határokon Átívelő Szellemi Táplálék

NEHAZUGGY


Innen, Mordorból nézve

Ez a felület kizárólag önkéntes olvasói támogatásokból működik. Nem politikusok, háttérhatalmak és gazdasági érdekcsoportok tulajdona, kizárólag az olvasóké.

Kiszámítható működésünket körülbelül havi 3,000,000 forint biztosítja. Ebben a hónapban összegyűlt 1,506,669 forint, még hiányzik 1,493,331 forint.
A Szalonnát ITT támogathatod, a Szalonnázó extra cikkeire ITT tudsz előfizetni.

Köszönjük, hogy fontos számodra a munkánk.

Napsugaras szép reggelt! Csakazértis. Egyszer ki fog sütni, még akkor is, ha most valószínűtlennek tűnik. Nem tudom, hogy csak az én személyes agybajom, vagy esetleg mást is zavar a dolog, de az a benyomásom, ez az ország kizárólag Budapestből áll. Eddig is jellemzően fővároscentrikus volt az ország – pontosabban a média -, de mostanra ott tart a dolog, hogy gyakorlatilag szó sem esik a vidékről. Talán megszűnt létezni. Ez esetben magam is a senki földjén tengetem a napjaimat, mert az elfeledett vidéken élek. Ha mégis szó esik róla, akkor többnyire úgy, mint egyfajta rezervátumról, ahová fura lényeket zártak be. Emberek ugyan, de másfélék. Talicskán tolják haza egymást a kocsmából, vasvillával támadnak a szomszédra, baltával kergetik az asszonyt az utcán.

Arról olvashatunk akár naponta többször is, hogy Budapesten milyen hosszú sorok állnak az ételosztó pontokon, de arról nem igazán van információ, hogy az a bajba jutott ember melyik sorba állhat be, aki valamelyik kisvárosban, pláne faluban kénytelen rágni a küszöböt. Ezeken a településeken nem egyszerűen korlátozott, hanem gyakorlatilag lehetetlen segítséghez jutni. Az rendben van, hogy a fővárosiak többsége úgy gondolja, hogy falun meg lehet termelni az ebédre valót, és ott az emberek ismerik egymást, tudják, ki van bajban és segítenek egymáson. Ez csak részben igaz, mert egyrészt nem mindenhol van kert, másrészt pénzbe kerül a vetőmag, növényvédőszer, növendék állat, táp, takarmány. Akinek nincsen rá pénze vagy lehetősége, annak nincsen. Akkor sem, ha falun él. Ráadásul a falusiak sokkal szorultabb helyzetben vannak vírusmentes időszakban is, hiszen ahhoz, hogy munkát találjon valaki, szükség van mobiltelefonra, internetre és pénzre, szükséges, hogy meg tudja venni a buszjegyet vagy vasúton eljusson először az állásinterjúkra, aztán – ha szerencsés – a munkahelyére. Ez még akkor is így van, ha aztán a munkáltató fizeti a bérletet, ugyanis az elején a munkavállalónak kell megfinanszíroznia. Elég néhány hét bevételkiesés, és máris nincs miből fizetni a netet, a telefonszámlát, nem telik közlekedésre, tehát esély sincs kivergődni a gödörből.

Biztosan sokan emlékeznek, hogy néhány héttel ezelőtt még volt a 65 év felettieknek úgynevezett védett idősáv. Ez annyit jelentett, hogy abban az időszakban fiatalabbak nem vásárolhattak. Valamelyik rádióműsorban – betelefonálós volt, természetesen, mert olyankor hallatszik igazán a nép hangja. Pedig sok hallgató jobban tenné, ha nem erőltetné a dolgot, mert többnyire iszonyat kínos – az volt a téma, hogy jó vagy nem jó az idősáv. Mondanom sem kell, hogy kizárólag védett korban lévő hölgyek telefonáltak be. Az egyik azt mondta, szerinte jó, ő sokkal nagyobb biztonságban érzi magát, két óra pedig bőven elegendő a vásárlásra. A következő telefonáló ezen rendesen felszívta magát, és előadta, hogy márpedig nem elég a két óra – ezért ő le is szarja az idősávot -, az előző hölgy biztosan a nagybani piac mellett lakik, de neki például metróznia kell, hogy eljusson a szokott piacra. Az is elhangzott, hogy jó lenne azokra is gondolni, akik csak villamossal, metróval, több átszállással jutnak el a célhoz, mert nekik egyáltalán nem elég az idősáv.

Én pedig arra gondoltam, hogy egy borsodi, zalai, békési zsákfaluban aligha ez a legsúlyosabb probléma. Mégsem esik szó arról, hogy sok helyen nem a járatsűrűség a gond, hanem az, hogy csak délig van nyitva az egy darab bolt, alig van kínálat, az is drága. És ez a jobbik eset, mert sok helyen bolt sincs. Zöldséges sincs. Gyógyszertár és orvos sincs.

Ameddig a fővárosban így vagy úgy, de azért elérhető minden, nagyságrendekkel több a munkalehetőség, végszükség esetén van átmeneti szálló és ételhez is lehet jutni, vidéken mindez nemhogy nem elérhető, hanem még csak álmodni sem szoktak ilyesmiről az ott élők. És akkor még nem beszéltünk arról, hogy aki a fővárosban – és talán néhány nagyobb városban – most elveszítette az állását, ha szerencséje van, talál áthidaló megoldást. Például elmegy addig ételfutárnak, valamilyen árusnak. Gagyvendégiben, Hejőpapiban vagy Lucfalván hány futárra van igény? Segítek: sehányra. Még csak átmeneti megoldás sincs. Semmire. Ameddig tudnak, segítenek egymásnak az emberek, de amikor már nincs miből, akkor legfeljebb bajtársiasan, a vidéki romantikától könnyes szemmel halnak éhen, fagynak meg.

Az országban többen élnek vidéken, mint ahányan a fővárosban. Valahogy mégsem esik szó soha arról, mi történik ott, ahol már a HÉV sem jár. Sehol nem téma. Sem a tévében, sem a rádióban, sem az írott médiában. Mintha az ország háromnegyed része megszűnt volna létezni. Lehet, hogy pontosan ez történt? Mi már nem is létezünk, csak azt álmodjuk, hogy még élünk?

Kellemes ébredezést, szép napot mindenkinek! Hamarosan jövünk az első beszólással. Innen, Mordorból.

A Szalonna egy teljes mértékben civil, független véleményportál. Nem kérünk és nem fogadunk el támogatást senkitől, csak az olvasóinktól. Ha olvasni szeretnél, nem ugrik az arcodba egyetlen reklám sem. Ez csakis úgy lehetséges, ha te fizetsz a munkánkért. Kizárólag ezekből a támogatásokból működik a Szalonna, hónapról hónapra. Ha kiürül a becsületkassza, elfogy a Szalonna. Ne úgy fogd fel, mintha koldusnak adnál, hanem úgy, mintha az újságosnál fizetnél rendszeresen a kedvenc magazinodért.