Október 23,  Szombat
header-pic

Határokon Átívelő Szellemi Táplálék

NEHAZUGGY


A másik azt mondja, aki nem dolgozik, az ne is egyék

Ez a felület kizárólag önkéntes olvasói támogatásokból működik. Nem politikusok, háttérhatalmak és gazdasági érdekcsoportok tulajdona, kizárólag az olvasóké.

Kiszámítható működésünket körülbelül havi 3,000,000 forint biztosítja. Ebben a hónapban összegyűlt 1,580,626 forint, még hiányzik 1,419,374 forint.
A Szalonnát ITT támogathatod, a Szalonnázó extra cikkeire ITT tudsz előfizetni.

Köszönjük, hogy fontos számodra a munkánk.

Részemről ez az utolsó jóreggeltpuszi karácsony előtt, úgyhogy a szokásosnál is napsugarasabb reggelt, kellemes ébredezést kívánok mindenkinek. Nagyvonalúan nem foglalkozom azzal a kétségtelen ténnyel, hogy még soha, egyetlen egyszer sem kezdett el sütni a Nap csupán attól, hogy én ezt óhajtottam.

Biztosan az ünnep közelsége mehetett az agyamra, de elkezdtem töprengeni az emberi természeten. A járvány úgy felforgatta az életünket, ahogy azt tavaly ilyenkor még elképzelni sem tudtuk volna. A világ, melyet eddig ismertünk, szinte pillanatok alatt változott meg. Eddig úgy tudtuk, már nincsenek igazi távolságok, csak pénz kérdése, hogy órák alatt eljussunk akármilyen távoli – vagy közeli – országba, csak fel kell ugrani a repülőre (buszra, vonatra), és hamarosan átölelhetjük szeretteinket. Amint megjelent a vírus és gyilkolni kezdett, ránk záródtak a határok, majd ránk záródtak az otthonunk falai is.

Már úgy tűnt, megtanultuk kordában tartani a vírust, lemondtunk annyi mindenről ennek érdekében, a védőoltás megvan, hamarosan túl lehetünk a nehezén. A világ nem lesz olyan, mint előtte, de élhetőbb, szabadabb lesz. Aztán kiderült, Angliában egy mutáns vírus kezdett el őrült tempóban terjedni. Sokkal fertőzőbb, mint az előző verzió, bár arra nincsen bizonyíték, hogy halálosabb lenne, de hát éppen elég halálos volt az eredeti is. Az angol hatóságok meghozták azt a döntést, amit soha nem szerettek volna meghozni, főként karácsony és szilveszter előtt nem. Szigorú korlátozásokat jelentettek be a súlyosan fertőzött területeken. Például Londonban. És az történt, ami Olaszországban is megtörtént tavasszal: az emberek elkezdtek kicsődülni a városból, igyekeztek eljutni azokra a területekre, ahol nincs jelen az új vírus, ahol nincsenek olyan szigorú korlátozások, ahol szabadabban ünnepelhetnek, bulizhatnak.

És értem is, hiszen hosszú hónapok óta be van zárva mindenki a – jellemzően apró – lakása falai közé, mindennél jobban várta már mindenki az ünnepeket, amikor végre úgy, de legalább hasonlóan élhet, mint annak előtte. Az ember nem alkalmas arra, hogy tartósan elzárva éljen, szüksége van más emberek társaságára, különben megzakkan. És a londoniak valóban megzakkantak, autóba ültek, vonatra, buszra, repülőre szálltak, és igyekeztek kijutni a városból.

Ezen töprengek. Hogy teljesen természetes, ha valaki nem bírja tovább a bezártságot, és szabadulni akar. De az mennyire természetes, mennyire elfogadható vagy tolerálható, ha valaki akár a szabadságvágytól vezérelve, akár azért, mert végre bulizni akar egy nagyot, széthordja az országban vagy Európában az új mutációt? Hiszen ha mást nem is, azt már mindenkinek tudnia kell, hogy az emberek egy része – sajnos nem is kis része – súlyosan megbetegszik, maradandó károsodásokat szenved, más része belehal a betegségbe.

Úgy tűnik, ez a váratlan, soha nem látott helyzet a szélsőségeket hozta elő belőlünk. Egyrészről az önzést, a senkivel nem törődést. Ezt láthattuk az üzletekben, amikor egészen addig racionálisan gondolkodó, jóravaló emberek elkezdték raklap számra hazahordani a lisztet, élesztőt, vécépapírt, végül bármit, ami a polcokon volt. Akkor is, ha józan ésszel tudható volt, hogy nem fogja felhasználni, talán még életében sem sütött kenyeret de ha süt, ha akár naponta süt, akkor is öt évre való készletet tárolt be, miközben a másik embernek nem jutott egy kiló sem. Ennek egy variációja a mostani, a szabadulni akarás vágyában széthordott vírus is. Miközben értem, hogy is ne érteném, hiszen én is gondoskodni akarok a családomról és én is élni akarom a megszokott életemet, közben nem is értem, mert van egy határ, amit – úgy hiszem, azt remélem – nem lépek át. És sokan nem lépnek át, mások viszont igen.

Másrészt azonban soha nem látott emberséget csalogatott elő sokakból. Összefogtak az emberek, fiatalok, olykor még szinte gyerekek szerveződtek segítő csoportokba, bevásároltak az idősebb, veszélyeztetett embereknek. Ismerősöknek és ismeretleneknek, bárkinek, aki segítségre szorult. Maszkokat varrtak és juttatták el azoknak, akik nem tudták volna megfizetni, vagy akasztották ki a kerítésükre, hogy vehessen belőle, akinek szüksége van rá. Éppen vasárnap este láthattunk egy interjút egy fiatal párral, akik büfét üzemeltettek, de amikor be kellett zárni a járvány miatt, nem akarták kidobni a raktárkészletet. Úgy döntöttek, elkészítik, az ételt pedig kiosztják azok között, akik kérik. És rengetegen kérték, annyian, hogy a házaspár másnap és harmadnap is főzött, eladogatták az értékeiket, hogy alapanyagokat tudjanak venni. Ma is, most is osztanak ételt, hetente talán kétszer vagy háromszor. És minden alkalommal iszonyatos tömeg, olykor akár kétezer család áll be a sorba, mert a járvány elvitte a megélhetést, de élni kell, enni kell. Legalább a gyereknek.

Ha mást nem is, a valódi énünket előhozta a soha nem tapasztalt helyzet. A civilek esetében éppen úgy, ahogy a kormányok esetében. Hiszen a politikusok is emberek. Vannak olyanok, akik a legszebb oldalát mutatják az emberi jellemnek, és vannak vámszedői a mindenkit egyaránt sújtó bajnak. Olyanok, akik csak a saját hasznukat nézik, akiket nem érdekel, hogy jusson a másiknak is kenyér az asztalra, hogy ha lehet, ne betegedjen meg. Vannak, akik a maszkok eladásán kaszáltak, akik kihasználták az emberek félelmét és olyanok is, akik visszaéltek a helyzettel, a hatalmuk bebetonozására, az üzleti, családi kör feltőkésítésére használták ezt az időszakot. Az egyik eladja a vagyontárgyait, hogy enni adhasson annak, aki nélküle éhezne, a másik azt mondja, aki nem dolgozik, az ne is egyék.

Ha másra nem, arra jó volt ez a járvány, hogy megismerjük önmagunk és a másik valódi, sokszor rejtett énjét. Ha majd vége lesz ennek, ha az élet visszatér egy normálisabb kerékvágásba – a régibe már aligha, de lesz új, másféle -, érdemes lesz időt szánni annak átgondolására, hogy ki milyen ember volt a baj idején. Akár mi magunk, akár a szomszédunk, akár a politikusok. Ebben is új kell legyen az ezután felépítendő életünk. Ki kell majd dobni a szemetet, és alaposan ki kell szellőztetni.

A Szalonna egy teljes mértékben civil, független véleményportál. Nem kérünk és nem fogadunk el támogatást senkitől, csak az olvasóinktól. Ha olvasni szeretnél, nem ugrik az arcodba egyetlen reklám sem. Ez csakis úgy lehetséges, ha te fizetsz a munkánkért. Kizárólag ezekből a támogatásokból működik a Szalonna, hónapról hónapra. Ha kiürül a becsületkassza, elfogy a Szalonna. Ne úgy fogd fel, mintha koldusnak adnál, hanem úgy, mintha az újságosnál fizetnél rendszeresen a kedvenc magazinodért.

Social media & sharing icons powered by UltimatelySocial
error

Kövess minket!