NEHAZUGGY

Ez a fojtogató bűz nem válogat normális magyar ember és nem normális magyar ember között

Vidám, derűs prekarácsonyi jó reggelt kívánok mindenkinek! Több szombat már nem lesz kiskarácsony előtt, úgyhogy becsüljük meg jól ezt. Az adekvát hangulatról tegnap gondoskodott a drága miniszterelnök úr, hogy a jóisten áldja meg minden lépését. Évek óta próbálkozom, de rohadjak meg, képtelen vagyok követni a sajátos dakota-kipcsak észjárását. Jó, mondjuk nem is nekem muzsikál, úgyhogy nem csoda, hogy nem értem. Attól még idegesít, úgyhogy a teljesség igénye nélkül nézzünk néhány emelkedett gondolatot a kiskarácsony előtti utolsó, és remélhetőleg az egész év utolsó rendes miniszterelnöki igehirdetésből. Mint arra talán sokan emlékeznek, hétfőn azt mondta a legbátrabb magyarok gyűrűjében a parlamentben, ahol napirend előtti felszólalásra emelkedett:

Összességében nincs semmi túlzás abban, ha azt mondjuk, hogy győztünk.

A múlt csütörtök óta minden pártállami kanálison teljes hangerővel hirdetik a talpasai, hogy ők világraszóló győzelmet arattak. Egyesek odáig fajultak, hogy arról áradoztak, Orbán Viktor igenis győzött, térdre kényszerítette szinte egész Európát. Mert úgy tűnik, hogy még olyan „kis” nemzetek is, mint a franciák vagy a németek be tudtak hódolni ennek a tízmilliós populációnak. Ehhez képest tegnap reggel így okoskodott őfényessége:

Az az igazság, hogy visszafogottan ünnepeltem, vagy visszafogottan beszélek erről, mert nem szeretném, ha akár a németek, akár a nyugat-európai, Magyarországtól különböző gondolkodású országok úgy éreznék, hogy őrajtuk, őfölöttük arattunk győzelmet. Mert a cél nem ez volt, hanem hogy egy közös, hasznos, jó, észszerű európai álláspont jöjjön létre. Ez megszületett, úgyhogy ebben benne van vastagon a magyar álláspont, de ezt nem a többiekkel szemben szeretném értelmezni, hanem egy közös európai sikerként. 

Ha valami Orbán Viktorról eszembe jut, az a visszafogottság. Meg az, hogy évek óta, az európai szolidaritás jegyében a közös, hasznos, jó és észszerű európai megoldásokon dolgozik. Hogy nem a hátán akarja elvinni a libernyákokat, hogy tíz éve nem Európai Unió ellenében döngeti a mellét, és rázza az öklét, hogy nem tesz botot az EU kerekének küllői közé, hogy nem akarja megállítani Brüsszelt, mert tudja, hogy Brüsszel mi (is) vagyunk, hogy nem roncsolja, pusztítja, hekkeli, bomlasztja ahol éri a közös uniós erőfeszítéseket. Legyen szó bármiről a migrációtól a jogállami normák érvényesítéséig. Vagyis legyen szó európai integrációról, független igazságszolgáltatásról, a politikai beavatkozástól és mindenféle vetemedésektől mentes médiáról, a civil társadalom támogatásáról, vagy éppen a handabandának nevezett emberi jogokról és a kisebbségek védelméről.

Nem volt olyan régen múlt hét szerda-csütörtök sem, pontosan emlékszünk – nézzen is bármennyire hülyének és húgyagyúnak minket a doktor úr -, hogy a brüsszeli megállapodás előtti estén, amikor hivatalosan még le sem pacsiztak Brüsszelben a hölgyek-urak az uniós költségvetés, valamint a helyreállítási alap kérdésében, micsoda győzelmi mámor söpört végig a fideszes politikai udvartartáson. Jóval azelőtt, hogy a felcsúti hadvezér javaslata szerint ha még kinyitni nem is, de behűteni már be lehetett a pezsgőt. Felejthetetlen, ahogy a Varga Juditok, Szijjártók, Deutschok, Kocsisok, Novákok egymást lekönyökölve visították a közösségi oldalaikon, hogy na ugye hogy győztünk, hát mekkorát győztünk. Minden volt abban az általános üdvrivalgásban, visszafogottság az pont nem. Ezért aztán nem kicsit visszataszító, hogy Európa zsarolási potenciálja egy végigszabadságharcolt és végigháborúzott elmúlt évtized után, amelyben folyamatosan támadásokat vert vissza, vezénylési tervek szerint védekezett, vicsorgott és uszított az Európai Unió ellen, most álnok könnyek közt magyarázkodik, hogy a kivont kard a kezében az valójában csokor virág.

Ha a migránsokat, Sorost és az Európai Unió legdemokratikusabb intézményének (EP) rágalmazását – mint mimagyarokra állandóan veszélyt és támadást jelentő elemek, amelyeket le kell győzni – átugorjuk, szembejön az orbánizmus lényegét már jó ideje meghatározó gendertoporzék. Amit ezzel összefüggésben összehordott, az így, ahogy van, számomra az egyik legordenárébb mélypontja mindannak, amit fennállása során kiejtett a száján. És az egyáltalán nem volt kevés.

És lesz az asztalon ez a gender dolog (jó, hogy nem izé – szerk.), amit NORMÁLIS MAGYAR ember nem is ért, hogy micsoda. Mer’ ezek olyan PERIFÉRIKUS LÉTHELYZETEKNEK A PROBLÉMÁI, amely az emberek 99%-át nem érintik. Magyarország egy NORMÁLIS ország. Az a tény, hogy az anya egy nő, az apa meg egy férfi, ez olyasmi, amiről beszélni is nevetségesnek tűnik Magyarországon. A házasság arra való, azért vállal egy férfi és egy nő egy hosszútávú közös életet, mert közös utódokat akarnak, tehát azt akarják, hogy folytatódjon a gyerekeikben az ő életük. Tehát ezek evidenciák Magyarországon. Az is igaz, hogy mindig van bizonyos emberi közösségekben bizonyos százaléknyi olyan ember, aki eltér az általában szokásos életviteltől, életmódtól, és így tovább. De ők a kivételek. Na most Nyugat-Európában ezekre a kivételekre, akik – ahogy ön mondta, már kilencven… jóég tudja, pontosan hány együttélési formát határoznak meg, saját magukat is időnként bizonytalanul identifikálva, vagy bizonytalanul definiálva… szóval nem lehet 100 ember életét 1 kivételt jelentő ember sajátosságaira építve szabályozni. Mer’ a 99-ből kell kiindulni. Van a helyzet, amit mi NORMÁLISNAK vagy általánosnak tekintünk, s van a kivétel. Mi nem akarjuk elítélni azt, aki kivétel alá esik, én nem gondolom, hogy nekünk nyilvánosan kellene minősítgetni őket, mert mindenki úgy éli az életét, ahogy tudja, meg ahogy sikerül neki. De azt senki sem követelheti tőlünk, hogy 1%-nyi kivételnek a sajátos életvitelére alapozzuk a maradék 99% embernek az életét. (…) Könnyű belátni, hogy (…) ez csak rosszra vezetne. Úgyhogy én az egész gender vita mögött azt az általános jelenséget látom, hogy miután megértőek akarnak lenni Nyugaton egy bizonyos, rendkívül kis százalékot képviselő embercsoport iránt, ahelyett, hogy tolerálnák őket, a különbségüket megnevezve és elfogadva, úgy tesznek, mintha az lenne az élet NORMÁLIS rendje és az általános emberi élet szabályaivá teszik a kivételre vonatkozó szabályokat. Így nem lehet megszervezni egy közösségnek az életét, a magyar alkotmány most világosan rögzítette ezeket a kérdéseket.

2021 hajnalán egy európai uniós tagállam tíz éve uralkodó miniszterelnöke – akit 2015-ben még viccelődésre csábított a homoszexualitás kérdése – ezzel a vállalhatatlan mocsokkal szórakoztatja a tíz éve egyébként is szisztematikusan butított híveit. Apropó. Hol vagy, Jóska? Még mindig nem vagy annyira bátor, hogy elsüllyedj szégyenedben, amiért ezt a vállalhatatlan mocskot szolgáltad harminc éven keresztül? Bocsánatot kértél már a melegektől, amiért melegként a nevedet adtad ahhoz, hogy 2020 karácsonyára ide jutottunk? Ide. Hogy az ország miniszterelnöke azt üzeni, hogy vannak a normális ország normális emberei és van a periférián szégyenkező 1%. Mértékadó, felmérésekre támaszkodó megközelítések különben mintegy 5-7%-ra teszik a melegek arányát a társadalomban, de pontosan soha nem fogjuk megtudni, mekkora ez az arány, hiszen embertársaink egy jelentős része szégyenkezve, titkolózva, rejtőzködve, bujkálva, nem ritkán az öngyilkosságba menekülve éli le az életét pontosan ezért. Mert elfajzott, erkölcstelen, hatalommániás, megélhetési szarháziak néhány jelentéktelen ember hőzöngésének, a ferde hajlamúak és identitászavarosok szarkeverésének állítja be a melegkérdést, akiknek a nyomora nem érinti a NORMÁLIS ország NORMÁLIS embereinek 99%-át.

Nem érinti, bazmeg? Nem érinti, hogy a gyerekkori barátja, a munkatársa, a családtagja, a szomszédja egyszer csak összepakolja egy bőröndbe az életét, és közli, hogy akkor én most innen elmegyek, mert ez számomra nem élet? Hogy olyan emberek, akik ha ügyesen eltitkolják az identitásukat, akkor megbecsült tagjai a társadalomnak. Akik sok esetben kiszámítható egzisztenciát is teremtettek maguknak, de mégis mindent feladnak, felégetnek maguk után és elmennek a semmibe mindent újrakezdeni, mert ebben az országban ők nem tartozhatnak a NORMÁLIS ország NORMÁLIS többségéhez, mert egy erkölcsileg lezüllött miniszterelnök és az egész államvezetés feljogosítva érzi magát, hogy ezzel az undorral beszéljen róluk.

Ezeket a lelki árvízkárosultakat – akik a melegek örökbefogadásának megakadályozása miatt az egyébként heteroszexuális egyedülálló embereket is szemrebbenés nélkül megnyomorították  a kétharmadukkal – ki kényszeríti a NORMÁLIS életük NORMÁLIS rendjének felrúgására és arra, hogy a szerintük jelentéktelen, hőzöngő kisebbség életformáját magukéva tegyék? Ki követeli a NORMÁLIS Orbántól, a NORMÁLIS pereputtyától és sleppjétől, különösen a bűnözőgyanús Boldog Istvántól, vagy a szakállas bácsikkal riogató Semjén Zsolttól, hogy a nem normálisként megbélyegzett 1% sajátos életvitelére alapozza saját dicstelen életét? Ki? Mivel? Hogyan? Miért kell hazudni, és emberi életeket tönkretenni?

Hatalmas szégyen ez, az érintetteknek pedig sok esetben tragédia. A legnagyobb tragédia, hogy erről 2021-ben még mindig beszélni kell. És akkor is az lenne, ha közben a kereszténytálib, nőket és férfiakat egyaránt semmibe vevő, dohos, önmagukra nézve valamiért nem kötelező krisztusi tanításaikat nem akarnák rákényszeríteni mindenki másra. És akkor is, ha közben nem hordanák szét tíz év szívós munkájával, 270 milliárdos állami megbízásonként, jellegüktől megfosztott közpénzes kamiononként az országot. Az, hogy 2021 hajnalán egy magát normálisnak tartó országban a miniszterelnök így beszélhet és hazudhat egy százezres közösségről, hogy egy európai uniós országban ez legyen a kormány hivatalos álláspontja egy százezres kisebbséggel kapcsolatban, az a civilizáció legalja. Az a fojtogató bűz, ami nem válogat normális és nem normális között. Ebben a bűzben élni azoknak is tragédia, akik a melldöngető normalitáshoz sorolják magukat.

Iratkozz fel most!

Ha tetszett a cikk, de még olvasnál, ha esténként van időd leülni a gép elé, akkor légy az előfizetőnk a Szalonnázón. Naponta 18 órakor élesedő további 3 cikket ajánlunk, jellemzően szintén olyan magyar és nemzetközi közéletet, lényegében az életünket érintő témákról, amelyeket fontosnak tartunk, de nem férnek bele a Szalonna napi kínálatába. Szeretettel várunk!

Tovább