NEHAZUGGY

Itt élned, halnod kell

Pável Melinda | 2020. November 27, Péntek | 9:58

Ez a felület kizárólag önkéntes olvasói támogatásokból működik. Nem politikusok, háttérhatalmak és gazdasági érdekcsoportok tulajdona, kizárólag az olvasóké.

Kiszámítható működésünket körülbelül havi 3,000,000 forint biztosítja. Ebben a hónapban összegyűlt 2,528,300 forint, még hiányzik 471,700 forint.

A Szalonnát ITT támogathatod, a Szalonnázó extra cikkeire ITT tudsz előfizetni.

Köszönjük, hogy fontos számodra a munkánk.

Az ember valahová születik, és úgy tervezi, hogy ott is éli le az életét. Ott ismeri a nyelvet, a szokásokat, és mint Radnótinál szebben még senki nem fogalmazta meg, „s ha néha lábamhoz térdepel egy-egy bokor, nevét is, virágát is tudom”. Boldogabb időkben akkor hagyja el valaki a szülőföldjét, ha külhonba házasodik, esetleg a munka vagy a tanulás szólítja el, de utóbbi esetekben rendszerint vissza is tér, a hazánk az a hazánk, itt vagyunk igazán otthon. Olyanok is vannak, akiket a kalandvágy hajt, szeretnék másutt is megpróbálni az életet, mostanában azonban más okból távozik nagyon sok honfitársunk. Országunk egyre élhetetlenebbé válik, egyre kevésbé érezzük magunkat otthon benne.

És most még ez a járvány is, persze máshol is tombol, de nálunk mégiscsak más, mint máshol. Naponta kapunk tájékoztatást, közben valami egészen más történik. Az országos tiszti főorvos azt mondja, igaz, hogy a rengeteg beteg súlyosan terheli az egészségügyi rendszert, de már sejteni lehet, hogy rövidesen javulni fog a helyzet, tehát aggodalomra semmi ok. Igaz, hogy a raktáron levő kórházi ágyakat már elszállították a különböző címekre, hogy hol állítják fel, nem tudni, de elgondolkodtató, beszélik, hogy lélegeztető gép is kellene, csak valamiért nincs vagy csak nem találják, a napi halállista pedig csúcsokat dönt. Nemcsak az a baj, hogy sok az áldozat, az ördög a részletekben rejlik.

A napokban adtak hírt arról, hogy volt egy 21 éves áldozat is, akinek két súlyos alapbetegsége is volt, perforálódott vakbele és hashártyagyulladása, ezért tulajdonképpen nem a koronavírus ölte meg, hanem egyéb okok vezettek a halálához. Tegnap értesültünk egy fehérvári újságíró, Klecska Ernő haláláról, 57 éves volt, a nekrológok úgy fogalmaztak, hogy tragikus hirtelenséggel halt meg. A háttérhez tartozik, hogy nem baleset érte, nem lett öngyilkos, mindössze belehalt a koronavírus-fertőzésbe.

Ezt is lehetne azzal magyarázni, hogy egészen biztosan voltak alapbetegségei, manapság ebből jól állunk, szinte mindenkinek van, kinek több, kinek kevesebb, az ő esetében azonban sokkal nagyobb szerepet játszott, hogy bár korábban produkálta a koronavírus összes tünetét, nem jutott kórházba. Egy barátjának írt sms-váltásból derült ki, hogy fel se merült a tesztelés nála, mondván, mire annak az eredménye megérkezne, már meg is gyógyulna esetleg, tehát fölösleges óvatosság lenne, feküdjön inkább szépen otthon, és ha súlyosbodnának a tünetei, majd a mentők kórházba viszik. Nem tudom, ki hogyan dönti el, mikor és hogyan súlyosbodnak a tünetek, a harcedzettebbek nyilván sokáig úgy ítélik meg, hogy ezt még ki lehet bírni, és akkor kérnek segítséget, ha már nem kapnak levegőt. Persze vannak ijedősebbek, akik már akkor orvoshoz rohannának, ha köhintenek egyet, de nagyon sokan nem ilyenek, inkább sokáig tűrnek, nem akarják hiábavalóan fárasztani az ellátórendszert, nem szeretnék, ha kiderülne róluk, hogy esetleg csak képzelt betegek.

Mellesleg azért tartjuk az egész egészségügyet a háziorvostól kezdve a kórházakig, hogy ne nekünk kelljen megállapítanunk, mi a bajunk. Ha nem lennének, a mi dolgunk lenne magunkat diagnosztizálni, aztán kitalálni, mi lenne a helyes gyógymód, esetleg a szükséges gyógyszereket is feltalálni – erre sokszor hajlamosak vagyunk, sokat segít az internet, bár orvosaink nem győznek óvni bennünket az ilyesféle önállóságtól. Rendszeresen hangoztatják, hogy forduljunk orvoshoz, minél előbb, annál jobb. Aztán tessék, most meg az a baj, ha örökké az orvoshoz akarunk szaladgálni, nagy most a teher, érjük be a telefonnal vagy próbáljunk meg időpontot szerezni a személyes látogatásra a rendelőben.

Nem tudom, hogy szegény Klecska Ernő eljutott-e végül a kórházig, ha igen, akkor is nyilván későn sikerült. A 21 éves lány is valószínűleg azért nem jutott ellátáshoz, mert hiába próbált eljutni az orvosig, talán még telefonon se sikerült kapcsolatba lépnie vele, nem volt kinek elmondania a tüneteit, és mire olyan állapotba került, hogy nem tudta elviselni a fájdalmat, már nem tudtak rajta segíteni. Kétségbeejtő a magyar egészségügy helyzete, és ezen semmit sem változtatnak a katonák, sőt az se, hogy mostantól Pintér Sándor veszi kézbe a dolgokat.

Miközben Orbán Viktor a szuverenitásért harcol és közben nagyon büszke, amiért egyetlen magyar sincs egyedül, az átlagember rettentően egyedül érzi magát. Nem számíthat senkire, ha elveszti a munkáját, ha megbetegszik, arra kérik, hogy tartsa szem előtt az ország helyzetét és viselje türelemmel a megpróbáltatásokat. Soha ennyire nem volt érezhető, hogy itt élnünk, halnunk kell.

Iratkozz fel most!

Ha tetszett a cikk, de még olvasnál, ha esténként van időd leülni a gép elé, akkor légy az előfizetőnk a Szalonnázón. Naponta 18 órakor élesedő további 3 cikket ajánlunk, jellemzően szintén olyan magyar és nemzetközi közéletet, lényegében az életünket érintő témákról, amelyeket fontosnak tartunk, de nem férnek bele a Szalonna napi kínálatába. Szeretettel várunk!