Január 18,  Hétfő
header-pic

Határokon Átívelő Szellemi Táplálék

Ordítok Blog


Két szem szaloncukrot érő életek

Ez a felület kizárólag önkéntes olvasói támogatásokból működik. Nem politikusok, háttérhatalmak és gazdasági érdekcsoportok tulajdona, kizárólag az olvasóké.

Kiszámítható működésünket körülbelül havi 3,000,000 forint biztosítja. Ebben a hónapban összegyűlt 804,828 forint, még hiányzik 2,195,172 forint.
A Szalonnát ITT támogathatod, a Szalonnázó extra cikkeire ITT tudsz előfizetni.

Köszönjük, hogy fontos számodra a munkánk.

Valami egészen döbbenetes videót láttam a napokban. Nem, nem a pozsonyicsatás-egyazistenes volt (azt is láttam, naná), hanem egy minisztériumi belső videó. Vagyis annyira nem belső, ha hozzám is eljutott, mindenesetre az egyik minisztérium dolgozói karácsonyi műsort adtak – egymásnak -, államtitkárok (vagy helyettes államtitkárok, jó sokan vannak, képtelenség fejben tartani, ki kicsoda) álltak ki a színpadra és dalolásztak. Ők nagyon meghatódtak önmaguktól, én a hajamat tépdestem, tehát mindenki boldog volt.

Idén májusban – akkor már megismerkedtünk a vírussal – 35 százalékkal nőtt az államtitkárok fizetése. Bruttó 1 296 300 forintról 1 750 000 forintra. Ez az alapfizetés, amelyik államtitkár egyben parlamenti képviselő is, az 1 296 300 + 1 103 400 forintot kap. A képviselői díjazások 11,4 százalékkal emelkedtek. Az év végén kiszórt jutalmakról már hallhattunk, a tíz kiló krumplitól a 600 ezer forintig széles a skála.

Most, hogy már közel van a karácsony, az egyenruhások is kézhez kapták méltó jutalmukat. Például a Pest megyében szolgáló rendőrök két darab (nem csomag, nem kiló, hanem darab) szaloncukrot, Tolnában egy darab mézeskalácsot. És egy értesítést, hogy a decemberi illetményt majd januárban kapják meg. Hasonló a helyzet a tűzoltóknál, mentősöknél, szociális intézményekben dolgozóknál.

Mennyire egyszerű törvénybe foglalni: nem mondhatnak fel. Aztán lehet őket terhelni a végtelenségig, lehet plusz munkára plusz munkát tolni. Kit érdekel az ő életük, ki foglalkozik azzal, hogy ők is szülők, van családjuk, gyerekük, párjuk, akivel alig találkoznak, mert napi hat óra pihenés bőven elég? Aztán majd a főnök eldönti, hogy kifizeti a túlórát vagy le lehet csúsztatni. Valamikor. Tökéletes így, hiszen mindez megvehető két szem szaloncukorral.

Egyenes következménye is van ennek, túl sok ész sem kell ahhoz, hogy átlássuk. Kétféle ember marad ezeken a pályákon. Az, aki a végtelenségig elhivatott, aki erre született, mindig is rendőr, tűzoltó, mentős, rászorultakat, betegeket, sérülteket, időseket gondozó akart lenni. Ezek az emberek lassan vagy gyorsabban, de kiégnek, tönkremennek. A lelki terhek mindig hozzák magukkal a fizikai betegségeket, a magas vérnyomást, cukorbetegséget, szívbetegségeket. Lepusztulnak testben és lélekben, aztán – aki eljut a nyugdíjig, mert sokan nem jutnak el – él talán még néhány évig.

A másik típus, aki ezeken a pályákon marad az, akinek soha nem lett volna szabad ezekre a pályákra kerülnie. A frusztrációit kiélni akaró rendőr, a beteggel mit sem törődő, olykor kicsit enyves kezű ápoló, az emberi selejtek. Olyanok, akik nem váltanak hivatást, mert már most sincs hivatásuk, csak vannak valahol és élvezik azt a kevés hatalmat, ami nekik jutott azok felett, akik nála is nyomorultabbak, kiszolgáltatottabbak.

Mindössze két szem szaloncukor az ára. Ennyit ér az elhivatott és ennyit ér a selejt is. Olcsó vétel, mindenkinek megéri. Csak azoknak nem éri meg, akik valóban szolgálni akarnak, és azoknak nem éri meg, akiket szolgálni kellene. A kormány, a politikából élők többsége nem tart igényt a szolgálatra, hiszen nekik mindenből a legjobb jár, nem szorulnak a halálosan kimerült ápolóra, nem kell tartaniuk a rendőrtől, sőt, nagyon is hasznosak, és biztosan nem kell feliratkozni az idősotthonok várólistáira. A tűzoltó pedig nem kérdez és nem mérlegel, érte is begyalogol a tűzbe, ha arra van szükség.

Nem tudom, szokott-e azon gondolkodni más is, hogy kire van nagyobb szüksége akár az országnak, akár neki magának. Kit hívna először, ha bajba kerül? A minisztert, az államtitkárt, az önkormányzati képviselőt, netán a rendőrt, a tűzoltót, a mentőt? Az előbbiből sok van, és egyre több lesz. Az utóbbiból egyre kevesebb. Mi fizetjük a politikából élőket és mi fizetjük az egyenruhásokat. De mi nem dönthetjük el, melyiknek mennyit fizetünk. Bele sem szólhatunk. Mert az nem a mi dolgunk. Majd a milliós fizetéséből a valóságot szem elől tévesztő eldönti, mennyit érdemelnek azok, akik éjjel kettőkor is jönnek, ha kell, ünnepek alatt, hóban, fagyban, szakadó esőben, sáros szakadékon másznak le azért, hogy segítsenek. Ők – és ezzel a mi életünk is – pontosan ennyit ér. Két szem szaloncukrot.

A Szalonna egy teljes mértékben civil, független véleményportál. Nem kérünk és nem fogadunk el támogatást senkitől, csak az olvasóinktól. Ha olvasni szeretnél, nem ugrik az arcodba egyetlen reklám sem. Ez csakis úgy lehetséges, ha te fizetsz a munkánkért. Kizárólag ezekből a támogatásokból működik a Szalonna, hónapról hónapra. Ha kiürül a becsületkassza, elfogy a Szalonna. Ne úgy fogd fel, mintha koldusnak adnál, hanem úgy, mintha az újságosnál fizetnél rendszeresen a kedvenc magazinodért.

Social media & sharing icons powered by UltimatelySocial
error

Kövess minket!