NEHAZUGGY

A jóság meg az ellentéte

Pável Melinda | 2020. December 28, Hétfő | 10:29

Ez a felület kizárólag önkéntes olvasói támogatásokból működik. Nem politikusok, háttérhatalmak és gazdasági érdekcsoportok tulajdona, kizárólag az olvasóké.

Kiszámítható működésünket körülbelül havi 3,000,000 forint biztosítja. Ebben a hónapban összegyűlt 2,652,771 forint, még hiányzik 347,229 forint.

A Szalonnát ITT támogathatod, a Szalonnázó extra cikkeire ITT tudsz előfizetni.

Köszönjük, hogy fontos számodra a munkánk.

Elmúlt a karácsony, véget ért az ajándékozási dömping, kiáradt a szeretet, illetve mondjuk úgy inkább, hogy mindenkiből az áradt ki, ami van benne. Láthattunk, olvashattunk megható történeteket, meg sajnos olyan véleményeket is, amilyeneket jobb lett volna meg sem ismerni.

Láthattuk a testvérpárról szóló beszámolót, akik, miután az éttermükben lévő készleteket a járvány idején nem tudták eladni, azt a megoldást találták, hogy naponta főznek, sokat, és elosztogatják a meleg ételt azoknak, akik rászorulnak. Gondolom, úgy tervezték, hogy ameddig tartanak a meglévő alapanyagok, addig csinálják, aztán abbahagyják és várják a járvány végét, de nem így történt. Vállalásuk beszippantotta őket, és amikor már nem volt miből, akkor se fejezhették be, mert az éhes emberek egyre jöttek. Az ilyen humanitárius munkának pedig ez a velejárója, aki egyszer elkezdi, benne is marad, többé nem tud tétlenül elmenni mások nyomorúsága mellett.

Előjönnek régebbi emlékek, például 2015-ből, amikor mi is találkoztunk a menekültek tömegével. Akkor is sokan megmozdultak, igyekeztek segíteni valamilyen módon. Voltak, akik minden idejüket közöttük töltötték, a nagydarab fiatalember, aki beszélte a nyelvüket, tolmácsolt, emellett a mindennapi élelem beszerzésében is segédkezett, az orvos, aki ellátta a sebeket és gondoskodott a betegekről, az a sok-sok ember, aki egy-egy éjszakára befogadott egy családot, a rengeteg önkéntes, akiknek a nevét is elfelejtettük. Nem is azért tették, amit tettek, mert tisztikeresztet szerettek volna kapni érte. Szükség volt segítségre, hát segítettek, mindenki a maga módján, annyit, amennyit tudott. Akkor nagyon jó volt magyarnak lenni.

Akkor is voltak, akik távol maradtak mindettől, és természetesen most is vannak, akikből az ételosztó testvérpár példája abnormális reakciókat hív elő. Olvasgattam a kommenteket, nagyon sok volt az elszomorító. Többek szerint éhezés Magyarországon nincs, mindenki menjen el dolgozni, punktum. Munkalehetőség van, ha nem itt, akkor az ország más részén, csak oda kell menni. Azt, hogy ez azért nem ennyire egyszerű, el se tudják képzelni. Rendszerint megemlítik, hogy bezzeg ők mennyire nagyszerűen irányítják az életüket. Sokan azt elemezgették, hogy a sorban állók nem néznek ki rászorulóknak, van rendes ruhájuk, némelyik még kövér is, tehát egy rászorulónak feltétlenül rongyosnak és csontsoványnak kell lennie. Innen eljutottak odáig, hogy az ott látható emberek puszta nyerészkedésből állnak ott, nyilván így akarnak spórolni, esetleg lusták arra, hogy főzzenek otthon. Volt olyan is, aki szerint ez mindössze reklám az étteremnek, különben is törvényellenes ilyet csinálni járvány idején, és természetesen ez csak egy fake-news, ellenzéki hangulatkeltés. Már tényleg csak az hiányzott, hogy valaki azt vesse föl, hogy igazából Gyurcsány által fizetett Soros-ügynökök állnak ott sorba.

Nagyon jó, hogy a Heti napló jóvoltából nyilvánosságot kapott ez a kezdeményezés, és nagyon jó, hogy a számlaszámukat is közzétették, ahol támogatni lehet mindezt. A legnagyszerűbb persze az lenne, ha nem lenne szükség senki támogatására, de sajnos, ettől nagyon messze vagyunk. Békeidőben, tehát nem koronavírusos időszakban is egyre nagyobb a nyomorúsága sokaknak, most pedig azok is a tönk szélére sodródtak, akik egyébként hónapról hónapra elevickélnek, de most elvesztették a munkájukat és ezzel a talajt is a lábuk alól. Ők lennének a legboldogabbak, ha nem lenne szükségük segítségre, de nem olyan egyszerű újra rendezni az életet, ha hirtelen minden köddé válik, ami addig biztosnak tűnt. Remélhetőleg előbb-utóbb összeszedik magukat, főleg, ha addig nem halnak mondjuk éhen.

Eközben a közmédiából jönnek a nagyon pozitív hírek, jövőre újabb segítséget kapnak a családok, már azok is kaphatnak lakásfelújítási támogatást, akik nem rendelkeznek önerővel – jól hangzik, persze azért hitelképesnek kell lenniük, és bizony sokan nem felelnek meg a feltételeknek, a jövedelmük még a hárommillió forintos hitel visszafizetését sem teszi lehetővé. A Fiatal Családosok Klubja elnevezésű fideszes civil szervezet elnöke arról áradozik, milyen jó, hogy a magyar kormány felismerte, a magyar emberek számára mennyire fontos a saját tulajdonú otthon. A családügyi miniszter pedig a pisztáciakrém elkészítésének receptjét osztja meg a közösségi oldalon. A miniszterelnököt is elkapta az ajándékozási roham, ezúttal is milliárdokat osztott szét, természetesen csak azok között, akik erre érdemesek.

Sokfélék vagyunk. Szerencsére – mondják a bölcsebbek, hiszen ha az ellentétek nem léteznének, nem látnánk a különbségeket. A meleget nem értékelnénk a hideg nélkül, a szépség észrevételéhez szükség van a rútságra, a jóság se lenne szembetűnő a gonoszság nélkül. Vannak, akik dúskálnak és nem győznek elragadtatással ömlengeni önnön nagyszerűségükről, és olyanok is vannak, akik számára az ünnep is arról szólt, vajon kapnak-e valahonnan egy tányérnyi meleg ételt. Mintha nem is ugyanabban az országban élnénk. A karácsony elmúlt, de a gondok velünk maradnak. Kívánom, hogy a segítő szándék továbbra is legyen velünk!

Iratkozz fel most!

Ha tetszett a cikk, de még olvasnál, ha esténként van időd leülni a gép elé, akkor légy az előfizetőnk a Szalonnázón. Naponta 18 órakor élesedő további 3 cikket ajánlunk, jellemzően szintén olyan magyar és nemzetközi közéletet, lényegében az életünket érintő témákról, amelyeket fontosnak tartunk, de nem férnek bele a Szalonna napi kínálatába. Szeretettel várunk!